„Sürgetjük a Kongresszust, hogy vonja vissza a tavaly nyári döntését, amely a »legnagyobb kedvezmény elve« státusz megadását kizárólag a kivándorlási korlátozások enyhítésétől tette függővé. A Kongresszusnak mindaddig vissza kell vonnia ezt a státuszt Romániától, amíg az teljes mértékben nem teljesíti kisebbségi lakosságának azon igazságos és ésszerű igényeit, hogy megőrizhessék és fejleszthessék saját hozzájárulásukat Románia gazdag etnikai mozaikjához.”

Tisztelt résztvevők, hölgyeim és uraim! A New York Times 1976. május 7-i egészoldalas cikkének második részéből, a felhívásból idéztem, amelyet a Magyar Emberi Jogok Alapítványa helyezett el a világlap hasábjain. És itt meg is tekinthető az egyik panelen ennek az újságnak a faximilje. A mai valósággal való egyezés csupán a véletlen műve, ha a tartalmára tekintünk ennek a felhívásnak.

Ezek bátor és igazságos szavak voltak. Világos és határozott cselekvésre szóló felhívás volt.

Tömören ez a HHRF: az anyaországon kívülre szakadt magyar közösségek, kiemelten az erdélyi magyar közösség merész és megfontolt, bátor és észszerű, igazságos és mértéktartó emberi jogi harcosa. Az öt évtizedes munka, amelyet a New York Times-ban 1976-ban megjelent cikk indított el, mára velünk élő történelem, szervezeti példakép és emberi nagyság.

Tisztelt Elnök úr, kedves Zsolt,

Tisztelt Igazgató asszony, kedves Emese,

Tisztelt jelenlegi és volt munkatársak,

és az égiekkel együtt bennünket figyelő Hámos László,

Ti vagytok a HHRF, ti hoztátok össze azt a szellemi örökséget, amelynek tárgyi jeleit ma, itt, a kolozsvári Bocskai-házban, a Sapientia EMTE székhelyén együtt tekinthetük meg. Szerényen, a reflektorfényt kerülve dolgoztok, de óriási odaadással és profizmussal. Hatalmas kapcsolati hálótok valódi „soft power”, személyes találkozók, telefonok és e-mailek ezrei, „ha nem engednek be az ajtón, bemásztok az ablakon” típusú szervezeti morál.

Tisztelt ünneplő közösség!

Van úgy, hogy politikusként olyan témát, helyszínt, eseményt méltatok, amelyhez semmilyen személyes kapcsolatom nincs, és nulláról kell felkészülnöm a témából. Ma azonban könnyű dolgom van, a HHRF 50 nem ilyen alkalom. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sokszor együtt dolgoztam a HHRF-fel. Pontosabban Emeséék dolgoztak, ők készítették elő a látogatásokat, akár az RMDSZ küldöttségének, amikor Kelemen Hunor szövetségi elnök vezetésével washingtoni tájékoztató utat szerveztek, vagy amikor FUEN-elnökként vagy európai parlamenti képviselőként megfordultam az amerikai fővárosban – ők mindig beszerveztek néhány fontos találkozót, ami lehetőséget adott arra, hogy ilyen tájékoztató alkalmakat szervezzünk.

Hogy nézett ki mindez? Hadd idézzek a két évvel ezelőtti programunkból: Reggel kilenc órakor megbeszélés a Külügyminisztériumban a Dél- és Kelet-Európáért felelős igazgatóval, utána a romániai referenssel, majd kávé a vallásközi párbeszédért felelős igazgatóval. A Capitolium felé menet gyors ebéd, és kettőtől hatig félórás sávokban megbeszélés szenátorokkal és képviselőkkel, este pedig vacsora egy befolyásos think-tank munkatársaival. Ínos, nem csoda, ha a lépésszámláló már hat órakor húszezer lépést mutatott – annyit róttuk az amerikai parlament folyosóit és alagútjait. És nem ritkán ketté kellett válni a delegációnak, hogy valóban eljussunk minden találkozóra.

Na de miért? Hol van ennek a munkának az eredményessége? A romániai ingatlan-visszajuttatással kapcsolatos kongresszusi határozatban például, Markó Attila perében, amelyet annak idején amerikai diplomaták követtek figyelemmel, az éves külügyminisztériumi emberi jogi országjelentésben, amelyben mindig megjelentek a romániai kisebbségi jogsértések, a látogatásunkat követő években pedig mindig terjedelmesebb és részletesebb volta az a lajstrom, amely Románia mulasztásait, adósságait tárta fel.

