Berniczky Éva

Az utcai szoba

Valentina élete azon a télen vette fel az utca formáját, amikor zenetudós férjének a teste körülbelül egy év leforgása alatt szabályszerűen elfogyott a kezéből, a keze alól. A közönséges mosószappanhoz hasonlatosan. Mind kevesebb és kevesebb lett belőle. Szegény először a zongoráját nem érte fel, később kihullott nadrágja balszárán, idővel már elfért a papucsában. Valentina abban hordta ki tisztálkodni a fürdőszobába a rohamosan fogyó Á-t. Míg egyik reggel nem találta azon a helyen, ahová tette. Eltűnt a mosdókagyló széléről az asszony jegygyűrűjével együtt, amit Valentina azért húzott le az ujjáról, hogy fel ne sértse szappanozás közben a férfi vékonyodó bababőrét. A kettős eltűnés meglehetősen felzaklatta az asszonyt. Talán lelki óvintézkedésből tett olyat, ami helyzetében teljességgel értelmetlennek tűnt. Furcsamód nem a lefolyót szedette szét, hanem kezében a megüresedett papuccsal az utcára szaladt ki. Eszelősen illesztgette a piros-fekete kockás mamuszt a hóban kirajzolódó talpnyomokba, kereste férje lépteit a járdán. Kis különbséggel meg is találta, talán egy-két számmal voltak nagyobb méretűek az ablakuk előtt sorjázó lábnyomok a zenetudós papucsának talpánál. Valentina a nyomokat követve átvágott az úton, de fázós lévén, a túloldalról nehéz szívvel, de visszaszaladt a házba. Pontosabban az utcai szobába, ahonnan attól a naptól érthetően folyamatosan szemmel tartotta a környéket. A helyiség rövidesen a közvetlen környék folytatásaként vált nyilvánossá. Az ablakok magassága belátást engedett az erre haladóknak. A járókelők szemük sarkából leshették az elő-elővillanó Valentinát, aki viszontfigyelte a járókelőket. Sőt, amikor az erősödő napsütés előcsalogatta a függöny takarásából, s kitárta a szárnyakat és kikönyökölt, meg is kérdezhették tőle, nem tudja-e, hány óra van éppen. Ezzel azonmód megvigasztalták az asszonyt, hiszen a pontos idő mindenre gyógyír, magányosságra mindenképpen. Az utcai szoba nyilvánossága először csupán a járda szélességéig terjedt. Néhány hét múlva már átszivárogott a kis macskaköves úton, elérte a szemközti adórendőrség impozáns és egyre terjeszkedő épületét. Aztán azon a ponton állapodott meg véglegesen, ahol Valentina feladta a zenetudós keresését. Lemondásának helyén reggelente halinába bugyolált idősebb ruszin asszony ácsorogott. Lábánál tartotta hatalmas batyuját, mely napról napra láthatóan növekedett. Tőle vásárolták a túrót, a tejet, a tejfelt az adóhivatalnokok, mert a piaci árnál olcsóbban jutottak hozzá az üzletinél frissebb áruhoz, ráadásul házhoz is jött. Valentina ezt fölöttébb szórakoztatónak találta, és praktikusnak természetesen. Kezében távcsővel ült a férje foteljában az ablaknál, úgy nézte ki a legszemrevalóbb tejszínes túródarabot. Csak átkiabált a tejesasszonynak, s az máris szaladt keresztül az úton, vásárlójának alig kellett kihajolnia, könnyedén elérte az árut. Valentinát ez a lehetőség elégedetté és bizakodóvá tette. Abban reménykedett, ha majd valaki megtalálja Á-t, ugyanígy benyújtja neki az ablakon.

Egész télen igyekezett kéznél lenni, nemigen mozdult megfigyelőhelyéről. Nyáron pedig, ha elment valahová, soha nem felejtette el nyitva hagyni az ablakot. Besurranó férjének. Különben azt, hogy nem tartózkodik a szobában onnan is tudni lehetett, hogy a párkányon ott éktelenkedett a piros-fekete kockás mamusz. Már messziről látszott, nem lehetett eltéveszteni.


