Szeretettel üdvözlők mindenkit – régi barátokat és újakat egyaránt.

Egy ilyen kiállítás létrehozása hálátlan és szinte lehetetlen feladat, különösen a HHRF szellemiségét tekintve. Ha valami tudott rólunk, az az alaposság és precizitás, valamint az, hogy semmit nem dobunk ki. Nyomtatott anyagaink kilencven százaléka néhány éve a Magyar Nemzeti Levéltárba került, ahol több százezer beszkennelt oldal vár feldolgozásra. Mindez azonban nem könnyítette meg a munkát. Bár a célunk az volt, hogy hosszú távra rendezkedjünk be, ahogyan azt a magyar kisebbségek helyzete indokolta, alapítóink 1976-ban még egyáltalán nem gondolták, hogy ez a tevékenység akár egy évnél tovább is fennmarad.

Lépésről lépésre haladtunk, reagálva a kihívásokra, a lehetőségekre és a szükségletekre. A széles körű társadalmi támogatás, az amerikai, majd a kanadai magyarság egyre növekvő lelkesedése késztetett bennünket arra, hogy újra és újra nekilendüljünk, és folytassuk a munkát – immár 50 éve. Ez idő alatt a HHRF egy ütőképes, tapasztalt, céltudatos és független munkaközösséggé vált. De mindezt nem érhettük volna el a mögöttünk álló több ezer, tízezer Észak‑Amerikában élő magyar támogatása nélkül.

Már a kezdetektől fel tudtuk erősíteni közösségünk hangját. Gyorsan elterjedt a híre annak, hogy New Yorkban működik egy szervezet, amely modern eszközökkel, az amerikai döntéshozók politikai logikáját értve ér el sikereket a határon túli magyarok érdekében. Az egyéni felelősség és a proaktív hozzáállás mindig kulcsfontosságú volt a HHRF munkájában. Ma is arra biztatjuk támogatóinkat, hogy saját közösségükben, saját képviselőjüknél és szenátoruknál tegyék meg azokat a lépéseket, amelyeket csak ők képesek megtenni. Ebben áll a HHRF ereje.

Szerteágazó tevékenységünket az itt bemutatott 12 panelre leszűkíteni hálátlan feladat volt. Számos vetület kimaradt, és több ezer ember nevét, munkáját, hozzájárulását sem tudjuk itt felsorolni. Még a készülő jubileumi könyvünk sem tudja teljes egészében felölelni mindazt, amit ez a közösség felépített. Ezért szeretném hangsúlyozni: mindenki, aki valaha megfordult nálunk, rövidebb vagy hosszabb időre, önkéntesként, munkatársként, támogatóként, szurkolóként vagy szövetségesként, építette ezt a mozgalmat, és magáénak érezheti a sikereket. Ti hoztátok létre a HHRF‑et. Ez a Ti ünnepetek!

Kimondhatatlan hálát érzek mindannyiótok iránt, attól a nyugdíjas nénitől kezdve, aki 1979-ben öt dollárt adott a nyugdíjalapjából, egészen a barátainkig, akik évtizedeken át havi adománnyal támogattak bennünket, és Thyssen‑Bornemissza báróig, akinél jobb mecénást egy jótékonysági szervezet nem is álmodhatott volna.

Bár célunk volt „dokumentumokat gyártani”, a HHRF írott anyagai csak részben fedik le működésünk lényegét és értékét. Befejezésül szeretnék megosztani néhány számomra maradandó pillanatot:

• amikor az 1980-as madridi EBESZ‑csúcson Hámos Lászlóval azt latolgattuk, mi kerüljön az amerikai delegáció által kért, Romániával szemben támasztott igénylista élére;

• amikor Pérez de Cuéllar ENSZ‑főtitkár 45 perces megbeszélésre fogadta Thyssen‑Bornemissza bárót, Hámos Lászlót és engem;

• amikor az RMDSZ képviselői velünk együtt ültek a tárgyalóasztalnál Adrian Năstase román miniszterelnökkel szemben;

• amikor Tőkés László 1990-ben meglátta, milyen kicsi és szerény valójában a „hatalmas” HHRF‑iroda;

• amikor május 11-én Hámory Tamás, ottawai munkatársunk közölte, hogy kiengedték Duray Miklóst, éppen a nagy tüntetésünk napján;

• amikor egy kongresszusi képviselő Washington utcáin segített megtolni a rozoga kocsit, amit adományként kaptunk;

• amikor Jeszenszky Géza külügyminiszter sofőrjét küldte értem, hogy fogadjam Lantos Tamás kongresszusi képviselőt a repülőtéren;

• amikor horvátországi magyar katonákkal találkoztunk a krajinai fronton a Christian Science Monitor újságírójának kíséretében;

• amikor William Least Heat‑Moon felolvasta versét Szőcs Géza védelmében az 1985‑ös EBESZ Budapesti Kulturális Fórumon;

• amikor 1989-ben a Londoni Informatikai EBESZ‑konferencián Avvakumovits Katicával először fogadtunk el egy hivatalos magyar delegáció megkeresését egyeztetésre.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótoknak vannak hasonló, megragadó pillanatai és emlékei. Arra kérlek benneteket, hogy ezeket jókedvűen osszátok meg egymással. Köszönöm szépen a figyelmet és azt, hogy itt vagytok.