Berniczky Éva

Utószezon Karolina Bugaszkájában

Megesküdött a kék rákokra, hogy olyan csodálatos vidékre viszi őket, ahol, meglátják, valamennyien megigazulnak. Az a sok ritka ízeltlábú nem véletlenül választotta ezt a torkolatot, emelte ujjait ünnepélyesen a magasba Velmira. Műkörmének végein hamisan aranylottak a tengeri csillagok, lepényszerű talpa, vénáinak vízrajza elárulta a kiugrott diszpécsert. Pedig hátul slicces fekete szoknyáját az alkalomhoz pink rövidnadrágra, fehér blúzát virágos mezre cserélte. Uniformisából szabadult dereka le-fel csúszkált, hol látszott, hol elveszett a lezser öltözékben, mintha feledékeny illuzionista hagyta volna összekevert testrészeit ilyen szanaszét. Hiába igazgatta örökösen a mellét, csípőjét, a fenekét, egész szabadsága alatt nem boldogult kibuggyant idomaival. Hidrogénezett haját fehér kötényként fújta a szél, néha idegesen odakapott, legalább pincérnőnek ne tessék.

Kár volt izgulnia, a toporgó utasok inkább a nyakában sípként fityegő mobiltelefonra összpontosítottak. Türelmetlenül várták, mikor fúj már bele, és akkor végre irány a tenger. Teltek az órák és Velmira továbbra is lelkiismeretesen darálta szokásos szövegét, mintha csakis ezzel elégíthetné ki környezete igényeit. Nem tehetett arról, hogy a körülötte állók évente egyszer jobbnak hitték magukat annál, amilyenek valójában. Azért nem panaszkodhattak, hozzájuk illő falucskát választott úti célul, még a térképen sem tűntették fel. Az, hogy tulajdonképpen a semmibe tartanak, egyiküket sem zavarta, kizárólag a romantikus hangzáshoz ragaszkodtak. Attól lelkesedtek igazán, hogy a jelentéktelen helység valami lengyel grófnő nevét viseli, aki gyakran megfordult errefelé, sőt Puskinnal is itt találkozott. A késleltetés az adrenalin-szinttel együtt emelte meg a vágyaikat. Mind, aki nő, Karolina Bugaszkája szeretett volna lenni, a férfiak pedig veszettül kívánták Karolina Bugaszkáját, ahogyan Alekszander Szergejevics a maga idején.

Velmira vakon alapozhatott a gyarló ösztönre, és csendes társára, Boriszlávra ugyanúgy. Különösen azóta, mióta a profi sofőr jegyzett autóbusz-tulajdonos lett. Együtt vágtak neki az útnak, előtte persze toboroztak 40 békés önkéntest, akik velük tartottak Karolina Bugaszkájába, a torkolathoz, ahol a víz még nem csípősen sós, de már nem is édes. A különleges oldat állítólag a mai napig kedvez a kék rákoknak, erősítette meg több ízben Velmira. Az indulásuk előtti estén mondandóját azzal egészítette ki, biztos ami biztos, mindenki hozzon magával egy 30-50 l-es műanyag tárát, azt majd útközben a hegyekben megtöltik kifogástalan minőségű ivóvízzel. Kicsit csodálkoztak, aztán már senki nem gondolt utána az elhangzottaknak, eszükbe sem jutott összerakni a tanítást, különben az a sületlenség állt volna össze belőle, hogy álruhás kísérőjük hazai vizet iszik, miközben távoli kék rákot prédikál.

Amikor megérkeztek Karolina Bugaszkájába, a felvezetés hétköznapi folytatást nyert. Amíg a hiszékenyebbek a beígért kék rákok után merültek alá a torkolatban, kísérőjük a szárazon sört nyakalt. Az első naptól az utolsóig döntötte magába a tejföllel dúsított búzasört. Az összeöntés technikáját a szállásadójuktól, bábá Rájától leste el, aki ezzel a bizarr recepttel hálálta meg választását, amiért évek óta nála kvártélyozza el a településre kalauzolt nyaralókat. Velmira szinte azonnal rákapott az okádékra emlékeztető bájitalra, hatására mániákusan ragaszkodott a gyomorforgató helyhez, hiába találták a többiek drágának, koszosnak és sivárnak. Semmit nem hallott meg a dohogásukból, alig nyelte le az utolsó kortyot, az elixír zavarossága ereszkedett a szemére, lelkére kimondhatatlan elégedettség telepedett. Nyomása alatt vezette körbe az újonnan érkezetteket szálláshelyükön, amelyet valóban a folyó torkolata és a tenger fogott közre. A siralmas háromszögön belül nem kérhettek számon semmit, hiszen kívül mindent a helyén találtak.