Éva Berniczky

Zimmer zur Straße

Valentinas Leben nahm im jenem Winter die Form der Straße an, in dem der Körper ihres Mannes, des Musikwissenschaftlers, regelrecht in ihren Händen, unter ihren Händen dahingeschwunden war. Im Verlauf etwa eines Jahres. Wie gewöhnliche Kernseife. War er immer weniger geworden. Zuerst reichte der Ärmste nicht mehr ans Klavier, später fiel er durch das linke Hosenbein und mit der Zeit hatte er in seinen eigenen Pantoffel Platz. Darin brachte Valentina den rapide abnehmenden A zum Waschen ins Badezimmer. Bis sie ihn eines Morgens nicht dort vorfand, wo sie ihn gelassen hatte. Zusammen mit dem Trauring seiner Frau, den Valentina vom Finger gezogen hatte, um die dünne Babyhaut ihres Mannes beim Einseifen nicht zu verletzen, war er vom Waschbeckenrand verschwunden. Das doppelte Verschwinden brachte die Frau ziemlich auf. Vielleicht in Sorge um ihre Seele, tat sie etwas, das in ihrer Lage vollkommen sinnlos anmutete. Seltsamerweise nahm sie nicht den Abfluss auseinander, sondern rannte, den nun leeren Pantoffel in der Hand, hinaus auf die Straße. Wahnwitzig nahm sie mit den rotschwarzkarierten Socken an den Fußspuren im Schnee Maß und suchte die Schritte ihres Mannes. Sie fand sie, mit dem kleinen Unterschied, dass sie vielleicht eins, zwei Nummern größer waren als die Fußspuren, welche die Pantoffeln des Musikwissenschaftlers, vor ihrem Fenster einen Haken schlagend, hinterlassen hatten. Valentina verfolgte die Spuren über die Straße, da sie jedoch verfroren war, eilte sie von der gegenüberliegenden Straßenseite zurück ins Haus. Genauer gesagt in das Zimmer zur Straße, von wo sie, seit diesem Tage, die Umgebung unablässig im Auge behielt. Der Raum verwandelte sich bald in die öffentliche Fortsetzung seiner unmittelbaren Umgebung. Die Höhe der Fenster gestattete allen, die dort vorbei kamen den Einblick. Die Passanten konnten Valentina, die immer wieder auftauchte, aus den Augenwinkeln beobachten, sie ihrerseits betrachtete die Passanten. Ja, wenn der Sonnenschein stärker wurde und sie hinter dem schützenden Vorhang hervorlockte, sie die Fensterflügel öffnete und sich auf die Ellenbogen gestützt hinauslehnte, da konnte man sie sogar nach der Uhrzeit fragen. Auf diese Art und Weise tröstete man die Frau, denn die genaue Zeit heilt alle Wunden, auf jeden Fall aber die Einsamkeit. Die Öffentlichkeit des Zimmers zur Straße reichte zunächst bis an den Rand des Trottoirs. Ein paar Wochen später sickerte sie schon auf den schmalen Kopfsteinpflasterweg, erreichte das imposante und sich ausdehnende Gebäude des Fiskalgendarmerie vis-a-vis. An diesem Punkt angelangt, entschloss Valentina sich endgültig die Suche nach dem Musikwissenschaftler aufzugeben. Am Ort ihres Verzichts stand morgens, in ein grobes Tuch eingemummt, eine ältere ruthenische Frau herum. Zu ihren Füßen ein gewaltiges Bündel, das von Tag zu Tag sichtlich anwuchs. Bei ihr kauften die Finanzbeamten Quark, Milch und Sahne, denn so kamen sie unter dem Marktpreis an eine Ware, die frischer war als im Laden, außerdem lieferte sie auch ins Haus. Valentina fand das über alle Maßen vergnüglich und selbstverständlich auch praktisch. Mit dem Fernglas in der Hand saß sie im Sessel ihres Mannes am Fenster und wählte das feinste, sahnigste Quarkstück aus. Dann brüllte sie hinüber zur Milchfrau und schon kam sie über die Straße gerannt, die Kundin musste sich kaum aus dem Fenster lehnen und gelangte leicht an die Ware. Valentina erfüllte diese Möglichkeit mit Zufriedenheit und Zuversicht. Sie hoffte, wenn eines Tages jemand A findet, er ihn ihr ebenso durchs Fenster reichen würde.

Den ganzen Winter über war sie bemüht allzeit bereit zu sein, sie verließ kaum einmal ihren Beobachtungsposten. Im Sommer jedoch, vergaß sie nie das Fenster offen zu lassen, wenn sie irgendwo hinging. Zum Hineinschlüpfen für den Ehemann. Außerdem konnte man an den rotschwarzkarierten Hausschuhen, die die Fensterbank verunzierten, erkennen, dass sie nicht im Zimmer war. Die sah man von weitem, so konnte er sich unmöglich verlaufen.

(aus dem Ungarischen von Karl Schweitzer)


Megjelent:
in_between: architecture
das wörterbuch der straße