Vita a Statusztörvény kapcsán

Nemzetpolitikai kilátásaink tézise hármasan tagolt: anyaország, Kárpát-medence, diaszpóra. E tagolás közös nevezõje a határ. Ami határon belüli, az anyaország, akik a határt átlépték: diaszpóra, akiket pedig a határ lépett át, az a Kárpát-medence határon túlra került magyarsága. Aki a határt átlépi: emigrál. Egyéni döntés. Akit a határ lép át, az egy kollektív döntés következményeit viseli. Ne keressünk közös lélektani nevezõt. Nincsen.

Akit egyszer a határ átlépett, egyéni identitását megtartja ugyan, de kötõdése alapvetõen módosul. Magatartása egy kulturális hagyomány és egy állampolgári hovatartozás között oszlik meg. Nap mint nap döntéshozatalt, egyeztetést igényel. Nemzetpolitikai szinten pedig állami hozzáállást: kisebbségvédelmet. Gyakorlatilag (ha meg akarjuk tartani õket, és ok is magukat) mindez külpolitikai tapintattal tett javaslatokat igényel: ösztöndíjakat, diplomaegyeztetést, ifjúsági táborokat, továbbá a kétnyelvû iskolák, egyházközségek és kultúregyletek támogatását. Mindezt úgy, hogy ne ütközzék, hanem méltányos egyensúlyt keressen: egy, a szomszéd országgal egyeztetett kisebbségpolitikát.

Nehezebben közelíthetõ ennél a diaszpóra: szétszórtságát maga a megnevezés is tükrözi. Még ha valahol számottevõ magyar csoport él is, nem szükségképpen „közösség" – mint a kisebbség –, hanem csak laza „kontaktus", olykor még az sem. Egyedi magyarok halmaza, egy adott földrajzi, többnyire urbánus keretben. Az urbanitásra jellemzõ kitevõkkel: a sikerélmény vagy a marginalizáció két végletében a megapolisz szétmosó távlataiba. Ámde mindez a befogadó közeget inkább érinti, semmint a lappangó magyar öntudatot, vagy annak kihunytát. A diaszpóramivolt vállalása egyedi döntés, a döntést hozó átlépi a határt. Elszakad az anyaországtól. Akarattal. Másként, mint a kisebbség, amely ilyesmit „nem akart"… Az emigrációs döntésnek az eredõje kettõs lehet: a távozás vagy önkéntes, vagy kényszerû.

Az önként távozó átgondolt tervvel indul: valahová, valamiért. Ezért felkészül: szakmai kapcsolatokat keres, nyelvet tanul, helyi támogatókra igyekszik szert tenni, tanulmányozza a kiszemelt ország kulturális örökségét. Hogy minél jobban beilleszkedhessen. Radikális esetben beteszi maga mögött az önként elhagyott haza ajtaját. Akit viszont a kényszer visz emigrációba – üldöztetés, méltatlan kizárás vagy eltiport zendülés –, az megy, ahová mehet, ahová viszik, vagy oda, ahol befogadják. Helyi kötõdés nélkül, nyelvismeret híján, a beilleszkedésnek csak csekély reményével. A létfenntartásra koncentrál. Lélektanilag és szellemileg odaveszett múltjához kötõdik: megmarad magyarnak. Ez a diaszpóra. Mégsem „mai magyar", hanem annak a pillanatnak a magyarja marad, amikor át kellett hogy lépje – és át is lépte – a határt. Új helyzete létjogosultságának hivatkozása, hogy „megúszta" a zsidótörvényt, az ostromot, a fordulat évét, a kitelepítést vagy az eltiport forradalmat. Eredendõ kényszerhelyzetének mibenléte szerint sebzett, néha szenvelgõ vagy nosztalgikus, másszor bosszúvágyó. Mert „ott és akkor", annak idején, „más és több" volt. Társadalmilag méltányosabban integrált. Most pedig ismeretlen szelek játéka.

