Balla D. Károly a kárpátaljai magyar irodalom kérdéseiről

A rendszerváltás előtt a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozását, úgy gondoltuk, kizárólag a szovjet rendszer nyomasztó ideológiája, elnemzettelenítő, kisebbségellenes kulturpolitikája gátolja. Az 1960-as évek közepén és az 1970-es évek elején a kibontatokoztatás lehetőségeiről és a lehetséges cselekvési módok megválasztása kérdésében különböző megoldási alternativák merültek fel, és ezek mentén szakad szét kis literatúránk. A kérdés az volt, hogy íróinknak azon kell-e igyekezniük, hogy a szocreál elvárásainak maximálisan megfelelve énekeljék meg a nagyszerű forradalmi vívmányokat, avagy az igazság kimondására kell törekedniük, felvállalva a rendszerkritikus magatartást. A szakadás azért lett súlyos, mert az egyik oldal hatalmi pozícióból gyakorolhatott erőt, míg a másik oldal szereplőin megtorolták a „szovjet valóságtól való elidegenedést”. Az akkor kialakult, meglehetősen elmérgesedett helyzet akkor kezdett enyhülni az 1980-as évek legelején, amikor apám széles elkötelezettségű főszerkesztői és kulturpolitikusi válla mögül előbújva némi tekintélytélyre, elismertségre - és bizalomra! - tettem szert a fiatalabb irodalmárok körében és közös erővel, külső-belső támogatókkal (és nem utolsó sorban apámat „megpuhítva”) sikerült befolyást szereznünk a Kárpáti Igaz Szó hordudvarában működő irodalmi stúdió irányításában, mi több, ennek a műhelynek a publikációs lehetőségeit is kitágítottuk és rendszeressé tettük. 1981-től kezdődően 1987-ig a József Attila Irodalmi Stúdió társelnökeként gyakorlatilag egymagam szerkesztettem a Lendület című havi orgánumot, a műhelyben folyó munka jellegét pedig Horváth Sándor és Dupka György elnöktársaimmal közösen határoztuk meg. Eközben ügyesen sikerült lavíroznunk a hivatalos elvárások és tényleges szándékaink között, mindig elmentünk a falig, olykor bele is ütköztünk, máskor meg kitörtünk belőle egy-egy téglát. Szép lassan azok is bekapcsolódhattak a munkánkba, akik a 70-es éveknben gyakorlatilag indexen voltak. Az évtized végére egy erős és meglehetősen egységes írótábort tudtunk magunk mögött, széles értelmiségi támogatottsággal. A rendszerváltás azzal kecsegtetett, hogy szabad magyarsággyakorlásunk természetes hozadéka lehet addig beszorított irodalmunk robbanásszerű kitörése a rezervátumból. Ehhez a publikációs lehetőséget magam teremtettem meg a Hatodik Síp megalapításával.

Ám sajnos minden másképp alakult... Az én befolyásoló erőm kevésnek bizonyult. Mert a többiek nem akartak kitörni. vagy ha akartak, akkor nem oda, ahová én szerettem volna. Fontosabb lett a sérelmi magatartásból kialakult szerep, mint a minőség...

Külső kényszerítő erők híján a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárta szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem mutatkozott sem képesnek, sem hajlandónak.

Első keserű csalódásaim már az 1990-es évek elején megtörténtek, az évzized közepére szinte mindenben ellenvéleményem alakult ki azokkal szemben, akikkek korábban egy követ fújtam. De ettől kezdve még vagy 10 éven át hittem, hogy érdemes... Mert egyszer csak felnövünk... Vagy nem. 1996-ban ezt írtam: A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét. (1996)

Alább egy írásom olvasható 2000-ből, amelynek megjelenése után a korbbi kisebb horzsolódásokon túlmutató jelentőséggel fokozatosan romlani kezdett személyes és szakmai kapcsolatom a kárpátaljai írókollégákkal. Ez a folyamat egyre mélyült, majd 2002-2003 táján végleges lett elszakadásunk: sem én nem feleltem meg ezen régió kollektív tudatra alapozott identitátású irodalmárainak, sem ők nem feleltek meg az én egyre inkább individuális, kozmopolita, liberális, posztmodern stb. irodalmi felfogásomnak.

EZ EGY ARCHÍV WEBOLDAL. 2004-ig Balla D. Károly pár éven át erre az oldalra gyűjtötte lapokban publikált írásait.
Lásd még ezeket a honlapokat is: Berniczky+BDK Ajánló | UngParty Manzárd |


Balla D. Károly

„Ahhoz képest” irodalom

Kárpátalja magyar irodalmát az elmúlt évtizedekben számos jelzővel illették. Nevezték már „kétírósnak” (annak okán, hogy évtizedekig csak Kovács Vilmos és Balla László munkásságáról tudott a közvélemény, sőt a szakma is), nevezték „költészetközpontúnak” (arra utalva, hogy a szocialista érában az elvont metaforák világában jobban magukra találhattak a szerzők, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni kénytelen „realista” prózában). A harmadik vélemény szerint e régió literatúrája „antológiai-irodalom” (és ez is feltétlenül igaznak látszik, hiszen az effajta gyűjtemények az ötvenes-hatvanas években – más orgánumok nem lévén – az egyetlen megjelenési lehetőséget jelentették; később pedig – folyóiratok hiányában – az irodalom folytonosságának a fenntartásában játszottak jelentős szerepet; illetve alkalmasak voltak arra, hogy valamilyen szándékú erődemonstrációk, önfelmutató dokumentumok legyenek.) Nem kérdőjelezhető meg a „legek irodalma” minősítés sem: ezzel lehet utalni legnagyobb elzártságunkra, a legerősebb ideológiai presszióra, a legkevesebb íróra és könyvre, a leggyengébb teljesítményre, a legkisebb számú olvasótáborra.

