04. jan. 15.
Varga István

Mnémoszüné vizében

Kontra Ferenc: Farkasok órája. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003

Míg hullnak a bombák egy szerencsétlen ország egy még szerencsétlenebb városának épületeire, ott egy író emlékeinek lejegyzésével foglalkozik. Ez Kontra Ferenc Farkasok órája című könyvének jelen ideje. Vajon ez a háborús állapot bírta rá arra, hogy a múltba forduljon, és azt úgy értelmezze, ahogyan azt könyvében teszi? Más szóval: a jelen szörnyűsége miatt tűnik számára olyan sötétnek és keserűnek a saját múltja? Vagy valójában egész addigi élete a maga módján nem más, mint egy szorongató szenvedésregény? Választ nem adhatunk ezekre a kérdésekre, viszont foglalkozhatunk azzal, ami a könyv tartalmának alapjául szolgál. Ez pedig az emlék és az emlékezés. Az emlékek azok, amelyek segítségével az emlékezet nemcsak rekonstruálja a múltat, hanem újraértelmezi is. A rettenetes jelen új értelmet ad a múltbéli emlékeknek.

„Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy másvalaki tölti be ezt a tisztet: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie”. A könyvnek ez az első mondata, amely írójának határozatlanságát mondja ki, azaz az írás kezdetén még nem tudta, hogy saját életútját önéletrajzként beszéli el, vagy pedig a mindentudó író szemszögéből láttatva, a hagyományos nagyepika eszköztárára támaszkodik és egy fiktív hőst szerepeltet maga helyett. Végül is az előbbi megoldást választotta, azzal, hogy a nagyjából négy részre tagolható mű utolsó része, azaz a könyv jelen ideje a fikció terméke, amikor is a narrátor a valós valóság egy regénybeli lehetséges változatát bontakoztatja ki.

A könyv igazi hősei az emlékek, amelyekről a könyv második bekezdésében vall. Az elbeszélő író esetében „az újra megjelenő képek a visszatérő álmokhoz hasonlítottak… bizonyos jelenetek rögzöttek kitörölhetetlenül… az emlékezés visszatérő képei az álom és az ébrenlét határán jelentkeztek, melyeket rendszeresen elő tudtam hívni, mintegy gombnyomásra”. Az emlékek tehát mindig hajnalban jelentkeztek, a tudat határán, amikor az álom és az ébrenlét közös határsávjában furán keverednek a képek és a velük kapcsolatos emlékek. A narrátor úgy érzi, most, a könyv írásakor, tud igazán magyarázatot adni a képek jelentésére. Az emlékképeket élete négy szakaszához köti: gyerekkorához, ausztráliai tartózkodásához, katonaéletéhez és a regénybeli jelenhez. Az első részben jelentkező emlékeket Kontra Ferenc már korábban megírta néhány elbeszélésében, novellájában. Most azonban biografikus emlékezésében bukkannak fel, azaz olyan emlékekről van szó, amelyek a történelem távlatából nézve a közelmúltból származnak. Látszatidillt akart körülötte a környezete kialakítani, de most, utólag úgy látja, hogy „begyógyulni nem tudó sebeket” hozott magával életének ezen első szakaszából. Mindössze nyolcéves, amikor már tapasztalja, hogy szülei két különböző környezetből származnak, amelyen nemcsak az anyagiakban, hanem a kulturális örökségben is eltérnek egymástól. Iskolás éveit meghatározza ellentmondásos kapcsolata pedagógus apjához, valamint egyik barátjának halála, melyben részben vétkesnek érzi magát. Az önvád befészkeli magát a lelkébe, és súlyos emlékként bukkan fel.

A könyv második szakaszában a narrátor ausztráliai utazásáról szól. Egyszerűen új életet akar kezdeni, és elkerülni a katonai szolgálatot. Elvárásai az ausztráliai úttal kapcsolatban óriásiak voltak, de aránylag gyorsan felfedezte, hogy ottani rokonai ezt ellenezték, és jómaga sem tudott beilleszkedni az ottani viszonyokba. Önálló betétnek tekinthető a Nóra-epizód, amelynek a központjában is egy „rossz” emlék kóros hatása áll. Míg a gyerekkori emlékek a bensőséges családi kapcsolatok hiányáról és a vádló bűntudat megszületéséről vallanak, addig az ausztráliai utazás a kiábrándulásról szól.
Bármennyire is igyekezett elkerülni a katonaéletet, amelytől való viszolygásának oka ismeretlen marad az olvasó számára, mégis katonaként bukkan fel a narrátor a könyv harmadik szakaszában. Katonai kórházban van, ahonnan aztán távozik, hazaengedik, mert, ahogyan az elbocsátó diagnózis szól: „pszichikai és fizikai képessége határán áll”. A gyógyszeres kezelés eredményeképpen még fokozódik rémálmainak intenzitása, látomásai és képzelgései szinte rokonságot mutatnak a kábítószer élvezőinek élményeivel. A könyv ezen szakaszában, ellentétben az eddigi egyenes vonalú cselekményvezetéssel, többször sor kerül a tér- és idősíkok egybeolvadására és váltogatására. Újra visszatérnek a gyerekkori emlékek, és a könyv folytatásában újra felvetődik az apa-fiú kapcsolat.

