Balla
D. Károly
Lyukas
zászló, kapanyél
Október 23-án, ha nem is az elkötött harckocsi ágyúja,
de a kapanyél újra elsült Budapesten, és én megint csak - mint
nem sokkal korábban, a Szabadság téri repülő kockakövek szörnyű
éjszakáján - bámultam a képeket hajnalig, és alig hittem a szememnek.
Budapest nem csupán egy ország, hanem minden magyarok fővárosa
- ami ott történik, az velem is történik. Ezért vettem zokon
a vandál pusztítást, és ezért váltam kétségbeesetté, tanácstalanná.
Egyszerűbb
lenne a dolgom, ha pontos ítéletet tudnék alkotni arról, ki
a felelős ezért az egészért - de nem tudok. Nem tudom azt tenni,
amit oly sokan: rámutatni az egyetlen bűnösre, az egyetlen felelősre.
Nem hiszek a démonizált személyek korlátlan szerepében, így
abban sem, hogy mindez kizárólag az orbáni kettős beszéd és
a szélsőjobb felé kacsingatás évek óta folyó gyakorlatának a
következménye, és persze abban sem, hogy a "gyurcsányi
hazugság" váltotta ki. Ők önmagukban semmiképpen sem lennének
képesek előidézni efféléket, hiszen nem csodatevők, és ahogy
hegyeket sem emelhetnek tekintetükkel a levegőbe, ugyanúgy szavakkal
vagy akár tettekkel sem kelthetnének Budapesten zavargásokat,
ha nem lennének azok, akik készek zavarogni, azok,
akik mellett és akik ellen lehet zavarogni, és azok,
akik alkalmasak ezt eltűrni, elszenvedni vagy megtorolni.
Ugyanaz a magyar nép termelte ki magából Orbánt
és Gyurcsányt, ugyanannak a népnek a sarja a magyar futballhuligán
és az őt tehetetlenné tétele után vesén rúgó magyar rendőr.
Kis országnak csak egyetlen csőcselékre telik, szól a cinikus
kijelentés, normális esetekben azonban a csőcselékre nézve visszatartó
hatása van a hatalmi tekintélynek és a kiegyensúlyozott politikai
elitnek. Ma azonban nem ez történik Magyarországon: az elit
viselkedik csőcselék módjára, parlamenti szinten folyik a hazaárulózás,
kormányfői szinten a kurvaországozás, a köztársasági elnök és
az alkotmánybíró szintjén a kezet nem adás és kezet nem elfogadás.
Továbbá
nemcsak az a probléma, hogy Orbán kokettál a szélsőjobbal, hanem
hogy Magyarországon ma van szélsőjobb, és aki ilyen
nézeteket vall, az még büszke is lehet rá, mert támaszkodhat
társadalmi elfogadottságra. Mint ahogy van az antiszemitizmusnak,
xenofóbiának, szomszédellenességnek is nem jelentéktelen fokú
nyílt vagy latens elfogadottsága. Ez pedig a társadalom egészében
lappangó és időnként látványosan is megjelenő betegségre utal.
És hogy még kilátástalanabb legyen a helyzet:
a kór gyógyítása azáltal válik lehetetlenné, hogy akik kezelhetnék,
azok alatt is billeg, olykor fel is dől az erkölcsi ítélőszék.
Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egyesek azok ellen próbálják
fordítani 56-ot, akiket az előző korszak örököseinek vélnek
(ami önmagában is képmutató magatartás, hiszen gyakorta ők maguk
is azok), hanem arról is, hogy az előző rendszerrel együttműködők,
ellene fel soha nem lépők mostani, 56-ot harsányan igenlő magatartása
is joggal támaszthat kétségeket. De lám, "baj van"
a rendszerváltás előtti ellenzék tagjaival és magukkal az 56-os
mártírokkal is, mivel ma mindegyikük aszerint viszonyul 56-hoz,
hogy most melyik oldalán áll a politikai-ideológiai barikádnak
- és ugyancsak e szerint értékeli az évfordulós eseményeket
is.
Emiatt aztán 1956 öröksége láthatóan nem alkalmas
arra, hogy a nemzeti egység alapeszméjéül szolgáljon, hiszen
nem egyesíti, hanem megosztja a magyarságot.
Lehet persze ezt azzal tagadni, hogy nem az
56-os eszmével van baj, hanem az értelmezőivel és az alkalmazóival
- ám ha az értelmezők és alkalmazók képesek ilyen mértékben
egymás ellen felhasználni, kijátszani, az ennek az eszmének
az alkalmatlanságát mutatja, illetve azt, hogy ma ezt a társadalmat
ez az idea nem képes kigyógyítani a bajaiból.
Ezért
lesz egyre nagyobb a zászló közepén tátongó lyuk, és ezért sülhet
el újra és újra a közelmúltat exhumáló kapa nyele.
----------
Megjelent: HVG, 2006. nov. 4. LÁSD
Újra
és újra átrendeződik a