Berniczky Éva

Blasztula

Az üresben forgó kerekek felkapják az útról a port, rátapos a felengedett pedálra, kihasználva a kapott lendületet könnyedén veti át a lábát a férfibicikli vázán. Alig gurul egy keveset, már csak részleteiben villan fel, hol a válla, hol a melle tűnik el a reggeli ködben, akár egy jelenés, aztán, mint a küllők a kerékben, teljes egészében láthatatlanná válik. A levegő sistergése erre a néhány percre jótékonyan elzárja a külvilág zajaitól, elbódítja, halványan mosolyog, lassítva szétterülnek a szálak, hosszú haja kibontva hullámzik mögötte, ahogyan a filmekben szokott. Erna nem járt moziba vagy nem látta azt a filmet, honnan vette mégis az édeskés, fájó nosztalgiát, hogy ilyennek képzelje magát, nem tudni, különben sem érdemes töprengeni rajta, mert hajszálai rövidesen újra megtelnek, felszívják a ködök nedvességét, elnehezülnek, akár az eső előtti bogarak, és mire viselőjük feleszmél, szoros, mozdulatlan fonat tekeredik a nyakára, fulladozik, kapkodja a levegőt, meg kell állnia egy pillanatra. Liheg, pedig még fel sem szaladt a hosszú csigalépcsőn a torony tetejébe, ahol kellőképpen elszédül majd és megijedhet attól a nagyravágyó szabadságtól, ami föntről nézve légypiszokká zsugorítja a koszos kis majorságot. Itt tartott a kitartó pedálozásban, izzadságos kilométerekben meg vörösödésben, miért is kívánta volna beismerni, hogy a közelben nincs egy fia torony sem, meg aztán ha mégis lenne, mire menne vele, abból a poros valóságból, ahol kitartóan legel Szeréna néni tehene, nem kerekezhet ki soha.

A termetes marha betölti a falut, irdatlan tőgyéből műanyag flakonok meredeznek, vadhúsként nőnek rózsaszín hasából, az egyiken piros címkés Coca Cola felirat, a másikon a Luzsánszki ásványvíz kék vinyettája alatt rendeződnek át a buborékok, s a tartalom fehéren áramlik, lukog a vezetékes tej egészen a városig. Kedden, csütörtökön, pénteken viszi a tejet a hátán az öregasszony, hátrálnak a körülötte állók, mert Szeréna néni tébolyultan forog, gyapjúkardigánján súrlódnak a batyujából kikandikáló műanyag flakonok, számtalan alakját veszített ebonitrúd, színes kupakok között pattognak az esetlen, suta szikrák, csak az nem pörkölődik meg, aki elővigyázatosan a távolból figyeli a cipekedőt, ha közelebb merészkedik az üszkösödő asszonyhoz, elveszett. Egyedül Erna maradhatott meg sértetlenül Szeréna néni mellett, elsőszülött fiának első szeretője, Erna. A hétfő, a szerda, a szombat az ő napja, hiába rázza kétségbeesve a fejét, a haja nem bomlik ki, csúszómászóként tekeredik nyakára.

Szeréna néni először a szagát találta az ablaktalan hátsó szobában, belélegezte, foltosodott a homály, amikor belépett, fehér hámréteg göndörödött a durva szövésű vászonlepedőn, ahogy átrázta az ágyat, az idegen illat csíkokban megemelkedett és teherbe ejtette a kamaldúli csöndet. Mintha a fiával csalogatta volna ide magának a megfelelő teremtést, akivel majd kibélelheti magányát. Addig tapogatózott a ragacsos sötétben, míg rátalált Ernára, hiába indultak ellenkező irányba, amikor hátranéztek, a szemük összevillant. A kísértetek jobb híján egymást súrolják, valamitől fel kell töltődniük a következő éjféli jelenésre. A szoba megtelt a testükből kiköltöző madarakkal, a suhogásból lehetett következtetni nagyságukra, nem féltek tőlük. Nem menekültek csőrük monoton koppanásai elől, amit néha fejük fölül hallottak, a merev bádogtetőn fülsiketítő robajjal ülték nászukat a verebek. Szeréna átölelte Ernát, törékenyek és áttetszőek, mintha porcelánból lennének, nem szabad elérzékenyülni, mert a kívülről megható belülről sohasem az. A két nő álla hosszúra nyúlik, horgosodik, a kezük faltól falig, a maguk-eszkábálta kalitkában, leffegő madáruszonyaikkal átérik a semmit, ösztönösen cselekszenek, nem sejtve, hogy aki átéri a sivárságot, nem hal ugyan szomjan, csak éppen azokat a nedveket veszíti el véglegesen, amelyek alkalmassá tennék a változások befogadásra. Erna felöltözködik, begombolja szürkés ruháján a gombokat, felhúzza harisnyáját, cipőbe bújtatja a lábát, lehajol, átkínlódja a fűzőt a lukakon, masnit köt a végére, itt kell maradnia, kékes lepedőbe csomagolni a szégyellnivaló, fölösleges mozdulatokat. Szeréna néni szipog, némán ágyaz, és az elvesztegetett percek alatt szájukba száradnak a szavak, a hibás mintázás nyomán idővel megrepednek, kihullanak darabokban, nem szólnak egymáshoz, mégis monológnyesedékek között botorkálnak. Az el nem hangzott kérdések, szétfoszló válaszok harapásában kivillannak Erna egészséges fogai, ragadós nyelvéhez tapad az érdes fűszál, szájában harsog, ciripel egy zöldesbarna bogár, amelyet semmiségénél fogva nem látni, észrevétlen marad.

