New York, NY – The Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) announces with profound sadness that László Hámos passed away on April 16 in New York, after a long and bravely borne illness. 

László Hámos was co-founder in 1976 of the Committee for Human Rights in Rumania, which in 1984 became the Hungarian Human Rights Foundation. He remained at the helm of HHRF for the past 43 years. His vision and commitment sustained a movement, and fundamentally shaped the community of HHRF co-workers and supporters throughout the world.

László was born in 1951 in Paris to Hungarian parents (his father was born in Slovakia, his mother in Romania) and raised in a New Jersey suburb of New York. A graduate of the Mount Hermon School (Massachusetts), he studied international relations at the University of Pennsylvania. After working at the law firm of Cravath, Swaine & Moore, he started his own legal research and litigation support services company in Manhattan, before giving up the legal career to work full-time at HHRF.

In his youth, László was formed by the Hungarian-American organizations in Manhattan’s Yorkville neighborhood – the scouts, the Hungarian Reformed Church, the Hungarian House. Proud of his Hungarian heritage, László had an equally strong sense of American identity. In the 1970’s, U.S. foreign policy singled out Romania, alone among Communist East bloc adversaries, as a “Most Favored Nation”. As László often told the story, it was as a U.S. citizen that he found this intolerable: the U.S. government (“Our government!”) chose to overlook the Ceausescu regime’s human rights violations, including a systematic campaign of forced assimilation against the Hungarian minority. On May 8, 1976, he and a group of fellow Hungarian-Americans decided to exercise their civil rights: they organized a demonstration at the Romanian consulate in New York. The Committee (later Hungarian Human Rights Foundation) was born.

Initially an ad-hoc group of young volunteers, HHRF changed the way Hungarian-American organizations operated. Instead of looking inward or backward, HHRF embraced the unique power of “hyphenated Americans” and their potential, as ordinary voters, to influence their elected Congressmen and other decision-makers. Uniquely among Hungarian-American groups at the time, HHRF used the concept of human rights as the morally and legally acceptable “handle” to get U.S. policymakers at international forums to raise the issue of rights violations against Hungarian minorities. To document these violations, HHRF gathered, translated and published first-hand information provided by courageous underground activists in Slovakia and Romania (at a time when the web did not exist, the fax was a novelty, and Eastern bloc countries banned copy machines). In the mid 1980s, Baron Heinrich Thyssen-Bornemisza – who was partly of Transylvanian-Hungarian origin – was duly impressed by László’s work and became HHRF’s major benefactor and board member until his death.

László was a natural leader: he inspired co-workers by his clear thinking, problem-solving approach, and heartfelt desire to help those in need, often at the expense of his own well-being. In documentation, his sole goal – from which he never gave an inch – was to produce top-quality and airtight text. The high standards paid off. Under László’s leadership, HHRF developed into a trusted clearinghouse of well-researched, reliable information (“Our only asset is our reputation!”), and over the years built up a network of bipartisan U.S. allies in Congress and State Department willing to use their offices to speak up on behalf of Hungarian minorities, themselves “voiceless” behind the Iron Curtain.

László wrote and edited several volumes, position papers and scholarly articles on human rights, in addition to presenting more than 1,000 pages of written testimony at 27 hearings before various Congressional committees. He lectured at Cornell, Princeton, Yale and Columbia Universities and served as a consultant to the news media, other international human rights monitoring organizations, as well as U.S. and international governmental bodies.

Since 1976, László met with six U.S. presidents. He participated in three 1994 discussions with President Clinton and Vice President Gore regarding NATO enlargement. In March 1990, he arranged and participated in the Oval Office meeting between President George H. W. Bush, cabinet members and Rev. László Tőkés, the Hungarian Protestant minister from Romania whose resistance sparked the 1989 revolution. Over the years, László held several hundred personal meetings with Members of Congress, White House and State Department officials organized for Hungarian community leaders from East Central Europe after the fall of Communism.

László’s personal example directly inspired a new generation of leadership in the larger Hungarian-American community. Since 1984, HHRF hosted 73 interns in New York and Washington from around the world. Many of them would continue professional activities related to human rights. None would forget their late-night conversations with László, the stories he told, the habits he kept, or his kindness.

In 1991, HHRF was a co-founder of the Hungarian American Coalition, and László continuously served as Board and Executive Committee member since that time.  In 1996, he was elected Director of the Hungarian Reformed Federation of America (HRFA). In his capacity as Chairman beginning in 2008, he successfully led the Federation’s merger with GBU Financial Life in 2011. Until Fall 2013, László was Chairman of HRFA’s successor organization, the Kossuth Foundation. He also served as President of the 64-year-old American Hungarian Library and Historical Society in New York.

László played a decisive role in preserving and developing two emblematic buildings belonging to the Hungarian American community: the Hungarian House of New York, and the Kossuth House in Washington, DC. He developed new initiatives to promote cultural identity among the 1.5 million Americans of Hungarian ancestry, notably the 2012 launch of ReConnect Hungary Birthright Program under the patronage of former New York State Governor George E. Pataki.