Még anyagi siker esetén is csak felületileg illeszkedik a befogadó társadalomba, amelynek keretében inkább létrehozza saját intézményrendszerét: magyar iskolát, egyházközséget, klubot, cserkészcsapatot, kölcsönkönyvtárat, esetleg színtársulatot, óvodát vagy öregotthont. Gyermekeit is magyarnak neveli, akik új hazás szülõföldjükkel ekként párhuzamba kerülve eleve kettõs identitásúak. Ám a beléjük nevelt magyar eszmetartalom 1939, 1948 vagy 1956 túlélt realitásainak ma már fiktív vetületét tükrözi.

Mégis, gyakorlatilag ebbõl a diaszpórából kerülnek ki a hazatérõk. Akár mint sikeres befektetõk vagy multinacionális vállalatok nyelvismerõ képviselõi, akár mint szakértelmüket itthon érvényesíteni szándékozók, avagy esetleg csak csekély külföldi nyugdíjukból itthon jobban megélni remélõk. Ritkábban kárpótlásként visszanyert hajdani javaik haszonélvezõi. Nem minden esetben nyernek maradéktalan befogadást. Mert a diaszpóra lélektanában megállt az idõ, itthon pedig tovább folyt. Jól, rosszul, de másképp. Ezek a fáziskülönbség barázdái. A hazatérõknél mégis számottevõbb a diaszpóra kint maradó része. Nemzetpolitikai kilátásaink tekintetében velük kell fõként foglalkozni, nemcsak beszélni róluk, hanem cselekedni fennmaradásuk érdekében.

A diaszpóra – már mondottuk – létrehívott, olykor nem csekély erõfeszítéssel, magyar iskolát, újságot, egyházközséget, klubot, miegymást. Mindahányuk társadalomszerkezeti missziót teljesít „valahol idegenben". Általuk kedvelt kifejezéssel: távol az óhazától. A diaszpóra morzsolódásával, a már kint született nemzedék hungarocentrizmusának fellazulásával mindezen intézmények egyre növekvõ anyagi és létszámcsökkenõ nehézségekkel küzdenek. Egy átgondolt befektetés ez esetben nemcsak az intézményt magát segíti – vagy menti meg –, hanem a diaszpóra szétmorzsolódását is fékezi.

Életképességre kell intézményeiket segíteni. Az újság, a helyi magyar adottságok mellett, legyen hu képe a hazai realitásnak; az iskola teremtsen összhangot a hazai tantervvel, és legyenek audiovizuális lehetõségei hazai témákról; a klubba járjon hazai újság, és ne csak március 15-re vagy augusztus

20-ra hirdessen összejövetelt. Érkezzék rendszeresen magyar könyv és film; ne csak szalámi és bikavér. A múlt tündérképe helyett jelenjék meg a mai magyar való. Rendszeresen és építõn. Adódnék ebbõl a hazatérésre eltökéltek kellõbb informáltsága s egyben a kint maradók magyarságélményének tudatosítása, öntudatának erõsítése, és ezáltal a befogadó országnak a magyar ügyek iránti nemzetközi támogatásra hangolása is. Növelni és rendszeresíteni kell a diaszpórával való együttmûködést.

Anyagi megfontolások se riasszanak el. A támogatásra érdemes kulcsintézmények összlétszáma viszonylag csekély. Alig egy-kettõ országonként Nyugat-Európában, egy szûk tucatnyi az Egyesült Államokban és Kanadában, talán összesen öt-hat Dél-Amerika-szerte és egy-kettõ Ausztráliában. Kötõdésük erõsítésére és ha kell, eligazításukra messze nem elegendõ vezetõségi tagjaiknak évenkénti pár napos meghívása a Magyarok Világszövetsége üléseire. Folyamatosan és betervezett intézményi támogatás szükséges. Megérné. És ismerni kell az igényeiket is. Nem célszerû „hóekét küldeni Afrikába", mint az egyszer egy sematizált szovjet segélyszállítmányban megtörtént. A diaszpóra intézményeinek reális szerepét és anyagi szükségleteinek pontosítását a nagykövetségek és fõkonzulátusok mérhetik fel. Méltányos ellátásuknak pedig egy olyan itthoni kormányszerv feladatának kell lennie, amely ezt költségvetési síkon is ki tudja vetíteni.

