Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, május 31.
- egy mondat híján. (Lásd a színes kiemelést.)

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

 A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

 Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

  A kárpátaljai magyarság jövőjét jelentős mértékben befolyásolják, esetenként meg is határozzák a térségben zajló események és a végbemenő változások. Ezeknek a befolyásoknak a hatásfoka nemcsak a ható erők nagyságától, hanem az adott kisebbség önerejétől is nagyban függ: ha a kedvező hatásokra rá tud segíteni, a kedvezőtleneknek pedig ellen tud állni, akkor van esélye a fennmaradásra, ha azonban éppen fordítva cselekszik, akkor sorsa megpecsételődik. Én úgy látom, főleg ez utóbbi történik.

  Talán érdemes ezt részletesebben is szemügyre venni.

  A befolyásoló tényezők szerintem három hatókörben ismerhetők fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1) Ukrajnával; 2) Magyarországgal; és mindkettőn belül: 3) önmagával.

  1. Meglátásom szerint Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemző. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelősséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtől függetlenül), „cserébe” a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára – de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól mód van kibújni, egyáltalán nem, vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha az állam nem teszi lehetővé polgárai számára, hogy becsületes munkából megéljenek, ha nem fizeti ki a 92-ben zárolt banki megtakarításaikat, ha az életüket végiggürcölt idősek nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesíti a betegeket tisztességes orvosi ellátásban, ha nem képes elhitetni, hogy a felnövekvő nemzedék boldogulásához adottak a lehetőségek – akkor az állampolgár sem nézi az ország érdekeidet, kibújik az adó és mindenféle befizetés alól, halászik a fekete és szürke gazdaság zavarosában, zsebbe fizet és zsebbe kap, korrumpál és korrumpálódik – próbál megélni, ha lehet jól, minél jobban. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja munkanélkülitől a kishivatalnokon és kényszervállalkozókon át a legnagyobb gazdasági és politikai főmuftikig (ugye láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetően fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözőségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembe találják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthető, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.

  Másik oldalról, úgy tűnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a kárpátaljai magyarsággal „törődjön”. Ez egyes dolgokban roppant kedvezőtlen következményekkel jár, említsem csak a legnyilvánvalóbbat: források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelő gyakorlását. Másfelől viszont nem, vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszerveződés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségű állampolgárai (és ezek csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála mondjuk a benzincsempészés eltűrésétől a státustörvény tudomásulvételéig terjed).

  Mondhatnánk, ez csak felületi és időleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot – ez ugyan rövid távú biológia fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia”?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja.

  A hatás-ellenhatás felől nézve pedig úgy ítélem, hogy a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

  2. Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya – finoman szólva – rendezetlen. Mondhatnám keszekuszának is, vagy állíthatnám, hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség „spontán” áttelepülésének), másrészt szünet nélkül elhangzik a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja. Egyrészt minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarságszervezetek között, másrészt egyértelműen előnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján most zajlik a magyarországi kormányváltás utáni nagy újrarendeződés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüst pikszisből – és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét; illetve néhány kakasülőn megpróbálnak mindketten megkapaszkodni.) A magyarországi pártok részéről már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során időről időre kijátsszák a kisebbségi adut – eközben mindenki a mi javunkat akarja, ám ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hű leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övező hisztéria. A kezdeményezők olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de az előre megelőlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzőket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé” puffadt, hogy ellenzői, kifogásolói vagy akár csak gyöngéit megemlítői automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetű magyarsággal szemben érzéketlennek minősültek.

  A megint csak jelenség-értékű tünetek összességükben mélyre hatolnak, és szerintem súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság probléma-megoldó készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apa”-ország katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar „ügyek” szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatásoknak a függvényei, sőt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Tovább megyek. Az „ügyek” és „támogatások” tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy merül fel, hogy miként lehetne egy adott ügy megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetőleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését. A támogatás farka csóválja az ügy kutyáját.

  Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és főleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre inkább megelégszenek saját (látszat?)tevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem az, hogy minél kevesebb befektetett munkával felhasználják a támogatást, majd a gyors elszámolás után újra pályázhassanak

  Sajnos ebben a magyarországi fél kitűnő partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minőségi teljesítményt, magas értéket a legritkábban.

