Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, Hóvége, 2004. jan. 31. (Múzsák és mázsák)

Balla D. Károly

Félkézzel egészen

Évekkel ezelőtt olvastam arról, hogy bár Oscar Petersonnak, a világhírű dzsessz-zongoristának agyvérzés következtében a bal oldala részlegesen megbénult, néhány év alatt nagy akaraterejének köszönhetően sikerült annyira felépülnie, hogy újra koncertezni kezdett és lemezt is kiadott. Állapota azonban nyilván romolhatott az eltelt esztendők alatt, mert nemrégiben azt hallottam a rádióban, az élő dzsessz-legenda most úgy lépett fel koncerteken, hogy csak jobb kézzel játszott, számainak bal szólamát egy segítőtársra bízta. Csak félhangosra volt állítva a készülék, nem is figyeltem eléggé, de a hírre felkaptam a fejemet. Érdekeltek volna a további részletek, próbáltam utánanézni a dolognak, de nem találtam megbízható (és nyelvi korlátaim ellenére érthető) forrást. Még a hír hitelességét is csak annyiban sikerült ellenőriznem angol forrásokból, hogy a Mester valóban adott jobbkezes koncerteket, de arról nem találtam tudósítást, játszotta-e valaki (és kicsoda) a bal kéz szólamát. No, a hír első fele tehát biztosan igaz, így mégsem egy félrehallásból vagy kacsából gyártottam példázatot.

Peterson félkezes játéka ugyanis számomra szimbólummá vált. Nem, nem az akaraterő, a kitartás, az elszántság vagy a mindent legyőző tehetség szimbólumává! Hanem a „még mindig jobb”-félmegoldás tipikus esetévé. Kompromisszum-metaforává, amely azt mutatja, a visszafojthatatlan alkotásvágy és a csillapíthatatlan művészi ambíció méltatlan szükségmegoldásokba kényszeríthet bárkit.

Persze: ha választani kell a soha többé nem muzsikáló és az így, fél kézzel improvizáló zseni között, hajlamosak vagyunk az utóbbi mellett dönteni. Hasonló eredményre jutunk akkor is, ha arra gondolunk, hogy az a jobb kéz mégiscsak egy korszakos művészé, és öt billentő ujjával ma is nagyobb élményt nyújthat, mint nem egy szerényebb tehetségű fiatal. Nyilván így vélekedett a közönség, a menedzser, és alighanem maga Peterson is: meggyőzte magát, jobb a félkezes fellépés, mint a semmilyen. Elképzelem, ahogy a közönség felállva, viharos és szűnni nem akaró tapssal ünnepelte az idős mestert, aki bizonyára meghatva, talán könnyeit törölgetve felsóhajtott: megérte!

Nem ilyen erős, hanem ilyen gyenge az ember: nem tud ellenállni a beteljesítő örömnek.