Néha esznek keveset, törnek egy darabka kenyeret, és mert árgus szemmel figyelik őket, telik a gyomruk el nem játszott faggyúgolyókkal, amelyeket merő udvariasságból sikerül időben lenyelniük, odakinn nem láthatják, hogy kínlódik a gyomruk, inkább belepusztulnak, de nem rakják tele a férfi fotóival a szobát, nem állítanak neki oltárt, nem emlegetik. Nem tanulnak meg holmi idegen nyelveket, amelyekkel egyszerűen felgöngyölítenék a történetet. Együgyű vénasszony, súgnak össze mögötte, még ezzel a lánnyal is elhitette, hogy nem érdemes a zárolt vágyakat kihordani, mert később a torzszülöttektől is nehéz elszakadni. Szeréna néni száraz, erős kezével a különöst könyörtelenül megszűntette különösnek lenni, a kereteket lefeszítette, és ami odabenn maradt, a külső merevítés nélkül forgácsaira hullott. Az egykori kút lefedett kávájánál, hallja a fia hangját, ne fordítsa el a fejét, anyám, látnia kell, ami szivárog, talán belefolyik egy említésre érdemes rétegbe. Az álla megeremeg, most sem fog sírni, soha nem fogja beismerni, hogy történik valami az ő életükön kívül is, ahonnan egyszer majd hazajön ő, a fia.

A vonatzötyögés legalább megnyugtató, jó lenne megtartani az egyhangú bizsergés biztonságát addig, ameddig lehetséges, ahol kilátni, hiányzik az ablaküveg, ahol nincs kitörve, ott meg nem látni át a délibábosan lebegő koszrétegen, nem nehéz összemosni a kettőt, dünnyögi mámorosan a messziről érkező. Mióta nem akar kinézni, jól jön ez a butító zsongás, cseppfolyóssá válik a fehér test szaga, a mosdóvíz feloldja a felkínált zsírokat, a lepedék olajosan csillog, felszippantja a zörejeket, neszeket, velük csendesedik, hiszi is meg nem is a valamikori tombolás nyomait, a fapadok összekarmolva, kések éle választja szét az összetartozó sejteket, a bőr felhasítva, kifeslik a belsőség, bűz terjeng, fekete szutyok rakódik az amúgy megfejthetetlenre, közeledik valahová, ahol nem akar kiszállni, mégis leakasztja a fogast helyettesítő szögről a kabátját, meghúzza a vészféket, áll a bedeszkázott ajtó előtt, amíg ki nem nyílik. Lelép a magasból az ismeretlen mélységbe, nincs peron a lába alatt, csak guruló kövek, velük sodródik bizonytalanul tovább, haza.