És ott vannak az állandó jelenlét láthatatlan eredményei is: a naprakész tájékoztatás a romániai magyarság helyzetéről, amely minden bizonnyal az anerikai Külügyminisztérium és a bukaresti nagykövetség tájékoztatóiban is megjelent. Kiemelhetném, hogy az erdélyi magyarság ügyei mellett a felvidéki magyarsűg ügyeiről, a Beneš-dekrétumokról is beszéltünk, amelyre úgy került sor, hogy a felvidéki kollégák felkértek, hogy tájékoztattam az amerikai partnereket.

Nem panaszkodni jártunk, járunk Washingtonba, őszintén feltártuk az ingatlan-visszajuttatás, az anyanyelvhasználat vagy éppen a magyar nyelvű oktatás visszásságait, beszéltünk a romániai szélsőségesség által jelentett veszélyekről, nemcsak a romániai magyarság, hanem az antiszemitizmus felerősödése, a társadalom radikalizálódása és a térség etnikumközi stabilitásának kihívásai szempontjából is.

A HHRF hatalmas munkát végzett az elmúlt fél évszázadban, és meggyőződésem, hogy sajnos még legalább ötven évig folytatnia kell küldetését, hiszen témát bőven kínál a mi számbelileg, de nem minőségileg kisebbségi sorsunk a Kárpát-medencében. Ezt a munkát minden magyarnak érdemes méltányolnia és támogatnia, mert csak annyit tudnak rólunk a világban, amennyit mi magunkról elmondunk, a HHRF pedig az a hang, amely az Egyesült Államok ezer szálon futó politikájában a megfelelő helyen, a megfelelő hangsúllyal beszél rólunk, vagy éppen segít nekünk abban, hogy ezt személyesen megtegyük.

Kedves HHRF, az RMDSZ nevében mindent köszönünk nektek: a kiállást, a folyamatos lobbit, az érdeklődés fenntartását és a hasznos tanácsokat. Emlékszem Hámos Lászlónak az oktató szándékú felhívására, hogy nem elég ott lenni Washingtonban, emondani, mi a bajunk, de mindig ott kell legyen a kérés, a felhívás, hogy mit szeretnénk, mert az amerikai partnerek a leginkább arra kíváncsiak: jó, elmondtad nekem, mit vársz tőlem? Mit tegye, mit lépjek? És ez minden tájékoztatónak, minden e-mailnek, minden találkozónak fontos eleme. Ezt Hámos Laci tanította meg nekünk.  

Ráadásul Washington egy kétpárti demokrácia, amelyben navigálni kell olyan ügyekkel, amelyek nem feltétlenül a napi aktualitás vezető témái, de ahol minden szónak súlya van, és ahol minden egyértelmű elköteleződés egyik vagy másik oldal mellett potenciális támogatók elvesztését jelentheti. A HHRF számára a kétpártiság olyan szabály, amelyet mindig, minden alkalommal betartott, és amely et– az Amerikai Magyar Koalíció részeként – olyan magyar szigetként tette az Egyesült Államokban, amelynek révén hiteles szócsőként erősíti fel a magyar kisebbségek ügyeit.

Ötven év távlatából látszik az, hogy a HHRF ereje sosem a hangos szavakban volt, hanem abban a csendes, kitartó munkában, amelyet ma is végez: a folyosókon, a megbeszéléseken, a sok-sok telefonhívásban és levelekben, amelyekről a nagyvilág nem tud gyakrolatilag semmi, de amelyek nélkül a mi történetünk soha nem jutott volna el Washingtonba. Ez a fajta hűség és kitartás nem magától értetődő – meg kell becsülni, és tovább kell adni a következő generációnak is.

Kedves Zsolt, kedves Emese, kedves HHRF-es barátaink:

Köszönet nektek az elmúlt fél évszázadért, a következő fél évszázadhoz pedig erőt, kitartást és ugyanennyi elszántságot kívánok. Az RMDSZ nevében ígérhetem, hogy számíthattok ránk, és mi is számítunk rátok ezentúl is.

Isten éltesse a HHRF-et!