Megjelent: Bárka, 1997/3., majd Halott madárral c. kötetemben, 1999.

Balla D. Károly

Számozott éveim

Lehetnénk, ha már soha nem leszünk is:
csapongó mester és hiú tanítványa.
Te kő lettél és én csellengő kis kavics,
én lágy agyag, te merev emléktábla.

Pedig járhatnánk a Parton vers-szavalva
és te rászoktatnál a trágár-szép szavakra
két azúros Lorca-sor között. Aztán
az elhagyott Veres Kocsma teraszán
karcos beregi bort ihatnánk bőszen
gőzölgő nyárban és sárgán érő őszben.

Járhatnánk együtt kacér kis lányokhoz,
kiken isten és ördög perelve osztoz,
s ha a vissza-úton, át lankán, halmokon,
botolva göröngyön, szállva messzi égen,
árokszélen hagynám kihányt örökségem –
te hűs tenyeredbe fognád lázas homlokom.

Békülve kísérnélek hazáig-házig
(de hol van az a ház – és van-e még haza?)
várva, hogy Göncölök fénye újra lázít.
Hamiskás szavaid kifeslő igaza
döngene acélos érvek kusza ívein.
Így telnének lassú napok: számozott éveim.

Versek, bor, kicsalt szerelmek – minden más halott.
Ennyi, csak ennyi az élhető lét –
a többi pelyva, elázott avar, murva!...
…És részegen, bölcsességbe butulva
– tudva, hogy nem adod –
hajnalonta megkérném leányod kezét.

(1979—1997)


Ritkán szoktam verseimen utólag, pláne évek múlva dolgozni, de a fenti e tekintetben kivételnek számít. Első változatát levélben írtam meg 1979-ben, publikálási szándék nélkül. Tízegynéhány év múltán akkor nyúltam újra hozzá, amikor - talán 1995-ben - felhasználtam Szembesülés c. regényemben, mint „dokumentumot”; majd ahogy a regény szövegén, a versen is többször igazítottam, míg alkalmasnak találtam arra, hogy önálló költeményként is megállja a helyét. (Voltaképp különösnek találom, hogy egyértelmű utalásaira soha senki nem figyelt fel azután sem, hogy válogatott verseim közt is megjelent.)