Szeretettel üdvözlők mindenkit. Régi barátokat és újakat! Egy ilyen kiállítást létrehozni hálátlan és szinte lehetetlen feladat, különösen a HHRF szellemiségét tekintve. Ha valamit tudnak az emberek rólunk, az az, hogy alaposság és precizitás fémjelzi a munkánkat.

Ezért volt pokolian nehéz feladat 12 panelre leszűkíteni szerteágazó tevékenységünket. Hiszen nem tudtuk megemlíteni és elismerni azt a több ezer embert, akik mögöttünk állnak, és akiknek munkája, hozzájárulása nélkül mindez nem valósulhatott volna meg.

Sőt, még az erdélyi magyar testvéreink érdekében végzett munkánk puszta felsorolására sem lett volna elég a 12 panel.

Kevesen tudják, hogy eredeti nevünk ötven évvel ezelőtt, 1976-ban, nem HHRF volt. CHRR voltuk. Committee for Human Rights in Rumania – u betűvel, hogy ne támogassuk a dákó–román kontinuitás elméletét. És természetszerűen Erdéllyel, Romániával foglalkoztunk, foglalkozunk legtöbbet.

Megsúgok valamit. Az idei három kiállításunk közül – Budapesten és majd Washingtonban – ez a legfontosabb. De ugye mi, itt, ezt mind tudjuk! Itt nem kell magyarázkodni, megmagyarázni dolgokat – összenézésekből és félszavakból is megértjük egymás.

A rendszerváltás előtt nem jártam Erdélyben, de amikor a ’90-es években a HHRF budapesti irodájának vezetője lettem, számtalanszor utaztam ide. És Bukarestbe is. Első pillanattól otthonosan mozogtam Kolozsváron, bár a mai napig csak pár szót tudok románul.

Hasonló környezetben nőttem fel Torontóban, majd ugyanezt tapasztaltam New Yorkban is: a két, sőt többnyelvűség ugyanolyan természetes közeg számunkra, mint itt Erdélyben. Tudok olyan anyaországi magyarokról, akiket durva meglepetésként ér az erdélyi magyarság valósága, nekem ez természetes volt. Egy nagy idegen nyelvű közegben kialakítani a magunk – a szó jó értelmében – magyar szubkultúránkat, így élni, mozogni, érvényesülni.

A HHRF valójában azért létezik immár 50 éve, hogy rokonszenvet ébresszen és támogatást gyűjtsön a magyar kisebbségek, sőt az egész magyar nemzet számára. Hogy mindig jó fényben tüntessük fel a magyar kisebbségek törekvéseit. Ebből a szemszögből közelítünk meg minden feladatot és lehetőséget; ezen szempontok alapján építjük kapcsolatrendszerünket.

Ameddig mi létezünk, addig a magyar kisebbségeknek van egy biztos támpontjuk odakinn. Ránk mindig számíthattok.

Gondoltam, megosztok néhányat azokból a számomra maradandó pillanatokból, eseményekből, amelyek különösen megmaradtak bennem.

• Amikor az 1980-as madridi EBESZ-csúcskonferencián Hámos Lászlóval azt latolgattuk, mi kerüljön az első helyre, miután a hivatalos amerikai delegáció arra kért meg bennünket, hogy készítsünk egy igénylistát, amelyet átnyújthatnak a román küldöttségnek a felek kétoldalú tárgyalásán.
• Az a kifejezés Tőkés László arcán, amikor 1990-ben meglátta, hogy valójában milyen kicsi és szerény a „HATALMAS” HHRF irodája.
• Amikor személyesen találkozhattam az erdélyi magyarság egyik hősével, Borbély Ernővel.
• Amikor a bukaresti parlament karzatáról integethettem az RMDSZ képviselőinek, elsősorban Sziszinek.
• Amikor az RMDSZ képviselői ültek velünk a tárgyalóasztal egyik oldalán, szemben Adrian Năstase román miniszterelnökkel.
• Amikor a 2000-es években hozzánk került a tragikus körülmények között elhunyt Visky Árpád lánya, Anna Márta. Megtalálta számításait Amerikában és az idei, New Yorkban rendezett 50 éves megemlékezésünkön személyes hangvételű beszédben méltatta a HHRF munkáját.

Egy erdélyinek, mi, a mai szóhasználattal diaszpórában élő magyarok, nem kell magyarázkodjunk, igazolványunkat bizonyítsuk. Mint már mondtam, összenézésekből, félszavakból is megértjük egymást. Tudjuk, mi a feladat. Okosnak kell lennünk, össze kell fognunk, össze kell játszanunk.

Ki is lehetne jobb példa erre, mint Vincze Loránt barátunk, akire mindig számíthatunk ebben az összekacsintásban, és ő is számíthat ránk. Érti, hogy hivatásunk kiegészíti egymásét.