Berniczky Éva

Villa Alba

Azon a partszakaszon, ahol hajónk kikötött, az egyetlen telefonfülke óriás vakondtúrásként meredezett a forró homok közepén. Félelmetesen nyikorgott az ajtaja. Aki ismeretlenül, mindössze egy telefonszámmal érkezik Szuhumiba, az nem válogathat bezártság és szabadság között. A barátainktól kapott számsor túl sok volt ahhoz, hogy a városban eltévedjünk, ahhoz azonban kevés, hogy azonnal határozottan és otthonosan mozogjunk benne. A felemás viszony furcsán lengte be egész ottlétünket. Minden ellenérzésünk ellenére késő délutánig laktunk a telefonfülkében, amikor is végre a vonal túlsó végén felemelték a kagylót, és megtudhattuk, milyen irányba induljunk szálláshelyünkre. Hosszú kimerítő gyaloglás, számtalan eligazítás után pompás parkba léptünk be, ahonnan hosszú lépcsősor vezetett a magasban vakító árkádos épülethez. Megmásztuk a civilizált domboldalt, s csak akkor döbbentünk rá, amikor felértünk a tetejébe, minden erőlködésünk hiábavaló, alattvalóként ácsorgunk az oszlopok tövében, jobb esetben megérinthetjük a fehér ruhájú fenség lábát, ha merjük. Álltunk lenyűgözve és hitetlenkedve, próbáltuk elképzelni, milyen lesz holnap reggel már itt ébredni, lenézni az ablakból a parkban bóklászókra. Gyorsan összevetettük a tüneményt eddig megtapasztalt lakhelyeinkkel, s az is felmerült bennünk, talán most veszünk majd méltó elégtételt a sok kicsinyességen, töredezett lépcsőfokokon, süllyedő falakon, beázó padlásszobán, korhadó ajtófélfákon, hulló vakolaton. Vagy még sincs rendjén itt most valami, hiszen csak kelleti magát ez a hófehér versenyzongora. Merthogy addigra a szárnyaló ablakok klasszikus zenével árasztották el a behódoló övezetet, az akkordok lekezelően rázták meg a környék fáit. Túlérett gyümölcsök potyogtak a nyakunkba, vigasztalásul megízlelhettük a vérbélű fügéket, törölhettük cukros levüket és ábrándjainkat is, természetesen. Ugyan, dehogy vágytunk mi sokkal többre, mint erjedő fügék majszolására a zeneakadémia lépcsőjén. Aztán tikkadtan eloldalogtunk a fehér csoda mögé, mert a park másik oldalán, a fügefáknál valamivel magasabban már valóban vártak minket.

Hatalmas kivénhedt fa árnyékában találtuk meg vendéglátóink házát. Talán a fényhatás, vagy a falaira kúszott növények szigorították ilyen embertelenül komorra. Az volt az első benyomásunk, folyamatosan hullik rá a fekete áldás, mint otthon a szomszédunkban Lina néni szájából a szitok, ha megkísérelték lebeszélni a fára mászásról. Minden hiába, amíg egy szem gyümölcs árválkodott a madárcseresznyefáján, nem parancsolhatták le a lombok közül. Átok ül a sötét házakon, mert teljesen nyilvánvaló, az öregasszonyok alatt egyszer letörnek a száraz ágak. Most mégis nyugodt lélekkel költöztünk az öreg Lina fekete szoknyája alá, felszabadultan kvártélyozódtunk el a nyomasztó épületben, pontosabban ereszkedtünk le az alagsorba. A szobánk nyirkos volt és sötét, eggyel fölöttünk a háziak éppen keresztelőt ültek. A vendégek főtt kukoricát majszoltak, a gyerek is, akit aznap tartottak keresztvíz alá. Tejfogai kivillantak, a közökben itt-ott rendetlenül sárgállott a beszorult héj, s átfutott az agyunkon, vajon elkésett néhány éves ünnepelttel, vagy holmi táltossal esszük-e együtt a főtt kukoricát.