A címkék sorát a magam részéről egy újabbal kívánom növelni, amikor „ahhoz képest irodalom”-ról beszélek.

A fogalom bevezetésének, bevezethetőségének előtörténeteként annyit, hogy, úgy tűnik, a mai napig tisztázatlan – elméleti szinten legalábbis – a határon túli magyar irodalmak mibenléte. A magam részéről nem találtam még megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljak is ki, a legnagyobb gondban vagyok, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnom. Ha ugyanis kiindulási pontom az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznem azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) irodalmunk igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra; és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete pedig nincs felkészülve a befogadásra.  Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítek, azaz úgy gondolom, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenem – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk.

Hogy ebben a se-így, se-úgy patthelyzetben valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!

Ahhoz képest, hogy a 80 éve élnek kisebbségben, egészen tűrhetően beszélik a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív bűnösség vádját kellett elviselniük és hogy a nemzeti lét teljes intézményrendszerét felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondoltak az irodalomra. Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatalmas eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. (Ehhez képest pedig nem csoda, hogy Sztálint dicsőítő versek voltak benne.) Ahhoz képest, hogy a hatvanas években változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult, igen dicséretes, hogy a 60-as években őszintébb hangon is megszólaltak néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy csak a pártlapban lehetett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak 2-3 eredeti könyv jelenhetett meg az állami kiadónál… Ahhoz képest, hogy 45 évig nem volt folyóirat… Ahhoz képest, hogy csak 93-ben jött létre az első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport működött… Hogy nincs egyetlen igazi irodalomkritikusuk… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi szellemi műhelyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy műfajok és stílusok sokasága helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre egy teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen monográfiát említhetünk, amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen kezünkön megszámolhatjuk… Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény… Hogy nincs, aki jobban…

Ahhoz képest…

Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre átok és mentség. Átok, mert sajnos elveszi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyanakkor szerencsénkre nem is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben felemel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott aztán megbecsülnek. Ez mindenekelőtt közös megítélésünkre érvényes, de bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.

Még ma is uralkodónak számít például az a gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúghatnánk, és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes irodalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati nyereményre, meghívásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk, netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.

Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a miniszter úr elé szólítottak, és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok, hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő lapot megnevezzenek munkahelyemül. (Amely lapnál egyébként 11 éve megszűnt a munkaviszonyom, és az a munkakör, amit megjelöltek, soha nem létezett.) Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valamiféle eredetigazolásra. Ennél is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.

A másik például azok a rendezvények szolgálhatnak, amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan 10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos „reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy érzem, hogy ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre.

Azaz, ha szigorúan veszem: esetenként magam is „ahhoz képest” költő vagyok, olyan valaki, aki a kirekesztettség hátrányait és a megkülönböztetettség előnyeit egyszerre tapasztalja.

Tapasztalja, és ahhoz képest, hogy berzenkedik ellene, szemérmetlenül profitál is belőle. 

Ungvár, 2000

Balla D. Károly: Magyar irodalom Kárpátalján

„Ahhoz képest” irodalom - mihez viszonyítunk? - BDK

BDK - Balla D. Károly író 1957-ben született Ungváron. A virtuális irodalom, azaz a webfelületeken megjelenő szépirodalmi művek és közvetlenül a webre íródó jegyzetek szorgos művelője. Az ungparty.net domain alatt nagy web-birodalmat működtet. Oldakainak témája: irodalom, internet, piréz identitás, web. blog, könyv. Pátriájával is foglalkozik: Ungvár - Kárátalja (Ukrajna). BDK írói tevékenysége mellett SEO-szakértő is: évek óta foglalkozik a keresőoptimalizálás, azaz a honlapoptimalizálás és linképítés elméleti és gyakorlati kérdéseivel, különösen azóta, hogy a Google egyre kifinomultabb módszereket használ az internetes keresések és a találati listák felállítása során. BDK kidolgozta a weboldal optimaliuálás és linképítés ún. Arvisura-módszerét, amelynek lényege a tartalmi alapú komplex optimalizálás és a kreatív linképítés. Kárpátalja, Ungvár, Vár utca, kortárs magyar irodalom, határon túli irodalom, magyar irodalom kárpátalján, internet, web, net, blog, blogok, könyv, online könyvek olvasása laptopon, vers, regény, próza, költészet, líra, epika. SEO, keresőoptimalizálás, linképítés, honlapoptimalizálás, weboldal optimalizálás, weblap Google optimalizálás, arvisura, piréz, posztumusz

Balla D. Károly: Ahhoz képest irodalom Kárpátalján. BDK esszé, kárpátaljai magyar irodalom, könyvek, kritika. Könyv kereső tartalom marketing stratégia - TOP10 Honlap Google optimalizálás


Honlapoptimalizálás - Google keresőmarketing eljárások

Keresőmarketing és Google honlapoptimalizálás - első hely a keresőben | Magyar Könyvek - Irodalom Kárpátalján | TOP 10 Honlap Googleoptimalizálás - kijelző szerviz: laptop hardver budapest

Limerik Haiku Aforizma | BéDéKá ajánlja | Berniczky (arch) | UngParty Kultblog | Kárpátalja Blog | BDK-notebook

 

Irodalmi interakciók és projektek: Kárpáti limerikek | Pilinszky-projektum | Tompaszöglet (új Esterházy) | A Semmi apoteózisa | Egy önmagát mintázó torzó | Alkarpatraz | Balládium - Performansz | Válogatott halálaim | Balla D. Károly: 73 limerik - Széles az alagút - e-könyv | Presztész és... / minimák / koan | Kecskerímek | Sírversek | Tsúszó Sándor | Egyek csoport