Megjelent: Üzenet 2003/Tavasz  Eredeti

Balla D. Károly

ARGOSZ ARANYKORA

(Szembesülés, 19–25)*

 

Nem hiánya jellemzi-e leghívebben a Jelenvalót?

A fragmentum úgy viszonyul a műegészhez, mint nászutazás a házassághoz. (Tsúsó Sándor)

A regény jelen ideje (19)

 A hetvenes évek vége bizonyos tekintetben aranykornak nevezhető Argosz történetében. Ez az időszak a „már és még” érája. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (Agamemnon és Egiszthosz összecsapása), de még a zeuszi központi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal Argoszra, mint aztán a nyolcvanas évek első éveiben, a teljes ideológiai bemerevedés idején. Nem, a hetvenes évek második felében mintha a XX. pártkongresszus egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható az ideológia terén Argoszban: talán a helybéli félistenekhez és helytartókhoz csak ekkorra csordogáltak le az olümposzi határozatok. De más konstellációk is közrejátszottak: az argosziakat már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (tudjuk, ez nagyrészt Egiszthosz kompromisszum-kereső működésének köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. Oresztészék nemzedékének már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

 Egyfajta szép békeidőket éltek meg tehát azok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Argosznak. Megadták Zeusznak, ami Zeuszé: tapsoltak a díszünnepélyeken, naponta tartottak politinformációt, beléptek a Szomoliszba (többen a Kápéeszoszba is), írtak mozgalmi dalt és kötelezően kivonultak a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken – de közben élték a saját életüket, s ha magukra zárták a családot, hát az athéni tévét nézték; az athéni lapokat járatták és athéni könyveket vásároltak tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Nagy Lászlót olvastak és Pilinszkyt, Déryt és Örkényt, belekóstoltak Bibóba és az egzisztencialistákba – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést írtak, kapásból kiválasztották élére a legmegfelelőbb citátumot a Kronosz Összesből vagy a központi lap vezércikkéből. Már élni tudtak lehetőségeikkel, de még nem kívántak visszaélni velük. Már szagolgatták a dugót a palackban és érezték a szivárgó dzsinnszagot, de még nem hitték, hogy a szellem kiszabadulhat. Pontosan felmérték, hol húzódnak a falak, de már és még nem akartak sem fejjel nekimenni, sem zsongítóan veszélyes közelségéből elóvatoskodni. Osontak a fal tövében, ha kellett, hátukat is nekitámasztották, mintha védenék a heveskedőkkel szemben, közben sutytyomban megbontották a fúgát, kiszedték a téglákat és átlesve mintát vettek a túli világból.

 És a talán ennél is fontosabb konstelláció: e korszakra esett Oresztészék nemzedékének ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságuk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy a regényben olvashatjuk: „...amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”.

WERK (20)

(1991)

 Talán másfél év elfelejtődés után a hiányregény gondolata nemrégiben újra eszembe jutott, amikor, egy egészen más írói problémával foglalkozva, szembetaláltam magam egy sajátos (ám valószínűleg gyakori) írói problémával: bizonyos átélt-megtapasztalt történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket, hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak. Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát) is átalakítottam, akkor oly messze kerültem eredeti elképzelésemtől, hogy valami egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg meg akartam írni.

 Keresni kezdtem a megoldást: hogyan lehetne áthidalni az ellentmondást, azaz úgy írni meg valamit, hogy azt jelentse, amit szerintem jelentenie kell, és mégse lehessen a valósággal összevetni. Egyszerűsítőbb megfogalmazással: hogyan lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg.

 Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom úgy, hogy ez a hiány kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót.

 Ám ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott a nem létező regény ötlete.

 Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt) módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.

 Néhány havi kísérletezés és előfogalmazás után most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt, hogy zseniális, hol azt, hogy használhatatlan. Gyarapítom a szövegrészeket, újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra, hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszer csak belátom, hogy mindez képtelenség: örültség nem létező szövegekhez főzni lábjegyzeteket, képtelenség hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hetekre felhagyok a próbálkozással, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön pár épkézláb lelemény, s újra fellelkesülök, írok pár szövegrészt, megérzem a kihívás nagyszerűségét, megmárosodom saját mondataimtól – majd ismét kételkedni kezdek: van-e értelme az egésznek, s lesz-e elég ötletem ahhoz, hogy amit létrehozok, az művészileg érjen is valamit.

 Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová. 

AZ alakok rendszere (21)

 A regény szereplőit – jelentőségüket és funkciójukat tekintve – öt főbb csoportba sorolhatjuk.

 I. A regény központi alakja minden kétséget kizáróan: Oresztész. Ez akkor is igaz, ha Elektráról gyakrabban esik említés, s ha események sokasága Oresztész nélkül zajlik. Ami azonban Oresztészé: a mű nézőpontja. A szerző szinte mindent az ő szemszögéből láttat (kettejük alakja emiatt olykor egybe is mosódik). A legtöbb monológ, függő idézet és levél tőle származik, sőt, a szerzői közlések többsége szintén olyan, mintha Oresztésznek valamely •••|••• a többi szereplőt és történést. Az is ő, aki mind a kilenc regény-részben legalább egyszer szemb •••|••• a voltaképpeni fejlődéstörténet.

 II. Oresztész szerelmei: Ágnes, Júlia, Elektra és Éva.

 A négy nőalak a fenti sorrendben játszik jelentős szerepet Oresztész életében.

 Ágnes, azon túl, hogy az első szerelem emelkedettségével ismerteti meg hősünket, egyszersmind rádöbbenti a világnak önmagunktól való különbözőségére, ezzel el is indítja az eszmélésnek és önmaga megismerésének azon az útján, amelyet aztán a többiek mélyítenek el (Júlia), tetőznek be (Elektra) és oldanak harmóniává (Éva). Mint az „elektraság” első megjelenési formája, Ágnes sok tekintetben kitágítja a regény főhősének szemléletét. Így például a gyermekkorában semmilyen vallásos neveltetésben nem részesülő és minden effajta hatástól távol tartott Oresztész Ágnes révén szembesül azzal a világnézettel és értékrenddel, amelyet ugyan a maga számára elfogadni sem akkor, sem később nem tud, ám mint érvényes, öntörvényű rendszert megtanulja becsülni, sőt, egy idő után érzékelni kezdi a dolgoknak a mindennapi tapasztalaton és a tudományos racionalitáson felül álló transzcendens jelentéstartalmát. Ugyancsak Ágnes avatja be a komolyzene rejtelmeibe, megnyitva ezzel számára az esztétikum legelvontabb szféráját, amelynek létezéséről addig nem tudott, lévén művészi érzékelése kimerült a kézzel foghatóban, szemmel láthatóban vagy verbálisan megragadhatóban. Érdekes módon Bach és Vivaldi, Beethoven és Muszorgszkij, Sosztakovics és Bartók muzsikája vezeti rá a rock és a jazz mélyebb átélésére, arra, hogy „hallani” kevés azt, amit érezni, befogadni, átélni is lehet. A psziché legmélyebb és legmagasabb régióit átható zene attól kezdve Oresztész számára a szerelemhez hasonlatos lelki szükségletté válik. (Ennek egyik profán megnyilvánulása, amikor Évának évtizeddel később ezekkel a szellemesnek szánt szavakkal vallja meg érzéseit: „Jobban szeretlek, mint a Rolling Stones-t”.) Az is Ágnes, aki Oresztészben felébreszti a költőt, talán nem is annyira azzal, hogy első múzsájaként szerelmes versek írására készteti, hanem azzal, hogy írásainak első közönségévé és bírájává válik. Hősünk életében ettől kezdve mindvégig ott találunk egy lányt-nőt-asszonyt, akinek a véleménye fontos neki, akire rávetítheti (és aki elviseli) olykor túlbuzgó kreativitásának leghitványabb és legnemesebb termékeit egyaránt. A sok pozitívum mellett Ágnes okozza Oresztész számára az első igazi fájdalmat, érdekes módon nem azzal, hogy az ifjú vonzalmát nem viszonozza hasonló hőfokon (hanem hallatlanul finom érzékkel áthangszereli valami pajtási cinkossággá), hanem azzal, hogy évekkel később, amikor már csak barátság van köztük és Ágnes családjával másik országba költözik, akkor nem tudja megérteni és korábbi érzékenységével kezelni hűsünk fellobbant „hiányszerelmét”, azt a toporzékoló, a józan ész érveit elsöprő érzést, amellyel részt követel magának a rajongott személy érzelmi életéből és halálos csapásként éli meg, hogy messzire szakadt ideálja nem hagyja magát a távolban szeretni. A sértett, csalódott Oresztész ekkor érzelmi defenzívába vonul és évekre gátlások sűrű szövedékébe öltözik.