Boriszláv igyekezett nem foglalkozni velük. Lenézte az egész bandát, üvegből ivott. Érthetően nem fért a palackba még két deci tejföl, ez lehetett a magyarázata annak, hogy hiába vedelt ugyanannyit, mint a társa, nem vetette szét a jókedv. Éppen ellenkezőleg, nem sokkal beköltözésük után elöntötte a végtelen szomorúság, és futotta belőle bőven a hátralevő napokra. Oka is volt rá, mindig akadt a családok között olyan, akikről kiderült, az előre be nem jelentett, sőt szándékosan elhallgatott áremelés miatt nincs meg a szükséges szálláspénzük, így aztán röstelkedve hurcolkodtak vissza az autóbuszba. A jó öreg Ikarusz szükséglakássá, átjáró házzá változott, tulajdonosa bármennyire szerette volna bezárni járgányának az ajtóit, nem tehette, nem lakoltathatta ki szívtelenül a hajléktalanokat. Ott állt tárva-nyitva az Ikarusz, bezzeg bábá Rája birodalmában zárva tartotta a tusolót és a vécét, nehogy ezek a nincstelenek véletlenül belóghassanak tisztálkodni, netán a dolgukat végezni.

A többiek persze sajnálták a kirekesztetteket, különösen akkor, amikor reggelente szép sorjában öntötték fel az otthonról hozott ivóvizükkel a tartályt a tusolóban. Estére aztán már ők sem juthattak be a vizesblokkba, az öregasszony elővigyázatosan zsebében felejtette a kulcsot, ne pocsékoljanak, kár minden cseppért. A nyaralók szelíden lázadoztak, nem elég, hogy nincs vezetékes víz, a sajátjukat is elzárják előlük. Napközben hamar megfeledkeztek az esti bosszúságokról, odakint a tenger megnyugtatta a kedélyeket, s rövid időn belül a megrögzött tusolókat is leszoktatta a mosakodásról. A levegőt jól megkeverte a nyárvég, a környéken végérvényesen egybemosódott a szarszag a hal szagával. Készülődni kezdtek a visszaútra, Velmira tanácsát követve szorgalmasan gyűjtötték a kék rákokat. A férfiak rengeteg halat fogtak, nem győzték enni. Az eredetileg vizes tárák lassan megteltek a tenger gyümölcseivel. Mind a 40-et színültig rakták sózott halakkal. Elégedetten számolgatták, mennyit keresnek majd az üzleten, és bábá Ráját hálásan az őt megillető központi helyre ültették a búcsúebéden. Felváltva töltögették literes korsójába a búzasört és a tejfelt, nem neheztelhetnek rá túlságosan, valószínűleg azt kapták, amit érdemeltek. Evés-ivás után jóllakottan hevertek el, és mire felébredtek délutáni sziesztájukból, a szépséges Karolina Bugaszkája senkit sem érdekelt. Az autóbuszsofőr köpött egyet, így játsszák már ezt büntetlenül időtlen idők óta. Mielőtt néhány férfi segítségével hozzáfogott volna a műanyag hordók berakodásához, lesétált a partra.

Rikoltozó mozgóárusok lejtettek körülötte. Igyekeztek túlkiabálni egymást, az értelmezhetetlen kánon beleveszett a morajlásba. Boriszláv bámulta az ide-oda imbolygó színes hűtőtáskákat, ki tudja, mit rejtegetnek bennük ezek a szemfényvesztők. Intett az egyiknek, a fiú szolgálatkészen odacsámpált hozzá, letette hűtőtáskáját a forró homokba. Boriszláv meg sem kérdezte, mi a kínálat, csak azt, úgy ahogy van, mennyit ér az egész. Látatlanban kifizette a tartalmát, és a táska árát is természetesen. Az árus hanyatt-homlok rohant el, nehogy vevője meggondolhassa magát. Ült még egy darabig a táska mellett, továbbra sem nyitotta ki. Aztán feltápászkodott, leverte nadrágjáról a homokot, és felcipelte a profán frigyládát szálláshelyükre. Induláskor adta át Velmirának, aki meghatódva köszönte meg, s mintha csak erre várt volna, azonnal eltűnt ajándékával. Mire az utasok beszálltak az autóbuszba, minden a helyére kerül. A halak, a kék rákok, Velmira melle, dereka, csípője, feneke.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2004. szeptember 17.