Angolul megjelent:
IN QUEST OF THE 'MIRACLE STAG': THE POETRY OF HUNGARY
VOL. II.

Edited by Adam Makkai

Budapest, Chicago, 2004.

>>>angolul

Balla D. Károly

 

KONSTELLÁCIÓ

Mintha csak köveit igazítaná.
Fokot fűz fokra, szemet ölt szembe
a berácsozott síkban,
hogy hosszabb legyen a lánc.
Bekeríti a menekedést.

Igen, talán kész.

Meglazítja a gallérját.
Letörli homlokáról a sót.

Ajka szélét harapja, de már nem változtat semmin.

Mintha lakna. Lakna valahol,
és nem csak helye lenne itt, a korán jött éjszakában.

Megfigyeli az együttállást.
Ahogy fedésbe kerül
a fényes és a fényesebb.
Ahogy összefolynak az életlen optikában.
Hogy aztán kettővé vesszenek,
külön a fényes főisten
és külön a fényesebb szerelem.

Pedig nem köti semmi. El is mehetne.
Csak ezt az állást itt, ahogy a kövek összeigazítva.
Meg a fókuszált lencséket,
ahogy behozzák az elérhetetlent.

Egy másfélét kezd.
Koccanva pördülnek a csonton a számok.
Ha most hetet dob, akkor
itt alszik a távcső alatt.

Igen.

Elhelyezkedik.
Betakarózik a csillagtérképpel
és feje alá igazítja a csukható dobozt
a maradék kövekkel.

 

KUPOLA

Látja, a végtelen kifehérített arcán a kusza barázdák
madarak reggeli röptét követik,
amint elválnak egymástól, majd zaklatott gócokba gyűlnek,
megemelik és a széleken felhajlítják a síkokat.
Hallja, ahogy zajló folyón a jégtáblák éle összekoccan,
akár az idő kimerevített pillanatai ütköznek egymásnak
két egymásra játszott némafilmen.

Az olvadó havon áttűnik az út sárgás agyagja,
mozdulathoz tapad a tömeg, elbizonytalanítja lépteit.
Tudja, amiben megkapaszkodhatna, az már elsüllyedt a múltban,
hiába nyúlna utána, hadonászó keze csak a hiány íveit rajzolná
ebbe a vizenyős koratavaszba.

Érzi, nem tud továbbmenni.
Hátramaradt lábát még előbbre húzza, ránehezedik,
kicsit inog előre és hátra, majd megállapodik,
mint az egyensúlyát visszanyert bábu.

Az ezüstös kupolára mered és megbékélve
felnyitja görcsbe szorult öklét,
mielőtt összecsuklana.

 

KÉSLELTETÉS

Látod a maradékot
amint idejét tölti
látod a fehér kvarcban a sárga csontot
sárga csontban a fehér meszet
ahogy egymásba hatolnak

Még utánuk nyúlhatnál
megállíthatnád az ereszkedést
időről időre
homokból kihúzhatnád a csontot
csontból kivonhatnád a meszet
örökös lehetne a késleltetés

Másra mozdulsz
melledről leszaggatod a kiváltság jegyeit
homokban csont leszel
a csontban mész
fehérben sárga
a sárgában fehér
velük ereszkedsz
magadba hatolsz
szisszenve beszakad
lejár a haladék

 

EGÉSZEN VÉGIG

Mögötte jár az éjszakában. Megvárja az utcasarkon.
Amíg a házmestertől elköszön. Amíg a nővérnek beüzen.
Amíg az üres edényeket kiküldik. Aztán tovább, végig,
egészen végig.

Tüzet kér tőle. Nézi a sárga lángot. Köszönöm,
de nem dohányzom.
Levelet ír neki. Nem tudja a címét. A nevét sem ismeri.
Négyrét hajtja az üres papírt. Beteszi a borítékba.
Áll a postán a kisablak előtt. Sokan vannak előtte.
Nem kerül sorra.

Felhívja egy fülkéből. A számokat csak úgy, találomra.
Ha lenne érméje. Ha lenne kártyája.
Ha lenne vonal.
Ha lenne a fülkében telefon.

Álmodik vele. Hogy mögötte jár az éjszakában.
Hogy tüzet kér tőle az utcasarkon.

Levelet ír a házmesternek. Felhívja a nővért.
A kisablak előtt nem dohányzik.
Vár, amíg az üres edényeket kiküldik.
Végig, egészen végig nincs vonal.

