az UngParty része | készíti: Balla D. Károly | blogja: BDK BLOG | magazinja: BDK Online | írói oldala: Balla D. Károly | Új könyve: Tejmozi

Posztmodern szövegperformanszból realista apa-regény... >> Balla D. Károly ungvári író 2004 elején körlevéllel fordult barátaihoz, írótársaihoz, amelyben az iránt puhatolózott: hajlandók lennének-e beszállni egy szellemi játékba, amelyet ő maga bonyolítana le, de a többiek hathatós segítségével. Kérése így hangzott: „magyarul még meg nem jelent, idegen nyelvű kortárs irodalmi prózaműből saját választásuk alapján egyetlen mondatnyit műfordítsanak számomra, ezt küldjék el nekem, és én ezeknek a mondatoknak a felhasználásával novellát írok, úgy értve, hogy valamennyit beépítem a saját szövegembe. Ebben az alkotói gesztusnak is szánt, multi-kulti kreatív játékban – természetesen a világnyelveken alkotók mellett! – külön hangsúlyt szánnék a szomszéd népek kortárs irodalmának, így a régióban használatos nyelveken írókat és magyar ismerőiket-fordítóikat is meg szeretném szólítani.” A puhatolózó levélre 40-nél is többen jelentkeztek, néhányan – be nem várva a feltételeket is tartalmazó felkérés végleges szövegét – azonnal elküldték a mondataikat is. Sőt, már címjavaslatok is érkeztek... Ez volt az 1 mondat a világ című interakció, amelynek eredmnyeként egy igen terjedelmes, majd egy redukáltabb novella keletkezett, s amelynek talaján a Tejmozi regény 2008-ban kisarjadt. Előzmény és kifejlet...

 

Szubjektív olvasónapló egy jelentős alkotói vállalkozásról

Ülünk, mint a Tejmoziban

Már amikor az elgondolásról tudomást szereztem, nagy és fontos kísérletnek – pontosabban: kalandnak – éreztem Balla D. Károly szándékát, amely nemcsak szokatlanságával vonzott, hanem azzal, hogy követhető, kiszámítható, fenntartható tervnek bizonyult.

Az első benyomásom az volt, hogy ha elegendő támogatást, műfordítói „muníciót” kap elképzeléséhez, már az is nagy szó, hiszen az ő felkérése, bár pontos paramétereket tartalmazott, nem szabványosított építőkockákról szólt, hanem olyan tetszőleges, szabad akaratú válogatásról, amit a magyar nyelven túli – gyakorlatilag parttalan – irodalmi óceánból felelősen merítgetnek számára, hogy lerakhassa elképzelt, kollektív ihletésű novellájának alapjait.

Ha valaki elolvassa a projekt első munkafázisában begyűlt idézethalmazt és alaposan áttanulmányozza azok forráskronológiáját, illetve a segítőtársak ismétlődő jelentkezését, akkor láthatja, hogy a begyűlt anyag nem egyszerű summa, nem n mennyiségű irodalmi fragmentum, hanem egymást generáló ötletek, rácsodálkozások, bölcselkedések fonadéka, amelyek valószínűleg sose születtek volna meg ilyen összeállításban, ha a gyűjtés nem a nyilvánosság előtt, ellenőrizhetően és befolyásolhatóan történik.

Saját példámnál maradva: már az elején tetten értem magamat azon, hogy kíváncsian követem az előttem jelentkezők javaslatait, küldeményeit, s még akkor is, ha az a szándék vezetett, nehogy a nyomdokukba lépjek, kiválásommal akaratlanul mégiscsak igazodtam a trendhez, mert olyanszerű szövegmintát metszettem ki a kezem ügyébe eső, általam is becsült román szerzők műveiből, ami nem annyira cselekményre, egy szituáció viszonyhálójára utal, annál inkább egy életérzésre, egy gondolatra, következtetésre, aforisztikus megfogalmazásra, azaz olyasmire, ami különösebb gond nélkül beilleszthető egy óriási mozaikba, s nem annyira tehertétel, mint inkább színezék, gondolati töltet lehet a majdani novella alapanyagának kimódolásához.

Érdekes, várakozással teli hetek voltak azok, amíg az idézetlista gyarapodását leshette az ember, próbálván megfejteni az egymástól látszólag elütő, tetszőleges választások belső logikáját, s bár tudhattuk, hogy a begyűlt mondatoknak valamiképpen be kell épülniük a még sehol sem létező, majdani műbe, s hogy felismerhetetlenül is bennük rejlik tulajdonképpen a novella világának néhány koordinátája, a Balla D. Károly által föltálalt történet most végül is öntörvényű alkotásként áll előttünk.

Erőteljesen üti le az alaphangot, tudatván az olvasóval, hogy tulajdonképpen egy apa-történetet kap, ki tudja, hányadikat már a magyar és a világirodalom történetében, önkínzó szembesülést a személyiségünket meghatározó családi istenség deheroizálásáról, illetve megdicsőüléséről, a generációs váltások törvényszerű, ellentmondásos zűrzavaráról. A téma ismerős, jól rezonál az olvasó tudatában és lelkiismeretében, és fokozottan katartikus tanulságok lehetősége rejlik benne.

Hogy az apa-motívum kihámozható-e eleve az eredendő idézetrengetegből, nehéz eldönteni, mert bár formálisan benne van egy-két szerzőközeli szövegben (pl. a Berniczky Éva által „szállított” vendégmondatban), a lehetőség inkább csak potenciális, esély, ami írói felismerés és előzetesen tisztázott, határozott szándék nélkül nem valószínű, hogy tárgyiasult volna valaha.