A támogatás így nemcsak az intézmény helyi megerõsödését és vonzóbbá tételét célozza, hanem rostájává válhat a visszatérési szándék minõségi felmérésének is. Ennek érdekében ösztöndíj, pályázat, diplomaegyeztetés, nyelvtanfolyam vagy vendégtanár-küldés: mind hasznot hajtó befektetés. Hogy ez a diaszpóra el ne sikkadjon, el ne vesszen az összmagyarság számára. Mint oldott kéve... A kulcskérdés: milyen lehetõségei és kötelezettségei vannak az anyaországnak a magyar nyelv és identitás megtartásában? Csakis felkészült szándékkal tisztulhatnak nemzetpolitikai kilátásaink. Különben a diaszpóra kilátások helyett a fogyó hold árva fényévé lesz egy mind csak sötétülõ firmamentumon.

Vajay Szabolcs
Svájc

2000. július 11.
Magyar Nemzet

Mindég örömet okoz, ha olyan írással találkozom, amely a határon kívül élõ magyarok sorsával foglalkozik. Hiszen a magyar nagyközönség rendszerint rosszul, vagy alig értesül azok sorsáról, gondjairól. Ezért volt jó Vajay Szabolcs okos és megszívlelendõ tanácsait olvasni, amelyben arra buzdítja a magyar vezetõket és intézményeket, hogy hatásosan támogassák a diaszpórában élõ nemzet testvéreiket.

Mégis néhány gondolattal vitába kell szállnom. Elõször is a határ kérdése. Bizonnyal él még néhány 80 éven felüli magyar, akiket a határ átlépett. A környezõ országokban élõk legnagyobb részét viszont semmilyen határ nem lépte túl. Ok ott szúlettek, ahol élnek, ottani állampolgárok, õket minden állampolgári jog megilleti. Semmilyen olyan kollektív döntésben nem vettek részt, amely illetõségüket eldöntötte volna. Nem emigránsak. Az õ helyzetüket nem a határ határozza meg, hanem az, hogyan tudnak állampolgári jogaikkal a legteljesebb mértékben élni, azt érvényesíteni.

Nem látom méltányosnak a nyugaton élõ magyarok felszalámizását aszerint, hogy hogyan és mikor hagyták el szülõföldjüket. Már, akik elhagyták. Hiszen ott is egyre kevesebben vannak azok, akik ezt tették. Sokkal többen vannak ezeknek a gyermekei, leszármazottai. Ok sem mentek sehova, nincs semmi közük a határokhoz, a döntéshez, hogy hova is menjenek. Ott születtek, ahol vannak, annak az országnak a teljes jogú polgárai. Emellett van kötõdésük szüleik földjéhez is. A kérdés az, hogy a szülõk egykori hazája ébren tudja-e bennük tartani ezt a kapcsolódást, vagy tényleg hagyja õket elveszni, mint oldott kéve ahogy Vajay Szabolcs írja.

Vitám van a diaszpóra fogalommal is. Nem ismerem a svájci magyarok helyzetét, hogy arról véleményt formálhatnék. De például az Amerikában élõk esetében Nagy Károly professzor rámutatott arra, hogy nemcsak diaszpóra magyarság él az Egyesült Államokban (és másutt is a tengeren túl), hanem sziget-magyarság is, egymással fizikai és lelki kapcsolatban. Ha nem így lenne, nem jönne össze több száz, idõnként több ezer magyar és magyar származású ünneplõ vagy szórakozó egy-egy nemzeti ünnepen vagy eseményen. Ezek, legalább is Amerikában, nem a beilleszkedés csekély reményével élnek országukban, hanem minden felmérés és tapasztalat szerint az amerikai társadalom elismert és sikeres tagjaiként. Ez teszi õket Magyarország számára oly értékessé, segítõivé az otthoni magyarságnak.