Egyébként a regény befejező szakaszában a narrátor „szakmáját tekintve” hullarendező lett, a bombázás áldozatainak azonosítása és az áldozatok hozzátartozóinak értesítése a feladata. Ekkor már úgy érzi, két énje van: az egyik maradna, a másik menne. Az utóbbi kerekedik felül, és az elbeszélő kimondja a döntő érvényű utolsó tőmondatot: „Holnap megyek”.

Tehát a fentiekben csak vázlatosan ismertetett tartalom merőben az emlékek felbukkanásának a terméke. Kontra Ferenc könyvében jó néhány helyen ír az emlékezésről mint folyamatról, és ezzel párhuzamosan az emlék eltűnéséről, a felejtésről is. A számos általánosító megjegyzésen, észrevételen túl azonban egyértelmű és világos gondolatrendszert az emlékezésről és a felejtésről a szerző nem fejt ki. Ez természetes is, hiszen szépirodalmi alkotóról, nem pedig elméleti gondolkodóról van szó. Ő a saját konkrét élményei alapján kísérel meg általános érvényű megállapításokhoz jutni. Szerinte az emlék mindenek előtt érzelmi eredetű jelenség, azaz: elsősorban azok az események maradnak meg emlékezetében, amelyek egykori megélése rendkívül erős érzelmi hatást gyakorolt rá. Az emlékek tárolódnak, a szerző szerint minden rögzítődik bennünk: „Semmit sem lehet következmények nélkül átugorni, mintha meg sem történt volna, pedig minden ember azt hiszi, olyan okos lesz, hogy elfelejt bármit, amit csak akar, méghozzá szelektíven”. Hiszen ő is igyekszik „kiradírozni” a Ciga-epizódot, de hasztalan. Máshol ezt a gondolatot így fogalmazza meg: „Sem egy látomást, sem egy érzést, sem egy tárgyat nem tüntethetsz el kedved szerint”. Tehát minden intenzíven átélt raktározódik bennünk és szelektíven nem lehet felejteni. Ez bizonyos szempontból ellentmond annak, hogy a narrátornak mindig ugyanazok az emlékek tolulnak fel a tudatában, a „farkasok órájában”, sőt: „gombnyomásra” előmerészkednek, azaz esetében az emlékezés, tehát az emlékek megidézése akaratlagos és szelektív folyamat, azzal, hogy a válogatást nem az emlékezés végzi, hanem a felejtés. Hiszen számlálhatatlan élményben volt része élete folyamán, de hiába tárolódtak azok, a felejtés magától, tudatától függetlenül elvégezte a szelektálást. Az elfojtás folyamán természetesen a legnagyobb érzelmi intenzitással átélt élmények maradtak meg a tudatban, ahogyan az író mondja: „Amit erőszakkal és hirtelen változtatnak meg, az mindig fájdalmasabb, lélektani következményei búvópatakként rejtőznek az emlékképek mögött”.

Az intenzív emlékek rémálommá alakulnak át, és ezért az író szabadulni szeretne tőlük. Az irodalomban számos példa van arra, hogy a szerzők a történtek leírása által emlékeznek valamire, de a kommunikatív emlékezés (társalgás az olvasóval) ugyanakkor mintegy megszabadítja az írót a „rossz” emlékektől. A legújabb időkből példa erre a holokauszt-irodalom. Kontra Ferenc is talán azért írta meg a Farkasok óráját, hogy megszabaduljon az élete folyamán összeszedett kínzó traumáktól. Freud értelmezésében az emlék és a felejtés között van egy tudattalan övezet, mondjuk a felejtés előszobája, ahol az emlék még létezik, de már hamarosan a feledésbe merül. A rosszul elfeledett aztán tovább „dolgozik” a mélyben, szorongatja az ember lelkét. Gyakran szándékosan elfelejtett emlékek ezek, amelyek felszínre törése aztán gyakran kóros hatású. Freud „receptje” szerint ezektől az elfojtott-részben elfelejtett-mindig visszatérő emlékektől úgy lehet megszabadulni, hogy „kibeszéljük” – vagy az író esetében: leírja – őket, visszaemeljük őket a tudat szintjére. Épp ezért értelmezésében létezik megbékéletlen és megbékélt felejtés. Az írásos emlék út a megbékélt felejtés felé. Más szóval: a felejtés egyik, talán legfontosabb alapfeltétele, az emlék tudatosítása, „feldolgozása”, hogy aztán megbékélt formában végérvényesen a felejtés sorsára jusson.

A Farkasok órája minden kétséget kizáróan más irányból is megközelíthető, de véleményem szerint a fenti a lényegesre vonatkozik. A balkáni térségben a közeli múlt eseményeinek hatása alatt Kontra Ferenc az, aki emlékei alapján rekonstruálni és újraértelmezni igyekszik saját életét. Ausztráliában járva bumerángot vesz magának emlékül, és ez metaforikus értelmű gesztus: talán állandóan visszatérő emlékeire utal általa. Ugyanakkor amikor apjával a folyó partján ül, óhatatlanul jelentkezik a felejtés metaforája is. A Duna lehet Kontra Ferenc Léthéje, a felejtés mitikus folyója, mert „ennél nagyobb sötétség, már úgy sem jöhet, mint ami odalent van, ami közeleg”.