László also won respect throughout the world-wide Hungarian Diaspora. László represented Hungarians in the West at meetings of the Hungarian Standing Conference (MÁÉRT) and the Carpathian Basin Hungarian Parliamentarians’ Forum (KMKF) in Budapest. Between 1998-2002, he served in a pro bono capacity as Foreign Policy Advisor to the Prime Minister of Hungary. Awards recognizing his and HHRF’s achievements include: the “For Minorities Award” (Kisebbségekért Díj) in 1996; the “Middle Cross of the Hungarian Republic” (Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje) in 2001; the American Hungarian Foundation’s Abraham Lincoln Award in 2007; and the Hungarian Academy of Sciences’ Arany János Medal, bestowed in 2011.

László Hámos is survived by his wife, Zsuzsa Erdélyi Hámos, daughter Júlia and son Dániel; parents Ottó and Margit Hámos, brother Árpád, and numerous family members in the U.S., Europe and Asia.

He is also mourned by HHRF Board Members Emese Latkóczy, Zsolt Szekeres and Péter Józsa, and by many other co-workers and associates who benefited over the decades from his friendship, character and vision.

The Hungarian Prime Minister’s Office, recognizing the invaluable contributions of László Hámos to the Hungarian nation, will provide full funeral honors.

You may express condolences and share memories here.

In memoriam Hámos László (1951-2019)

New York – A Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) mély fájdalommal tudatja, hogy Hámos László hosszú és méltósággal viselt betegség után 2019. április 16-án elhunyt. 

Hámos László 1976-ban társalapítója volt a Committee for Human Rights in Rumaniának (Romániai Emberi Jogokért Bizottság, 1984-től Magyar Emberi Jogok Alapítvány), amelyet aztán 43 éven keresztül vezetett. Világos jövőképe és elkötelezettsége egy egész mozgalom hajtóereje volt, és alapjaiban formálta a HHRF-munkatársak és támogatók közösségét szerte a világon.

László 1951-ben született Párizsban, felvidéki és erdélyi magyar szülők gyermekeként. Gyermekkorát New York közelében, New Jerseyben töltötte. A massachusettsi Mount Hermon School elvégzése után a Pennsylvania Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanult. A Cravath, Swaine & Moore ügyvédi irodánál töltött időszak után saját, jogi kutatómunkával és tanácsadással foglalkozó vállalkozást indított, majd, jogi karrierjét feladva, minden idejét a HHRF-nek szentelte.

Ifjúságának éveit meghatározták a manhattani Yorkville negyed amerikai magyar szervezetei: a cserkészek, a Magyar Református Egyház, a Magyar Ház. Bár kimondhatatlanul büszke volt magyar örökségére, amerikai identitástudata hasonlóan erős volt. A ’70-es években Románia – a keleti blokk kommunista országai közül egyedüliként – az amerikai kormány által nyújtott Legnagyobb Vámkedvezmény haszonélvezője volt. Mint László sokszor elmesélte, ez amerikaiként mélységesen felháborította: hazája kormánya (“A mi kormányunk!”) szándékosan nem vett tudomást arról, hogy a Ceausescu-rezsim lábbal tiporta az emberi jogokat, és erőszakkal igyekezett beolvasztani az erdélyi magyar kisebbséget. 1976. május 8-án egy maroknyi amerikai magyarral együtt úgy döntött, hogy él állampolgári jogaival: tiltakozó akciót szerveztek a New York-i román konzulátus elé. Az ekkor létrejött rögtönzött bizottság később a Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) néven lett ismert.

A fiatal önkéntesek alkalmi csoportosulásaként indult HHRF megváltoztatta az amerikai magyar szervezetek addigi működési modelljét. Ahelyett, hogy befelé vagy visszafelé tekintett volna, a HHRF a kettős nemzeti identitású amerikaiak erejére alapozott, és felismerte a lehetőséget abban, hogy egyszerű szavazóként is nyomást tudnak gyakorolni megválasztott képviselőikre és más döntéshozókra. Az akkori amerikai magyar csoportok között egyedüliként, a HHRF az egyetemes emberi jogok szemszögéből vizsgálta a kisebbségi jogsértéseket, és ebből az erkölcsileg és jogilag is kikezdhetetlen irányból közelítve vette rá az amerikai politikusokat, hogy felemeljék szavukat a magyar kisebbségek érdekében. Hogy ezeket a jogsértéseket dokumentálja, az alapítvány kapcsolatot tartott az erdélyi és felvidéki magyar földalatti mozgalmakkal, és első kézből származó híreket gyűjtött, fordított le és publikált, – egy olyan időszakban, amikor az internet még nem létezett, a fax újdonságnak számított, és a keleti blokk országaiban tilos volt fénymásolót birtokolni.

A ’80-as évek végén László mentora, a New Yorkban élő Teleki Béla felvette a kapcsolatot az anyai ágon magyar Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza báróval, ismertette vele az erdélyi magyarok helyzetét, és kérte, hogy segítse a HHRF érdekükben végzett munkáját. Így Thyssen-Bornemisza báró a HHRF legfőbb támogatója lett, és haláláig az igazgatótanács tagja maradt.