Igen, az anyaországnak kötelezettségei vannak a határon túli magyarok nemzeti kötõdésének megtartásában. Ezt a feladatát azonban csak úgy tudja betölteni, ha reálisan méri fel helyzetüket, gondjaikat és szerepüket. Itt már régen nem Trianonról és a nyugatra távozottak sérelmeirõl van szó, hanem a leszármazottak megtartásáról, bárhol is éljenek, bármilyen nyelven ápolják magyar kapcsolatukat.

Papp László, New Canaan, Connecticut.

Érdeklõdéssel olvastam "Önkéntes vagy kényszerû emigráció — és visszaút" címû írását a Magyar Nemzet 2000. június 1l-i számában.

A MÁÉRT Oktatási Szakértõi Bizottsága tagjaként is érzékelem azt, hogy az "akiket a határ lépett át" és az "akik a határt átlépték" szerinti tagolás hovatovább minõsítõ, értékelõ — többre-kevesebbre méltányoló, befogadó- elviselõ, támogató-tûrõ, elsõ-másodrendûként kezelendõ — osztályozássá válik, és ennek káros következményei máris érzékelhetõk.

Hiszen, ha "ne keressünk közös lélektani nevezõt, mert nincsen", akkor támogatólag szolidarizáljunk, segítõ kormány rendeletekkel (státustörvény) és társadalmi odafigyeléssel, bevonással, védelemmel, számontartással, együttmûködéssel viszonyuljunk kisebbségi magyar testvéreinkhez, de távolságtartó, jóindulatú negligálással veregessük vállon néha a "sebzett, néha szenvelgo vagy nosztalgikus, máskor bosszúvágyó" nyugati "egyedi magyarok halmazát", amely diaszpórának még közösségei sincsenek. Amolyan "najó-najó" módon: köszönjük az eddigi áldozatvállalásukat, dehát azért aki "akarattal elszakadt az anyaországtól", az legfeljebb azt érdemelheti hogy: "növelni és rendszeresíteni" kellene a "csekély létszámú kulcsintézményeivel" való együttmûködést, a nagykövetségek, fokonzulátusok "rostálása" segítségével, hogy "ez a diaszpóra el ne sikkadjon" és a "támogatásra érdemesek" "kötõdése erõsítésére és ha kell, eligazításukra" — hiszen azért "a beléjük nevelt magyar eszmetartalom 1939, 1948 vagy 1956 túlélt realitásainak ma már fiktív vetületét tükrözi" — "intézményi támogatást kapjanak".

Tisztelt Professzor Úr, én másként élem, érzékelem, elemzem, mûvelem is a nyugati magyarság valóságait és a magyarországi nemzetpolitika ezirányú tennivalóit, etikai imperatívuszait. Hiszen — hogy csak egy példát említsek — azok, "akiket a határ lépett át", ha aznap születtek is már nyolcvan évesek, és "akik a határt átlépték" (nagyobb számban pl. legutóbb 56-57-ben), azoknak a várható élettartama néhány évtized, tehát egy jövõjét építõ magyar nemzet olyan nemzetrészekkel való közösséget, együttmûködést kell kialakítson, amelyek számára ez az osztályozás már csak történelem és — többnyire elkötelekezetten, önként vállalt — emlék, mert tagjai már más országban született, gyakorta kettõs identitású emberek.

Engedje meg, hogy egy legutóbb megjelent, errõl is szóló interjú esszémet itt mellékelve megosszam Önnel, véleményét is kérve, válaszát is remélve.

Tisztelettel üdvözli,

Nagy Károly
New Brunswick, New Jersey
2000. július 19.

A magyar állampolgárok többsége, ötvenhét százaléka szerint szükség van a határon túli magyarok anyaországi jogállását rendezõ státustörvényre, negyvenegy százalékuk viszont feleslegesnek tartja a helyzet törvényi rendezését - derül ki abból a felmérésbõl, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal a Tárki-tól rendelt meg.

A státustörvénnyel egyetértõk háromötöde úgy véli, hogy a jogszabály elõsegítené Magyarország és az itt élõk számára a határon túliak helyzetének javítását. A válaszadók közel kétötöde szerint egy ilyen megoldásra valójában az Európai Unió elvárásainak teljesítése miatt lenne szükség, valamivel kevesebben vannak azok, akik a törvény célját hazánk uniós taggá válása miatt esetlegesen megnehezülõ kapcsolattartás ellensúlyozásában látná. A megkérdezettek 18 százaléka úgy tartja, hogy a jogszabály megalkotását a határon túli magyaroknak kellene kérniük. A magyar állampolgárok ugyanakkor a legelzárkózóbbak a határon túliak teljesen szabad munkavállalásával szemben, a válaszadók közel háromnegyede nem értene egyet ennek a lehetõségnek a gyakorlatba ültetésével. Az egyharmadot sem éri el azok aránya, akik helyeselnék a szavazati jog és a feltétel nélküli letelepedési lehetõség megadását. A válaszadók többsége valamilyen mértékben elutasítja a nyugdíjak magyarországi szabályok szerinti megállapítását a határon túli magyarok részére. Nagyjából fele-fele arányban támogatják és ellenzik a korlátozás nélküli beutazás biztosítását, a tömegközlekedés és az egészségügyi ellátás azonos feltételek melletti igénybevételét. Valamivel magasabb, ötvenhat százalékos a támogatottsága az ingyenes állami oktatás igénybevételére vonatkozó jog biztosításának.

A magyar állampolgárok jellemzõen alábecsülik a nagyobb lélekszámú határon túli magyar közösségek nagyságát, és felbecsülik a kisebb közösségekét. Így Románia esetében a válaszok átlaga 1,3 millióra teszi a magyarok számát, holott a legóvatosabb becslések alapján is 1,5-2 millió magyar él odaát. Hasonló a helyzet Szlovákiával és Jugoszláviával is, ezzel szemben Ausztria, Horvátország és Szlovénia esetében az adatok jelentõs túlbecsülést mutatnak. A válaszadók több mint kétötöde úgy érzi, a Romániából érkezõk segítségre szorulnak, egyharmaduk viszont azzal ért egyet, hogy a Romániából érkezõk miatt hátrány éri a magyar állampolgárokat a munkaerõpiacon. Szintén valamivel meghaladja az egyharmadot azok aránya, akik erkölcsileg is elítélik a Magyarországra érkezõket. Tizennyolc százalék pedig azt állítja, hogy a romániai magyarok tulajdonképpen nem is magyar nemzetiségûek.

Az érvényes választ adók háromötöde szerint a magyar kormánynak abban kellene segítséget nyújtania a határon túli magyaroknak, hogy szülõföldjükön boldoguljanak. Ehhez inkább diplomáciai, mint anyagi segítséget tartanának kívánatosnak. Lényegesen kevesebb, tizenöt százalék gondolja úgy, a helyzet megoldása leginkább a kettõs állampolgárság megadása lenne, anélkül azonban, hogy ez együtt járna a bevándorlás ösztönzésével. A megkérdezettek egytizede azt hiszi, hogy a határon túli magyarok egyetlen problémájának megoldása sem a magyar állam feladata vagy kötelessége, mivel minden állam csak saját polgáraiért felelõs.

Magyar Nemzet 2000. július 19.