Az író a megmondhatója e kisded műhelytitoknak, de hivatalosan el kell fogadnunk azt az alaphangot, amit Balla D. Károly első mondatával leüt: „Talán azt kellene elmesélnem, milyen sokáig készülődtem arra, hogy apám történetét megírjam.”. Világos beszéd: ez itt egy apa-történet, teli emlékekkel, látomásokkal, gondolatokkal, a cselekmény maga a mesélés és az emlékezés, a mozaik összerakása, majd értelmezése, mindegyre visszacsatolva a mesélő énjének alakulásához, balladás felhangú vallomásfüzér arról, hogy a felettünk álló, sorsunkat meghatározó, bennünket genetikailag kódoló hatalom mennyire a kezében tart, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy sikerült kijátszanunk.

És miért nem az anya? – kérdezem felriadva, mert közben József Attila „Mamá”-jára gondolok, s tréfával ütöm el a kérdés élét: kinek a pap, kinek a papné... Attól függően, hogy gyermekkorunk gyeplői kinek a kezében feszültek meg vagy lazultak el – kedv, körülmények, vérmérséklet és szándékok szerint.

Az értő olvasó, aki elfogadta és magáévá tette az író játékszabályait, s a dőlt betűs vendégmondatoknak a fikciós törzsszöveghez való illeszkedését figyeli, mind nagyobb elégtétellel látja, hogyan szívódnak fel, lépésről lépésre, a műtéti fonal szerepét játszó textusok, egyre lanyhábban, méltóságteljesebben és természetesebben pörgetve egyet-egyet a cselekmény orsóján, hogy a vége felé, mint elhaló dallam, oldódjon fel, tűnjön el, maradjon mindez kósza emlék, vagy tán az sem, mibennünk.

Hatványozottan érezhette mindezt Balla D. Károly, akiben mindvégig ott rezonált a teremtés egésze, a művi ötlettől a technicista begyűjtésen át az alkotó életrehívásig, s jegyezhette naplójába a kiábrándult, már-már keserű sorokat, a partnerek, a kritikusok, az olvasók közömbössége miatt. Ez a szerző elidegeníthetetlen joga.

De jogai az olvasónak, a kritikusnak is vannak, s ehhez hozzátartozik a jóval hűvösebb, objektívebb távolságtartás az alkotással szemben. Olvasó mindig akkor rajong igazán és mindenek fölött, ha már mindent végleges helyén lát, ha teljesen bebútorozott világba léphet, vagy legalább is az az érzése, hogy ez a véglegesség akár a részletekben is benne rejlik.

A Tejmozi kifejezetten olyan írás, hogy mindaddig, amíg szellemi atyja és egyszemélyben szerzője nem mondja ki rá, Madách-csal szólva: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.”, addig nyitott és sebezhető marad.

Személy szerint örvendek, hogy beajánlhattam a Színképnek Balla D. Károly rendhagyó vállalkozását, amely a maga nemében izgalmas alkotáslélektani kísérletnek is fölfogható – annak indult, de aztán valami szerencsés-ihletett fordulat okán jócskán föléje nőtte magát, magyarán „kinőtt az isten markából”. Ismervén a szerző számos írását, szépirodalmi munkásságát, meggyőződésem, hogy kimagasló teljesítmény az övé, izgalmas, európai ihletettségű kultúrkör álcázott szintézise, de mindenekelőtt öntörvényű olvasmány.

Kipróbáltam: eltüntettem a digitalizált szövegből minden, a genezisre, az „eredendő bűnre” utaló kiemelést. És a Tejmozi fölfénylik, tisztán és áttetszően, miként az írás zárszava, amely immár teljesen a szerzőé, s általa immár a miénk is:

„Egyáltalán nem fogok mesélni semmit. Letelt a gyászév, nyugodjon a halott, éljen az ifjú pár.

Majd meghatódom a megtiszteltetéstől, amely a család legidősebb férfitagjaként ér, «Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer ezer», fogom hallani az ősi szavakat, gyertyát gyújtok apám helyett, vezetem a lányát a baldachin alá, hallgatom az esküt és az áldást, talán megrezzenek, amikor Paul Robert széttör egy üvegpoharat, s közben azt látom, hogyan repedt a vékony jég a patakon, amint, a szauna forróságától ajzva, vízében megmártóztunk apámmal.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőréteg-e vagy hómező. Csak amikor a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számbavenni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. A kis, kerek ablakra szegezem a tekintetemet, amelynek üvegét ellepi a tejfehér fényesség.”.

CSEKE GÁBOR

 

Balla D. Károly 1957-ben született Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna), ma is itt él családjával. Író, költő, publicista, blogger. Szülővárosában érettségizett és folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt laboráns, kiadói korrektor és szerkesztő. 1989-től szabadfoglalkozású. Folyóiratok, kiadói műhelyek alapítása fűződik a nevéhez, több társadalmi és szakmai szervezetben töltött be szerepet, majd fokozatosan kivonult a közéletből és hosszabb ideje nem vesz részt pátriája kulturális életében sem. Meglehetős elvonultságban él, de intenzív internetes tevékenységet folytat. Írói weboldalain, blogjain napi rendszerességgel publikál, közismertek irodalmi projektumai és webakciói. 1973-tól publikál, művei több mint 20 önálló könyvben jelentek meg. József Attila-díjas. >> Balla D. Károly életrajza részletesebben

1 mondat a világ - Posztmodern szövegjáték

Egy mondat a világ - szövegjáték. A Tejmozi c. regény irodalmi előzménye: posztmodern multikulti szövegjáték. Szöveg performance. Irodalmi performansz - regány szöveg, balla d. károly, kortárs irodalom, google keresés, honlap optimalizálás, tejmozi című könyv, performansz, posztmodern, regény, novella, magyar irodalom kárpátalján, műfordítás, szövegírás, szamizdat sajtó, könyvkiadás