A két egymással feleselő épület fehér és sötét falai közé zárta nyaralásunkat. Reggelente, amikor elvonultunk az előkelő árkádsor alatt, annak ellenére, hogy nem váltunk a fehér villa lakóivá, gyerekesen eldöntöttük, nekünk igenis mindenből a legjobb jár. Az értelmetlen ideát nem égethették ki fejünkből a tűző napsugarak sem, vagy éppen a napszúrás tartósította, de esténként, addig, amíg meg nem betegedtünk, dacosan igyekeztünk bevenni az elegánsabbnak tetsző éttermeket. A szomszédvár erősen kötelezett, egész nap erre a néhány órára spóroltunk. Ilyenkorra az éhségtől nemes szőlőszemek táncoltak szemünk előtt, a pohár homályán keresztül sejtelmesen pettyeződtek, ficánkolnak. A pincér pisztrángot és malachúst sorolt, nem kínálta, inkább ára szerint párosította a két delikáteszt. Zúdult ránk az ellenerő, észre sem vettük, már meg is csúfolta eleganciánkat. Folyamában bukdácsoltak a méregdrága malacok, bendőjükben érlelve a nemes halikrát, s kívülről a rózsaszínű állatok a világ magától értetődő módján pisztrángokból növesztettek pikkelyt rühes hátukra. A főúr, mintha nagyon is tisztában lett volna szálláshelyünk fellelhetőségével, azzal a lekezelő tekintettel nézett ránk, ezek ugyan választani már tudnak, de a büdös életben ki nem fizetik, amit választanak. Időhúzásból néhányszor elismételte az összegeket, hátha leteszünk oktalan félrelépésünkről. Minket azonban nem beszélhetett le eredeti elképzelésünkről. Minél számszerűbbé változott a malachús és a pisztráng, annál megfoghatatlanabbá, elvontabbá finomultunk mi magunk. A hamvasságunk inkább torzított a képen, alávaló volt ez a kiismerhetetlen térhatás, és az amúgy éles szemű pincér kezdett homályosan látni bennünket. Ezért ránk lehelt, mint koszos szemüveglencsére szokás, és a karján lógó fehér kendő sarkával megtörölgette, kifényesítette az arcunkat. Aztán, amikor csillogó ábrázatunk még jobban összezavarta, lemondott a további próbálkozásokról. Abban a hitben somfordált a konyha csapóajtaja felé, hogy a többiekhez hasonlóan mi sem álljuk majd a cechet. Ha a pincér nem jön vissza, azon sem csodálkoztunk volna különösebben, felállunk, és korgó gyomorral hazamegyünk. De nemsokára újra megjelent, letette elénk a finomságokkal megrakott majd asztalnyi tálcát, s ezek után reméltük, hogy a vacsora végén hozza majd a vízzel teli tálat rózsaszirmokkal a tetején. És kiszolgálónk akkor úgy tehet, mint aki mossa nagy fehér kezét.

Esténként mámorosan húztunk el a kivilágítottan még tekintélyesebbnek tetsző villa mellett, hiszen becsülettel megtettünk mindent azért, hogy a zeneakadémia árkádjai alatt posztoló éjjeliőr véletlenül se nézzen betolakodóknak. Ezek után elégedetten vonultunk vissza fekete várunkba, amelyről azon az estén az is kiderült, az abház ellenzék ismert aktivistájának hajléka. Udvarias érdeklődésünkre elárasztott remek kis szamizdat irodalommal. Ebbe aztán rendesen bele is betegedtünk, ismeretlen lázas kór uralkodott el rajtunk. Nyavalyáink elől nem utazhattunk azonnal haza, napokig nem jutottunk repülőjegyhez, vagy szálláshelyünk tartott fogva, ez ma már kideríthetetlen. Nehezen tűrtük a vesztegzárat, a nyaralás különös lélekcsapdáját. A botanikus kert árnyas fái alatt próbáltuk átvészelni valahogyan a vészes órákat.

Ott ért a hír, megunta a kétlakiságot, örökre lehullott kedvenc fájáról a vén Lina. Mire hazaérkeztünk, kivágták nyári otthonát, a madárcseresznyefát. Az új tulajdonos rögvest a házát is felébe vágatta, derékig bontatta le a hátrahagyott sötét épületet. Döbbenten követtük a fejleményeket, hogyan bírja el a régi alap az árkádos villát? Ki tudja, miért támadt az a kényszerképzetünk, hogy szomszédunk ezen a megvalósíthatatlan őrültségen mesterkedik. Aztán az építmény növekedésével azonos iramban megnyugodhattunk. Őszre a munkálatok a vége felé jártak, az első esők előtt elkészültek a bugyirózsaszínű torzszülöttel. Bár látványa igencsak elborzasztott, megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Új szomszédunk vagy soha nem járt Szuhumiban, vagy abba a különös parkba nem keveredett el. Előfordulhat, hogy megtalálta ugyan, egyelőre azonban csak Lina nénit volt képes legyőzni, a Villa Albát kellőképpen őrizte az éjjeliőr. Hiába próbálta elcsábítani posztjáról a szomszédunk azzal, hogy szép az élet, jó az élet, a derék silbak nem hitte el.


Megjelent a Régi-Új Magyar Építőművészet UTÓIRAT c. mellékletében, 2004/4.