A csoszogásába klappogás vegyül, pedig szürke papucsát vékony gumi fogja a lábához, a gumit a bugyija korcából húzta ki, nyáron sohasem hordott bugyit, ne melegítse az is, hozta Szeréna néni a kis sámlit, rákuporodott, belekapaszkodott az élő húsba, és húzni kezdte a megnyúlott harangokat, azok megadóan követték a szorítás formáit, alázatosan idomulva, mint a megpuhult gyurma, föl-le-föl-le, ha elengedte a csecseket, túlcsordultak, egyedül könnyítettek magukon. Erna sem vágyott régóta már, nem vágyott utána menni a boldogságnak, a sárga zománcozott tálba forró, füstölgő vizet töltött, az ablaktalan szobát átjárták a gőzök, apró cseppek ültek a régi bútorokra, a nagy vekker üvege bepárásodott. Így készült minden este, levette a rózsaszínű takaró tetejéről a horgolt fehér neccet, összehajtogatta, lerántotta alóla a színeset is, és felfeküdt a duplaágy közepébe, oda, ahol a két dunyha összeért, lábát szétvetette, átjárta a hamu alól párolgó meleg, ülepe alatt mégis mintha érezte volna annak a viaszosvászonnak a hűvösét. Borzongott, a fémes íz szétáradt benne, vacogott, a csillagok mind ilyen hidegek, mint alatta ez a világoskék anyagdarab, felfogja a belőle jövő szennyeket, amelyeket szürke rongyokkal kennek szét, szétmázolják, mielőtt ráfeküdne a következő.

Szeréna néni nem gondol semmit, fejében mindennek megvan a maga helye. Gyújtóst aprít, kis máglyákat rak a tűzhelybe, megfőzi a krumplilevest, aranysárgára pirítja a lisztet, felönti vízzel, csomónélküli krémes rántást kever, finomra metéli a petrezselymet, de olyan női nevet, hogy Zirka, nem tart számon, s nem is kívánja megtanulni. Ilyesmit is kitalálnak valahol, és Zirka, a másik asszony, felfoghatatlanságában tovább sárgul a levelekkel együtt, ki nem mondanák, a kiejtéséhez hiányoznak az ismeretlen hangok, inkább az életükön kívülre helyezik, biztonságos távolságra, valahová a marinovált uborka és a kvasz közé, abban a bizonyosságban, hogy márpedig nekik oda nincs, nem lehet bejárásuk, szerencsére. És Szeréna fia egyre távolodik tőlük, annyi részt foglal el már csak tudatukban, amennyit az északon tenyésző rénszarvasok a lexikonban, ott az írás róla, csakhogy nincs vele mit kezdeni. Létezik valahol ember és állat, de fagyos zuzmó ereszkedik szemükre, orrukat, szájukat eltömíti, agancsukat bevonja finom penésszel, s emberben az állat, állatban az ember ettől válik egyformán idegenné. Ezért nem jött haza sokáig, érezte idegenségének avas szagát, megpróbálta lemosni, hiába sikálta, a víz tetején már sárgás hámréteg lebegett, a finom faggyúréteg mégis ugyanúgy fénylett a bőrén, ahogyan azelőtt. Ujjai csúsznak, végigszánkáznak az arcán, hallgat, mert nem szólhat, hiányzik az a közelség, amelyben minden olyan egyszerű, a hideg miatt másképpen égeti odabenn a zsírokat, vérében máshogyan hordja cukrait, nem értelmezheti egyszerűségükben a fehér kristályszemeket, amint a teában olvadoznak, mert az olvadás egészen mást jelent, nem, nem jöhet, csak ígérheti közeledtét.

Aztán a nyár közepén értesítés nélkül megérkezett, félénken álldogált egy darabig az udvaron a régi kút bedeszkázott kávájánál, zavarában kezét dörzsölgette, szerencsétlenül vigyorgott, mint aki örül a viszontlátásnak, csak kicsit fázik. Összekoccantak fogai, vette volna elő szőrmekabátját, sálját, pedig tombolt a nyár, legszívesebben azonnal indult volna vissza, nem illetlenségből, önvédelemből hagyta fején prémes usánkáját, így a sapka fülével nem hallhatta tisztán az el nem hangzott vádakat, Szeréna néni egyetlen kegyetlen fejrándítással azt üzente ki, nem kívánja, nem kívánják látni, menjen vissza a hideg északra ahhoz az asszonyhoz, a kölykeihez, menjen, amilyen gyorsan csak tud.