 

ÖRÖKREND

(triptichon)

Mobil

Halkan lép a kockaköveken, nehogy felkeltse a gyanút.
Hogy nem is ő lépked itt, valaki más oson titkos célja felé.
Egy bűzös lépcsőházon át a nincs is padlásszobába.
Ahol megteheti végre. Ahol hozzáláthat.
Előbb lesodorja az asztalról a felborult hamutartót,
a ragadós poharakat, a rosszul összehajtott újság alaktalan halmát.
Aztán előveszi öblös táskájából a részeket.
Óvatosan kirakja mindet sorban maga elé.
Aztán egymásba illeszti, ami egymásba illik.
Összeállítja az alakzatot.
Megpöccenti a kis bütyköt.
Figyeli, ahogy minden mozgásba jön.
Az a valaki figyeli.
Aki a bütyköt pöccintette meg.
Aki összerakta, öblös táskájából aki elővette.
Aki titkos céllal osont.
Nem ő. Hanem aki mindig rendesen összehajtogatja az újságot.
Aki elmossa a ragadós poharat, időben kiüríti a hamutartót.
Aki nem is tudja, hogy a padlásszoba nincs.
Akinek soha nem facsarja orrát a bűz a sötét lépcsőházban.
Nem ő, valaki más.
Aki nem lépett eléggé halkan
és felkeltette a gyanút a kockaköveken.

 

Keresés

Belépett, becsukta maga mögött az ajtót
és hozzálátott.
Előbb a polcokon kereste.
Ahol mindennek helye van.
Ahol betűrend szerint sorakoztak.
De hiába,
mert nem tudta, milyen betűvel kezdődik.
Aztán a szekrényben kutatta.
Ahol számozott dobozokba osztva.
De hiába,
mert nem ismerte a sorszámát.
Aztán megnézte a sarokba rakott kupacokban,
ahol méret szerint voltak egymáson.
De nem tudta a nagyságát.
Átkutatta a szekrény tetejére tett bőröndöt,
amelyben minőség alapján.
De a tulajdonságairól sem volt fogalma.
Kereste az ágy alatt a ládában,
de nem igazodott el a véletlen halmazokban.
Leült kicsit, hogy kifújja magát.
Aztán felállt és bőszen újra nekilátott.
Lesodort mindent a polcokról.
Kiszórt mindent a szekrényből.
Szétrúgta a sarokba rakott kupacokat.
Kiborította a bőröndöt és a ládát.
De amit keresett, nem volt sehol.
Holtfáradtan belezuhant az összevisszaságba
és azonnal elaludt.
Amikor felébredt,
hozzálátott, hogy mindent visszategyen.
A polcokra betűrend szerint,
sorszám szerint a szekrénybe,
nagyság alapján a kupacokba,
a bőröndbe úgy, ahogy a minőség kívánta.
Ami nem illet sehová,
azt bedobálta a ládába
és az egészet berúgdalta az ágy alá.
Körbenézett.
Amit keresett,
ott hevert a lábánál.
A zsebéből esett ki,
miközben rendet teremtett.

 

Lukkal a közepén

Amikor már nem is számított rá, megtalálta.
Átfűzte az ujját a lukon, amit a közepén talált.
Megforgatta, billegtette, mint búgócsigát a lassulás.
Megnézte alulról és felülről.
De nem látott rajta semmi különöset.
Nyelvével is megérintette.
Rátapasztotta a fülét.
Gondolkodott felőle.
De nem volt íze.
Hangot nem adott.
Gondolatot nem sugallt.
Bosszúsan kihúzta az ujját a lukból.
Amit megtalált, földre dobta,
rátaposott
és kemény bakancsával szilánkokra zúzta.
Amikor már kívül volt a szobán,
hirtelen megsajdult az ujja.
Fájdalmában szájába vette.
És ekkor megérezte a sosem érzett zamatot.
Meghallotta, amit soha azelőtt.
Feje tele lett eddig el nem gondolt gondolattal.
Visszament, mert bántotta a lelkiismeret.
Visszament, hogy legalább a szilánkokat összeszedje.
Visszament, és amit olyan nehezen talált meg,
az újra ott hevert a lábánál - sértetlenül.
Sértetlenül hevert a lábánál,
de már nem volt a közepén luk,
amin az ujját átfűzhette volna.