 Júlia ebből a bezárkózottságából szabadítja ki és készteti újabb szembesülésekre a viszonzott szerelem magasizzásában. Elektra második előképeként Júlia mélyíti el Oresztész szemléletváltását, rádöbbentve az akkor még természettudományi tanulmányait folytató ifjút arra, hogy a világ hiteles ábrázolása nem oldható meg egzakt leírások, felismert törvények és rögzített képletek révén, hogy az emberi viszonylatok pazar gazdagsága csak emberi viszonyok vállalásával ismerhető meg, hogy a legizgalmasabb felfedéseket saját pszichénkbe hatolva élhetjük meg. Júlia érteti meg vele: a dolgok önmagukban halott és érdektelen burkok, amelyek kizárólag megismerésünk révén töltődnek fel értelemmel. A mindent átfogó tudás helyett Oresztész többre kezdi becsülni a piciny sejtelmeket, bénító nagy igazságok helyett a termékenyítő kételyt, a szembeötlő egyértelműség helyett a mögöttes elvontságot. Ekkor kísérti meg először a lét misztériuma és ekkor bocsáttatik be először a művészetek titkos páholyába, amelyet korábban csak kívülről kerülgetett. Amilyen nagyszerű azonban ez a beavatódás, olyan keserű a kiábrándulás: ahogy Oresztészből kiürül a szerelem ajzószere, azonnal meglátja Júlián az álcát. Felismeri. hogy az emelkedettségek alatt kisszerűség lakozik, a vélemények árnyalt gazdagságát néhány előre gyártott gondolat generálja. Amit nagyszerű lényegnek gondolt, valójában csak üres látszat, és az üres látszatot lényegnek láttatni: Júlia számára ez maga lényeg. Ami kilendült – visszalendül. De mielőtt Oresztész visszazárhatná magára a megbízható, józan racionalitások pinceajtaját, magányába betör az újabb szerelem.

 Elektra rejtőzködő, távoli, titokzatos alakja közel egy éven át az ismeretlenség és idegenség fenségével kecsegteti Oresztészt. Egyetlen epizódnyi első feltűnése mégis olyan folyamatokat indít el az ifjúban, amelyek nem magyarázhatók semmilyen ok-okozati viszonylattal, nem indokolhatók észérvekkel, és nem lehet az ösztönök kiszámíthatatlanságára ráfogni. Ami ekkor megkísérti Oresztészt, az maga a delphoiban jósolt végzet, a kikerülhetetlen sors, amelyről még nem tudni, összetöri vagy megerősíti, halálra gyötri vagy elhalmozza örömmel és megelégedéssel, végleg elveszejti-e vagy nem remélt magasba emeli. A második találkozásra darabokra szedett személyisége édes zavarával érkezik, és amikor Athénban, az Engels-téri autóbuszpályaudvaron megpillantja Elektra szürke, apró és jelentéktelen alakját, pontosan érzi, amint teljes jövendő élete összeáll és fölébe emelkedik, erős kötelek húzzák zsinórpadlására egy soha fel nem építhető színháznak, kiemeli, magasba vonja és átlényegíti a mindenható machina, a világ dolgait igazgató roppant gépezet. Elektra még meg sem szólította, kezét nem fogta, meg nem ölelte, és mégis: már minden megtörtént vele, a többi csak pontosítás, árnyalás, finom vonalak serény igazítása, megmosolyogni való semmiség ahhoz képest, hogy a kozmosz roppant rajzolatában egy porszem rátalált a vékonyka ívre, az egyetlen pályára, amelyen eljuthat az örök jóslat szabta önmagáig. Ez az út simul bele a Szembesülés jelen idéjébe, amelyet kitölt és megszab Elektra jelenléte – és hiánya. Az Oresztészben részben még Ágnes és Júlia indította változások őáltala válnak teljessé és visszavonhatatlanná, egyben túl is lendülnek valamely kívánatos nyugvóponton. Elektra végletessége, hajlíthatatlansága, a jelenségeket szélsőséges értékei felől közelítő szemlélete Oresztészben feszültséget kelt, nagy mennyiségű gyúlanyagot halmoz fel. Vesztébe is sodródhatna, érzi, az alkatától idegen túlhajtottság már-már meghaladja teherbírását, mégis gondolkozás nélkül felégetne minden maga körül szerelme kedvéért – de szerelme kedve, szeszélyből vagy féltésből, máshogyan fordul.