Az öregasszony dühében teljesen megfeledkezett Ernáról, vagy azt hihette, elsőszülött fiának első szeretője kiöregedett már álmaiból, testén néhány éve megbuggyant, foltosodott a bőr, nem vette észre rajta az éledező vadságot, megőrzött nyers ösztöneit, kitörő indulatait, nem látta eloldalogni. Ha akkor rátalál a sötét szegletben, ahol meghúzta magát, veszett állatként marja halálra, véresre harapja, majd mintha mi sem történt volna, megnyugodva szelíden előjönne, hogy kimossa Szeréna tátongó sebeit, bevarrja, bekötözze, mert egyedül hozzá tartozik. Erna ijesztően megfiatalodott ezekben a napokban, ártatlanul biggyesztett, szemét dörzsölte, arcán a foltok elmaszatosodtak. Tanácstalanul kallódott, mint egy gyerek, akit a következetlenül viselkedő felnőttek teljesen összezavartak. Az ablaktalan szobából északra, jégbarlangba vágyott, olyan vájatba, amelynek üregét összegömbölyödött testével kitöltheti, és megkezdheti zuhanását egy hosszú járatban időtlen időkig, míg fel nem tárja valaki, mint értékes ősleletet, s a közelében található tárgyakból, a rajta lévő ruházatból majd fontos következtetéseket von le, izmai állásából megállapítja, hogy éppen ugrani készült, de megállították. Szeréna néni fából faragott arcát két oldalt ez a rövidke idő még jobban megnyeste, a kövérje mélyen beesett, mintha cuppantana egy utolsót, amióta fogatlan, a teáscsészében tartja fogsorát, nem teszi be, mert szédül tőle, fejében vonatok indulnak, nem sejti, kik ülnek azokon a szerelvényeken, egyre szigorúbb a zakatolás, befonja a lány haját, jól van, jól van ez így, bólint, nem bomlik ki holnapig.

A legrosszabb, amikor meg kell állni, nem tehet mást, leugrik, a kerekek a súlya nélkül fordultak még néhányat, szaladt a bicikli mellett egy darabon, mire abbamaradt az abroncsok nyekergése, eléri a kaput. A kisváros iskolája olyan, mint ő, valódi iskola szeretne lenni, ahogyan Erna is leginkább Ernaként élte volna napjait, de valahogy ez egyiküknek sem sikerül. A szürke jellegtelen épületből hiányzik valami, talán jó pár zsák ellopott cement meg a súlyos kovácsoltvas kerítés az alig felérhető kilinccsel, odabent valamivel több lámpa és néhány nézetméternyi tekintély, amelyhez ráérős lépcsők vezetnek. A tanárnő tömpe orrú fűzős cipőjében átbukdácsol az udvaron, a túrások között nyomokat hagy maga után, ha esni kezd, megül benne a víz, a macska iszik belőle. Mire az épületbe lép, Erna véglegesen felölti a tanárnő világfájdalmas képét, mint akinek legalábbis miómája van, elege lett a rendszertelen vérzésekből, kínozzák elfáradt izületei, elferdült gerince, a derékban kiugró csigolyák, és szomorú vénkisasszonyként lép az aprócska terembe. A hajzuhatag addigra összecsapzott, a forró vízben áztatott gyapjú ilyen vacak, abból nyúlfaroknyi konty ül a feje búbjára, haja a homlokán felszalad kissé, a töveknél a festék igaztalanul vöröslik, ki kell bírni, ejti fáradtan a padra nehéz hátizsákját, kibontja a száját, elkezdi kiosztani a másfél és kétliteres flakonokba töltögetett tejet, a megrendelők sorba állnak, amikor kezükbe kapják a részüket, felrázzák a palackot, letekerik a kupakját, s öntenek egy kortynyit bele, megkóstolják, vajon felfő, ezt kérdezik. Nem válaszol, nem is várja el senki, lenyelik a tejet, Erna felnyalábolja a visszahozott csereflakonokat és berakja hátizsákjába, felemeli, súlytalanul lebeg, mintha semmi nem lenne benne, ilyen könnyűnek maradni, nem várni semmire, de becsengetnek. Amikor belekezd, az arcán még megmozdul valami, aztán fokozatosan lemond arról, hogy végigcsinálja, felmondja a begyakorolt szöveget, csodálkozik, hogy odafigyelnek rá, holott egy évvel ezelőtt is ugyanezeket a mondatokat rakta össze, a hátsó pad teljesen kiesik látószögéből, ott kellene ülnie a leghátsó padban, ahol nem hallani – abból, amit mond – semmit, onnan jól kilátni az udvarra. Korábban sötétedik.