  3. A felsoroltak alapján úgy tűnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentős mértéket öltő áttelepülések és a lassú kiválasztódás okán értelmiségi elitje alig létezik – független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon” valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten” az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az ő kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, de Ukrajna láthatóan nem tart rá igényt, Magyarország pedig, a kisebbségi szervezetekkel egyetértve, úgy tűnik, az aprópénzre váltásában érdekelt.

  Én a válság súlyos jelének tartom, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett tízegynéhány éve egyrészről szakadatlan panaszkodás folyik (jaj, milyen rossz nekünk!), másrészről ugyanilyen intenzitással tart a dicsekvés (sekélyke eredmények feltupírozása); válságjelnek gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik, hogy a „helytállás” mint önmagában vett érték kiüresítette azt a lényeget, ami a helytállást indokolhatja. Nem tudom, meddig lehet még sérelmi politikát folytatni, „megsértődve lenni” mindenre és mindenkire, „a másik” érdekérvényesítő csoportra, továbbá egyszerre az „apa”- és anyaországra, a történelemre és a sorsra is… Néha olybá fest, épp a szüntelen sebnyalogatás nem hagyja gyógyulni a sebeket…

  Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények meddig szolgáltathatnak még alibit, meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.

  Természetesen nem állítom, hogy a körülményeink jók, netán kitűnőek; és azt sem, hogy korlátlan lehetőségek állnának előttünk. Sajnos nem. De azt az állítást megkockáztatom, hogy folyamatosan saját adottságaink alatt teljesítünk, részint az önmagunkkal szemben táplált igényesség és szigorúság hiánya okán, részint pedig azért, mert a külső elvárások sem szorítanak rá erre bennünket.

  Súlyosbítja a helyzetet, hogy – számomra úgy tűnik – ennek a helyzetnek a felszámolásáért semmit sem kívánnak tenni azok, akiknek ez módjukban állna; sőt, gyakran úgy hat, mintha a jelenlegi állapot stabilizálásában lennének érdekeltek.

  És ahogy fentebb állítottam: mindez nem mint jelenség aggasztó, hanem következményeit illetően, hiszen nem kevesebbet von maga után, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság identitása, magyarság-tudata roppant veszélyes módosulásokon esik át. Sokakban rögzülni látszik a felismerés, hogy magyarságukat bőven elegendő hősi pózban viselni és veszélyeztetettségét hangsúlyozni – bölcsen élni vele és intenzíven gyakorolni már egyáltalán nem szükséges. Esetükben a nemzeti öntudatot nemzeti önmutogatás kezdi helyettesíteni. A tartalmat felváltja a külsőség, a lényeget elfedi a látszat.

  Ez a magatartás nem csupán ön-, hanem közveszélyes is, mert ha az értelmiségi elit így viselkedik, ez egyesek számára követendő például szolgálhat („ha te így, én is így”), másokban ellenben olyan ellenérzéseket ébreszthet, amelyet nem az effajta gyakorlatot folytatók ellen, hanem saját nemzeti mivolta ellen fordít („ha ez a magyarság, akkor én inkább nem vagyok magyar”).

  Összességében tehát én úgy látom, hogy politikai-társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottsága közepette a kárpátaljai magyarság és annak szellemi élcsapata, az értelmiségi elit (bizonyára anélkül, hogy ennek tudatában lenne), sem „apa”-országával, sem anyaországával, sem önmagával nem tudott olyan kölcsönviszonyt kialakítani, amely hozzásegítené ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon a nemzeti kisebbségünk felmorzsolódását gyorsító erőknek. Ellenkezőleg: kizárólag rövid távon értelmezett önérdekeltségéből tud kiindulni, s eközben – szerintem – hosszú távú fennmaradása ellenében működve nem késlelteti, hanem felgyorsítja az erodálódást.

  Az elkövetkezendő évek nagy kérdése számomra az, hogy a térség politikai-gazdasági újrastrukturálódása közepette a jelen állapotú kárpátaljai magyarság vajon nyertese vagy vesztese lesz-e annak a kétségtelen ténynek, hogy Magyarországtól távolabb, de Európához közelebb kerül.