 Végzetes kapcsolatuk oldódásában, az Oresztészben gyülemlő ellentétek kibékítésében már Éva játssza a főszerepet. Ezzel belépünk a regény utolsó harmadába. Érezhetően új, megváltozott világ ez. Éva szabad lélegzethez juttatja az elérhetetlen ideák utáni kapaszkodásba görcsösült Oresztészt, hozzásegíti ahhoz, hogy személyiségének bizonytalan perifériájáról visszaegyensúlyozzon valamely kiszámíthatóbb helyre, egy olyan tengely közelébe, amelyhez hozzáegyenesítheti mindkét magatartását: a szembesülések előtti tudatlan sodródását és az átalakulások utáni konok elhatározásait. Évával újra kerekké válik a világ, a sok lecsupaszított lényeg felölti a jelenségek pazar sokféleségét, csupa finom hajlítással és rezgéssel telnek meg a szigorú kategóriák, a tárgyak visszakapják árnyékukat, amelyen könnyeden úszva végre elpihenhetnek. Oresztész túlexponált kontrasztokhoz idomult szeme kicsit még hunyorog az árnyalatok sosem látott gazdagságában, de hamarosan magára talál az új helyzetben, amelyben már nemcsak őt formálják nőtársai, hanem ő is formálhat valakit, és ebből a kölcsönösségből a folytonosság tágas tere nyílik számára, olyan végtelen színtér, amelyen egy vállalható magatartás összes kellékét elhelyezheti, minden párbeszédét lefolytathatja és valamennyi konfliktusát kezelheti. Éppen Évával megosztott önállósága teszi Oresztészt olyan autonóm személyiséggé, aki képes a világban elfoglalt helyét tartalommal megtölteni, és a regény mozgató rugóját képező ellentéteket egy magasabb egységben feloldani.

 III. Agamemnon és Egiszthosz. Bár a regényben személyesen egyszer sem jelenik meg egyikőjük sem, alakjuk mégis meghatározó jelentőségű, hisz voltaképp az ő ellentétük vetületeire épül az egész mű, ők uralják Oresztész két tudati szféráját, a hozzájuk fűződő viszony változásainak folyamata képezi a főhős fejlődésének domináns vonalát. Agamemnon és Egiszthosz „tölti ki” a regény múlt idejét, a jelenbe irányuló áttűnésük pedig a különböző fő- és mellékszereplők révén: reagálásaikban, lojalitásról és ellenzékiségről, hatalomról és szabadságról vallott nézeteik bemutatásában valósul meg.

 IV. A fontosabb mellékszereplők két alcsoportba sorolhatók: A) Oresztész férfi- és nőbarátja: Püladész és Cimessza; B) a három moira: Darrávia, Püthia és Klütaimnésztra.

 Jelentőségük, szerepük változatos.

 A) Püladész igazi pajtása, cimborája, férfitársa Oresztésznek, azon kevesek egyike •••|••• ezért is történhet meg, hogy amikor először viszi el Elektrát Oresztészhez, hősünk meg sem kérdezi az új jövevény nevét: „Akit Püladész hoz magával, annak nem a neve a fontos.” Ennek a hosszú távú, a regény időkeretein is messze túlnyúló (és végkifejletében Püladész balesete miatt szomorú rezignációval telítődő) barátságba időnként magasabb hőfokú, de hamarább kiégő kamasz-rajongások vegyülnek, amelynek kialakulása, kulminációja és elenyészése a regény jelenén belül le is játszódik. A nőbarát Cimessza (maradjunk ennél a kifejezésnél a némileg félreérthető „barátnő” helyett) már a regény elején megjelenik: őszintesége, közvetlensége, ragaszkodása Oresztész hű társává teszi. (Ez a vonzalom akkor sem sokat változik, amikor Oresztész átmenetileg szerelemnek érzi.) Ugyanakkor Cimessza – többszörös áttételek révén – Oresztész női alteregójának szerepét is eljátssza, legalább is abban a vonatkozásban, hogy Oresztész önmaga alternatív lehetőségét ismeri fel benne. („Ha nem olyan lennék, mint amilyen vagyok, olyan szeretnék lenni, mint amilyen Cimessza.” Ezzel együtt a nőbarát mint egy potenciális szerelem tárgya is megmutatkozik: az Elektrák közti szünetekben Oresztész nem egyszer őrá vetíti vágyképeit; és minthogy ezek a vágyak sorra beteljesítetlenek maradnak, Cimessza ebben a vonatkozásban az elérhetetlenség, megközelíthetetlenség szimbólumává is válik, s hosszú évek múltán, messze túl a regény idején is mint valaminő erotikus hiányérzet idéződik fel hősünk emlékképeiben. Más vonatkozásban Cimessza józanságával, hűségével, kiszámíthatóságával az Elektrák ellenpólusát képezi, és tudni róla, hogy Oresztésznek mindenkor olyan partnere is volt, akivel bárhol szívesen mutatkozott, s ha éppen mindketten társtalanok voltak, kellemesen múlatták együtt az időt. A regény idején túli jövőben – ugyan megmarad Oresztész tágabb környezetében – jelentősége elhalványul.

 B) A három idős hölgy más-más funkciót tölt be a Szembesülésben, ám néhány vonásuk közös. Mindhárman alapvető fontosságú (és általában hiteles, bár szubjektumuk által megformált) adalékokat szolgáltatnak Oresztésznek a regény „történeti múltját” illetően.

 Püthia (akinek személye egyesíti a korinthoszi papnő és a delphoi jós alakját) inkább Egiszthosz felől közelít a Argosz közelmúltjához: időnként maga is hajlamos a túlbuzgó lojalitásra, Apollón papnőjeként fontosnak érzi, hogy jóban legyen az olümposziakkal. Bejáratos a járási tanács- és párhivatalokba, gyakran épp az ő megbízásukból áldoz a művészeteknek. Szívesen használja a spártai nyelvet, elveti az athéni orientációt. Ugyanakkor, talán attól félve, hogy nagyon is összeszövődik a hatalommal, bizonyos ellenzéki attitűdöket is megenged magának, lakásán nem ritkán szabadelvű gondolkodókat gyűjt egybe, és miközben Egiszthoszt legközelebbi barátjának (és jótevőjének) tekinti, aközben Agamemnonra is „kacsingat”. Aggodalommal figyeli Oresztész szemléletének alakulását, igyekszik jó irányba terelni az ifjút. Amennyira „saját művének” gondolja Oresztész és Júlia párosát, annyira nincs kedvére az ezt követő Elektra-szerelem, és az sem, hogy Oresztész apja ellen fordul. Ugyanakkor semmivel sem akadályozza ennek a fordulatnak a lezajlását, talán attól félve, hogy beavatkozása ellenkezőleg is elsülhet. Az eseményeknek szándéka ellenére történő kifejletére később jó példát találunk: Évára éppen ő hívja fel Oresztész figyelmét, egymásra találásukat mégis kudarcként éli meg, alighanem azért, mert úgy érzi, nem is alaptalanul, hogy ezzel mindkettejüket elveszítheti.

 Lojalitás és ellenzékiség tekintetében Darrávia középütt áll, az Egiszthosz–Agamemnon ellentétben is a legtöbbször megőrzi pártatlanságát. Életvitele, pedagógiai munkája, magatartása Oresztész számára csak jóval később válik példaértékűvé: a moira halála után döbben rá arra, hogy rajta kívül alig ismert olyan értelmiségieket (talán még a történészprofesszor Vardioszt veheti ide), akik nem sodródtak bele sem a méltatlan kompromisszumokba a hatalommal, sem olyan ellenzéki szerepbe, amely miatt a közélet peremére sodródtak volna. Darrávia úgy tudta képviselni a tiszta hellén szellemet, hogy ezt a szerepét nem bélyegezték meg sem elfogadhatatlan megalkuvások, sem csak kudarccal végződhető konfrontációk.

 Klütaimnésztra Agamemnon feltétlen híveként (és özvegyeként) lép a képbe. Párka-szerepe az, hogy az elvi-elméleti vonatkozásokat hétköznaposítva, mintegy „háztartási szintre” helyezve avassa be Oresztészt a számára alig ismert történések szövevényébe, megismertesse vele Agamemnon emberi alakját.

 A három moira párhuzamba állíthatósága azáltal teljesedik ki, hogy mindőjüknek szerepe van az Éva-szerelmek kibontakozásában. Darrávia Oresztész első Éváját: Júliát mutatja be neveltlányaként; Klütaimnésztra a második Éva: Elektra édesanyjaként lép a képbe (emlékszünk: az ő tabló-képét meglátva fedi fel kilétét Oresztészék házában Elektra); Püthiánál pedig harmadik Évájával: Évával találkozik hősünk először, sőt, a papnő kéri meg: levelezzen a kórházba került fiatal lánnyal.

 V. Az alakok ötödik rétegébe a ritkábban felbukkanó, a regény egészét tekintve kevésbé jelentős epizódszereplők tartoznak, továbbá •••|

Jegyzetek (22)

 • A korábbi változatban frappánsabban: „Püladész az egyetlen igazi Homo Ludens környezetemben; nem pusztán a játékból adódó élvezetért játszik, hanem metafizikai megközelítésben értelmezi a játszás folyamatát. Amikor Püladész sakkozik, semmiben sem különbözik attól a festőművésztől, aki a valóság átlényegítéséhez keresi a legmegfelelőbb színárnyalatot”. (Itt jegyezzük meg, hogy Oresztész és Püladész ez idő tájt az argoszi egyetem alkalmazásában állt, s a félvezetők fizikájával foglalkozó tanszék technológiai laboratóriumában amorf szerkezetű kalkogén félvezetők előállításával és vizsgálatával foglalkoztak, miközben néha órákon át különböző vegyületű üvegszerű munkadarabokat kellett csiszolniuk. Ezen órák alatt módjuk nyílt szóban játszható szellemi játékokra. Oresztész például barkochbában feladta azt a szőke hajszálat, amelyet Püladész majdani fekete felesége megtalál férje zakóján, s emiatt féltékeny lesz.)

 • Oresztész maga adja át levelét Júliának, amikor egymás mellé ülhetnek azon a banketten, amelyet Egiszthosz tiszteletére rendeztek hadászati témájú drámájának korinthoszi bemutatója alkalmából.

 • A barkochbázni kezdő fiatalok csupa olyan feladvánnyal lepik meg egymást, amelyekről az asztaluknál ülő Darrávia keveset tud. Még a homéroszi fogalmakat is sajátosan kódolják és dekódolják. Ikarosz levált szárnyát például Júlia az athéni autóbuszgyár nevéből fejti meg, a Kirké által sertéssé változtatott tengerészeket pedig az akkor népszerű, ún. élelmiszerprogram fogalma révén találja ki Oresztész. Darrávia kirekesztve érzi magát, és hiába adja fel Odüsszeusz hajósainak viasz füldugóját, mert amikor a tárgy anyagára Oresztész úgy kérdez rá, hogy az vajon amorf struktúrájú cikloparaffin-e, az idős moira nem tud válaszolni.

 • Püthia, mint a későbbiekben is, Apolló pap- és jósnőjének kissé elvontan, néha kibogozhatatlan költői képekben fogalmazza meg véleményét, mondandóját. Rejtett utalásai, enigmatikus látomásai a legtöbbször azt a benyomást keltik hallgatóságában, mintha valóban isteni titkok tudója lenne, és mintha a rá okosan figyelők, szóképeit vagy titokzatos ábráit megfejtők közelebb kerülhetnének a dolgok láthatatlan összefüggéséhez. Ám valójában Püthia mindig ugyanazt a néhány motívumot variálja, s bárhonnan is induljon monológja, legtöbbször kedvenc rögeszméinek egyikénél végzi. Ezt azonban ekkor Oresztész még nem látja, ámult figyelemmel issza a papnő szavait, isteni kinyilatkoztatásnak hiszi véleményét.

 • Oresztész visszafogott vallomásának első mondata voltaképp ennek a Szapphó-sornak a parafrázisa: „Szólnék hozzád, s fékezi nyelvemet a szégyen”.

 • Az utalás Ariadné fonalára vonatkozik. A Minotaurosz itt az erőszak, a labirintus pedig a torz társadalmi rend allegóriája.

 • A korábbi vázlat-szövegben frappánsabban: „Júlia – az első viszonyítási mérce. Vonatkoztatási alap. A mettől-meddig, a honnan-hová értelme. A lélek etalonja.”

 • Módosított idézet Euripidésztől. Eredetileg így: „Mi hát a mérték, mely szerint ítélhetünk?”.

 • Utalás Júlia akkori munkahelyére, a Juvilejnij Unyivermágra, ahol dekoratőrként működött. Oresztész, valahányszor benyitott ebbe a műhelybe, mindig visszahőkölt: közvetlenül az ajtó mögött csupasz próbabábu állt, s a belépő egy pillanatra mindig azt hihette, meztelen emberre nyitott rá.)

 • A korábbi verzióban így: „Az újonnan összerakott lélek megmozdul. Szép születés. És Oresztész önmagán éli át a beteljesülést. Autokatarzis.”

 • Utalás a Gyár utcai szentélyre, a kultikus sárgyúrás helyszínére. (Misztikus varázsát elveszítve később néhány évig Júlia és Zulejka nevű macskája lakhelyéül szolgált. Még ennek előtte egy ízben Oresztész argoszi és korinthoszi barátai celebráltak e helyt háromnapos újévi házibulit, bőven áldozva Dionnüszosznak.)

 • Az említett kirándulás vélhető helyszíne az Argoszhoz közeli Nevikosz (más helyesírással: New Icke, ejtsd ‘nyjú ájk’). Oresztész és argoszi barátai ekkoriban egész nyarakat töltöttek a nevikoszi Nagyréten, ahol is a fürdőzésen, napozáson kívül más élvezeteknek is hódoltak: kártyáztak, sakkoztak, rádióztak, olvastak, levelet írtak. Ez idő tájt fedezték fel a maguk számára például Ladányi Mihály költészetét, akinek Kitépett tollú szél c. kötete egy nyáron át nélkülözhetetlen kirándulóeszköznek számított, fontosabbnak, mint a váltás úszógatya. Oresztész majd’ minden alkalommal magával cipelte Riga típusú táskarádióját, amelyen menetrendszerűen meghallgatták a román nyelvű Europa Liberal déli rockműsorát, illetve, ha estébe nyúlott kirándulásuk, akkor még Szkopár Béla újvidéki Futótűzét. Ugyancsak Nevikoszhoz fűződik Oresztésznek az a még évekig tartó mániája, hogy mindenhonnan levelet írt azoknak a barátainak, akik akkor éppen nem voltak vele. Az érdekesség kedvéért nevikoszi leveleit palackpostára bízta, és a jópofa episztolákat az éppen kiürült borosüvegekbe tuszkolta, ledugaszolta, majd a folyó szeszélyes sodrára bízta. És bár minden üzenetben szerepelt a feladó pontos címe, soha egyetlen választ nem kapott. Ez ekkor ugyanúgy nem zavarta, mint később az, h •••|

CIMESSZA, ÁGNES (23)

 Oresztész naplójából tudjuk, hogy egyik legtragikusabb felismerése volt, mikor nagy-nagy barátságukat követően néhány évvel később látnia kellett, hogyan ürül ki, sivárul el Cimessza személyisége, hogyan sekélyesül érdeklődése keresztrejtvény-műveltséggé, logikája pasziánsz-korlátoltsággá, s hogyan telepszik rá tiszta gondolkozására valami tunya nőstényi hedonizmus.

 Oresztész és Cimessza akkoriban hosszú órákat sakkozott és kártyázott végig, ha elunták, akkor barkochbáztak, szópókert, Mr. X-et játszottak, furfangos logikai feladványokat találtak ki egymásnak, vagy csak ültek a földön és zenét hallgattak, s várták az estét, amikor a szoba megtelt barátaikkal, akik napjuk addigi szorgalmas szakaszát sivár egyetemi szentélyekben töltötték, hogy áldozzanak valamely fölösleges tudományágnak.

 A zeneakadémiai tanulmányait Drohobicsban végző Ágnes ez idő tájt a teljes nyarakat és minden tanulmányi szünetét, néha még a hétvégéket is Argoszban töltötte, újra következhettek, mint évekkel ezelőtt, még iskolás korukban, a hosszú séták a Csatorna mentén, a Lövölde dombján, a Vadasban, a Szomolisz Parkban, a végtelen kószálások hol kettesben, hol hármasban. Ez idő tájt jött divatba a banánszoknya, Argoszban az elsők közt kezdte hordani Ágnes és Cimessza, s egy ízben, amikor Oresztész rájuk várt a hársakkal dús folyóparton, s meglátta közeledni a két lányt, a nyárnak ezt a két karcsú tüneményét, amint színes, rézsút-csíkos szoknyájukban siklottak felé – kamaszkorának talán utolsó naiv elfogódottságával érezte, hogy határtalanul boldog, s oly jó volt nem tudni pontosan, mitől is az. De ez már az utolsó közös nyaruk volt. Oresztész még felülhetett Ágnessel a Szomolisz Park frissen üzembe helyezett óriáskerekére, még megnézhették együtt az akkor először a városba látogató vándorállatkertet, még meghallgathatták az Argoszi Filharmónia új orgonájának felavatására érkező Garry Grodberg Bach-koncertjét, még házibuliztak párat és randevúzgattak a temetőben, még egy mindkettejüket meglepő, hirtelen váltott cigány-csókkal cinkosságot fogadtak egymásnak – aztán Ágnes elmondta, hogy rövidesen végleg elköltöznek Argoszból.

 Oresztész mindig emlékezni fog a pillanatra, amikor az Ágneséket az országhatár felé szállító gépkocsi féklámpája utolsót villant, mielőtt végleg eltűnt volna a kanyarban. Cimesszával oldalán hosszan nézett utána, és nem is sejtette, hogy pár hét múlva minden korábbinál élesebben fogja átélni a hiány-szerelmet, és ostoba, követelőző leveleket fog írni Alexandriába, amelyekre Ágnes nem válaszol. Ezzel és Oresztész utolsó fellobbanásával, majd érzéseinek lassú, gátlásnövesztő elenyészésével ér véget hősünk tinédzserkora. Később, az elválás tényét feldolgozva, még váltanak pár semmitmondó levelet, és néhány évig  Ágnes még vissza-visszajár Argoszba; Oresztész is meglátogatja őt Alexandriában majd Athénban, s amikor az új állampolgárságáért folyamodó és a korábbiról lemondó első szerelmét elkíséri a Népköztársaság úti konzulátusra, lényegében le is zárul kapcsolatuk, hogy Argosz aranykorának többi kellékével együtt bevonuljon a szent nosztalgia panteonjába.


* Fragmentumok egy regényhiány környezetéből. Szembesülés c. regényét a szerző olyan könyv formájában képzeli el, amely csupán járulékos szövegeket tartalmaz: fülszöveg, szinopszis, előszó, jegyzetek, egy monografikus utószó-tanulmány fejezetei, a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werk stb. Ezek jelenítik meg a mű tárgyát, a XX. század utolsó évtizedeinek viszonyait „Argoszban”, és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia.

 Ahogyan az elképzelt fülszöveg fogalmazza: „Ez a regény nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.”.