Az ablak helye kiszabja a fekete négyzetet és ráhelyezi a szobára, a falakból árad a hideg, borzong, magára húzza a dunyhát, mint egy férfit, a tollak súlya alatt átjárja a meleg, mint petesejt a méhfalba, befészkeli testét a szalmazsák vájatába, térdét feltornássza egészen az álláig, kéjesen összegömbölyödik, lebegő hólyagcsíra, szinte azonnal elaltatja magát, sietnie kell. Álmában szüli meg gyerekét, ilyenkor újra érzi, amit szeretkezés közben, mielőtt megszűnne létezni, kiszakad testéből, oda zuhan, ahol fölösleges gondolkoznia, ahol felfoghatatlanná válik az is, hogy a különbséget elvették tőle, steril fogókkal szétfeszítették, kikotorták belőle éles körömmel, véres kanalakkal, nagy tölcséreken keresztül töltötték helyébe az űrt. Betolták egy ablaktalan terembe, arcából látszik valami kevéske, tagjait láthatatlanná tették, teste helyén lepedők suhognak, a szeme világít lázasan, felállni nem bír, erejét elszívták, émelyeg és szomjas egyszerre, kiinni mindet az utolsó cseppig, összeszorítja a száját, nyelvén mégis megérzi a tej undorító ízét, folyik végig a csöveken, a gyomrán, a belein, vissza.

Felriad, körülötte nem változott semmi, Szeréna néni békésen alszik mellette a nagy dupla ágyban, a szuszogása ugyanolyan, mint a fiáé, Erna felkönyököl, az ablaktalan szobában nem látni senkit, árnyak és madarak párzanak, szalmazsákok sercegnek az öreg ágykeretben. Felismeri az óraketyegést, arra gondol, biztosan az ébreszthette fel, előbújik meleg vackából, kiviszi a vekkert a kamrába, rázárja az ajtót, de még onnan is kihallatszik ketyegése, mintha egy elromlott vízcsap csepegne a fejében.


Megjelent: Bárka, 2000/6.
Kötetben: A tojásárus hosszúnapja, Bp., 2004.
 

Fazekas Andrea elemzése, részlet

A novella címe beszédes, hiszen a blasztula az embrionális sejt fejlődésének kezdeti hólyagszerű formája. A cím több értelmezési lehetőséget is hordoz magában, utalhat Erna abortuszára, a meg nem született gyermekére, a hiányként jelen lévő férfira, valamint identitásának ki nem fejlődött állapotára is, hiszen „Erna is leginkább Ernaként élte volna napjait” (39). Az elbeszélés egyik központi témája a hiány: a férfié, a boldogságé. Berniczkynél sokszor találunk testmetaforákat, Erna abortuszáról is az írásaira jellemző naturalisztikus képekkel él:

Az ablak helye kiszabja a fekete négyzetet és ráhelye­zi a szobára, a falakból árad a hideg, borzong, magára húzza a dunyhát, mint egy férfit, a tollak súlya alatt átjárja a meleg, mint petesejt a méhfalba, befészkeli testét a szalmazsák vájatába, térdét feltornássza egészen az álláig, kéjesen összegömbölyödik, lebegő hólyagcsíra, szinte azonnal elaltatja magát, sietnie kell. Álmában szüli meg gyerekét, ilyenkor újra érzi, amit szeretkezés közben, mielőtt megszűnne létezni, kiszakad testéből, oda zuhan, ahol fölösleges gondolkoznia, ahol felfoghatatlanná válik az is, hogy a különbséget elvették tőle, steril fogókkal szétfeszítették, kikotorták belőle éles körömmel, véres kanalakkal, nagy tölcséreken keresz­tül töltötték helyébe az űrt.

Teljes szöveg: Fazekas Andrea: „… mint petesejt a méhfalba…” – A női lét metaforáinak „anatómiája” - Berniczky Éva Blasztula című novellájában

Következő novella: Körzeti szerelmek műsora

Berniczky Éva: Blasztula.

Novella - Kettenklub - UngBereg

A kárpátaljai Ungváron élő író, Berniczky Éva Blasztula című novellája. Kettenklub: irodalom. Terasz, bárka, sms, bdk, Berniczky Éva, BDK, kárpátalja, novella, Ungvár, blasztula, tömeges sms, Szeréna, télikert építés, Erna, terasz, ablak, honlap, google optimalizálás, mobilmarketing, blog írás

Kereső marketing 2016: Tömeges SMS küldés | mobilmarketing - okostelefonok tömeges transzfer ára | télikertépítés: ablak és ajtó gyártás - üveg terasz, téli kert | organikus találat - honlap optimalizálás | Csaba: télikertet adok-veszek tömegesen sms-ben