László született vezető volt: munkatársaira lelkesítően hatott éleslátása, megoldásokat kereső hozzáállása, és szívből jövő törekvése, hogy a szükséget szenvedőkön segítsen, – nem egyszer a saját jólétének a kárára. A jogsértések dokumentálásában egyetlen cél vezérelte, amiből semmilyen körülmények között sem engedett: hogy kiemelkedő minőségű, letisztult szöveg szülessen. A minőséghez való ragaszkodása meghozta gyümölcsét. László vezetésével a HHRF cáfolhatatlan híreket szolgáltató, megbízható információs központtá fejlődött (“Egyetlen vagyonunk a jó hírnevünk!”). Az évek során a szövetségesek olyan hálózatát építette ki az amerikai Kongresszusban és a külügyminisztériumban, mindkét politikai oldalon, amelynek tagjai hivatali minőségükben emeltek szót a vasfüggöny mögött élő, elnémított magyar kisebbségek érdekében.

László számtalan kötetet, állásfoglalást és tanulmányt írt és szerkesztett az emberi jogok témájában, és több mint 1000 oldalnyi írásos tanúvallomást nyújtott be összesen 27 kongresszusi bizottsági meghallgatás során. Előadásokat tartott a Cornell, Princeton, Yale és Columbia Egyetemeken, és tanácsadóként segítette a sajtó, más nemzetközi civil szervezetek, amerikai és nemzetközi kormányzati szervek munkáját.

1976 óta László hat amerikai elnökkel találkozott. Az 1994-es NATO-bővítés során három alkalommal is részt vett Clinton elnök és Al Gore alelnök megbeszélésein. 1990 márciusában jelen volt azon a találkozón az elnöki irodában, amely során id. George Bush, az amerikai külügyminiszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó fogadták Tőkés Lászlót, a romániai forradalom hősét. A kommunizmus bukása óta László több száz személyes találkozót szervezett a kárpát-medencei magyar közösségi vezetők részére a Fehér Ház, a Kongresszus és a külügyminisztérium döntéshozóival.

Személyes példája közvetlenül hatott a tágabb értelemben vett amerikai magyar közösség vezetőinek új nemzedékére. 1984 óta a HHRF 73, a világ minden tájáról érkezett gyakornokot fogadott New Yorkban és Washingtonban. Sokan közülük a jogvédelmet választották később hivatásuknak, de nincs közöttük olyan, aki ne emlékezne a Lászlóval folytatott, sokszor éjszakába nyúló beszélgetésekre, a történeteire, sajátos szokásaira, a belőle áradó jóindulatra és bölcsességre. 

1991-ben a HHRF az Amerikai Magyar Koalíció társalapító szervezete lett, és László a megalakulás pillanatától a igazgatótanács és a végrehajtó bizottság állandó tagjaként szolgált. 1996-ban az Amerikai Magyar Református Egyesület (Hungarian Reformed Federation of America – HRFA) igazgatójának választották. 2008-tól az egyesület testületi elnökeként tevékenykedett, és ebben a minőségében 2011-ben sikeresen hozta tető alá a HRFA összeolvadását a GBU Financial Life biztosítótársasággal. Ezután 2013 őszéig László a HRFA utódszervezetének, a Kossuth Alapítványnak az elnöke lett. Ugyancsak elnökként vezette a 64 éve működő, New York-i Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulatot.

László meghatározó szerepet játszott a New York-i Magyar Ház és a washingtoni Kossuth Ház, az amerikai magyar közösség e két emblematikus épületének a megőrzésében és fejlesztésében. Kezdeményezései a másfél milliós amerikai magyarság kulturális identitástudatának ápolását is szolgálták, többek között a 2012-ben általa indított ReConnect Hungary program, George Pataki, New York állam volt kormányzójának védnöksége alatt.

László a teljes magyar diaszpóra szervezetei között is tiszteletet érdemelt ki magának. A nyugati magyarság képviseletében vett részt a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) ülésein. 1998 és 2002 között a Miniszterelnök pro bono külügyi tanácsadójaként szolgált. Munkája során őt és alapítványát számos díjjal tüntették ki: Kisebbségekért Díj (1996), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2001), az Amerikai Magyar Alapítvány Lincoln Díja (2007), a Magyar Tudományos Akadémia Arany János érme (2011).

Hámos Lászlót gyászolja felesége, Erdélyi Hámos Zsuzsa; gyermekei, Júlia és Dániel; szülei, Hámos Ottó és Margit; testvére, Árpád, és számos családtagja az Egyesült Államokban, Európában és Ázsiában.

Továbbá búcsúznak tőle a HHRF igazgatótanácsának tagjai, Latkóczy Emese, Szekeres Zsolt és Józsa Péter, valamint számtalan munkatársa és ismerőse, akik az évtizedek során osztozhattak barátságán, élvezhették társaságát vagy részesülhettek munkájának, küldetésének gyümölcseiből.

Hámos Lászlót a Miniszterelnökség saját halottjának tekinti. 

Részvétét kifejezheti és megoszthatja emlékeit ide kattintva.

Please follow and like us: