04. jan. 29.
Törzsök Erika

Batrachomiomachia
vagy
Békaegérharc helyett

(ajánlás)

Előbeszéd

A rendszerváltás után, 1990-től az egymást követő magyar kormányok külpolitikájának három főiránya fogalmazódott meg: az európai integráció, a szomszédságpolitika és a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika. Azóta a helyzet jelentősen megváltozott, mindhárom irányban alapvető változások mentek végbe, melyek többé-kevésbé mindenki számára ismertek. Az alábbiakban csak a határon túli magyarokkal fogok foglalkozni.

Mi tehát a helyzet e vonatkozásban? A legfontosabb változás ezen a területen, hogy szomszédonként más és más helyzet alakult ki, aminek egyenes következménye, hogy nem lehet egyetlen, egységes üdvözítő megoldást találni, bár ilyen szándékok menetrendszerűen megjelentek az egymást követő magyar kormányok törekvéseiben. Tegyük hozzá mindjárt, nem sok sikerrel.

Romániában a 2002-es népszámlálás után általános kétségbeeséssel tekintettek a népszámlálási adatokra románok és magyarok. Románia lakossága több mint egymillióval csökkent. Az erdélyi magyarság, amelyik mindig büszkén hangoztatja, hogy Európa legnagyobb kisebbsége (bár ez nem igaz, lásd romák, oroszok), a szigorú adatok hideg tárgyilagosságát látván, szembesült a ténnyel, hogy a legutóbbi népszámláláshoz képest csaknem 200 000-rel csökkent a létszámuk az elmúlt 10 év során.

Ezenközben a Magyarországon beígért népességcsökkenés mégsem akkora, mint az várható volt. Miért? Úgy tűnik, az Erdélyből eltűnt magyarok, de a többi szomszédos ország magyarságának csökkenése is a magyarországi népességcsökkenést mérsékli. Természetesen ezzel együtt a demográfiai helyzet jelentős problémát okoz nemcsak Romániában és Magyarországon, de Európa majdnem minden országában.

A kisebbségi kérdés a többség nélkül nem megoldható

Témánk szempontjából nézve tehát a helyzetet, igazságtalanság volna a határon túli magyarok szülőföldjük elhagyását és Magyarországra való települését csak a magyar kisebbségpolitika számlájára írni, hiszen a XX. századi kelet-közép-európai történelem egyik tanulsága, hogy a kisebbségi kérdés a többség nélkül nem megoldható. De kérdés, hogy 1990 után mennyire szándékolt és tudatos lépések eredménye a kialakult helyzet, illetve nem álságos-e az erről való beszéd? El tudjuk-e végre dönteni, mi a fontosabb: a föld vagy az ember? Elfogadjuk-e, hogy a szabad költözködésről minden ember maga dönthet? Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a magyar kormányok bevándorláspolitikájának – mely a jól képzetteket és jómódúkat fogadja be elsősorban az országba –, illetve a kisebbségpolitikának vajon nincs-e része a jelzett folyamatokban? S elgondolkodtató az is, hogy vajon az a támogató, osztogató kisebbségpolitika, mely az elmúlt 13 évben elsősorban jellemezte a magyar kormányok tevékenységét e vonatkozásban (is), ugyanilyen módon folytatható és folytatandó-e? Vagy elégséges-e árvalányhajas illúziókat táplálni, s elhinni, hogy kis feudális hercegek, alapítványi pénzek újraelosztói a helyzet megmentői lehetnek? Elégséges-e behunyni a magyar kormányoknak a szemét az eltérő politikai kultúra mentén folytatott tárgyalások eredménytelenségén, vagy szembe kell nézni a realitásokkal, a megtapasztalt tényekkel, s el kell gondolkodni, hogy mit kellene és lehet másképp csinálni?

Mára elmúlt a „hőskorszak”. Ma, amikor néhány hónap választ el az európai integrációtól, új alapokra kell helyezni a kisebbségpolitikát. Annál is inkább, mert mint arra a kérdések sora utal, az elmúlt időszakban távlatos, egyben rugalmas kisebbségpolitikai stratégiáról nem beszélhettünk. Technikák, jó szándék, ötletek, előkészítetlen rögtönzések, politikai szlogenek, fegyveres harcra biztatás (kettős állampolgárság, státustörvény, etnikai alapon szerveződő autonómia, a szülőföldön-maradás ajánlása az áttelepült kormánytisztviselők részéről, stb.) sorjáztak.

De hogy az egyes elképzeléseknek, ajánlásoknak milyen következményei lehetnek a határon túli magyarokra és Magyarországra nézve, azt előre soha nem gondolták végig az ajánlattevők. Hogy a kettős állampolgárság éppen a magyar közösségek legképzettebb tagjait zárja ki az adott ország döntéshozó szféráiból, s marad a közösség ütőképes elit nélkül, hogy a „státustörvény” több konfliktust okozott, mint amennyi eredményt a kedvezménytörvény elért, hogy az etnikai alapú autonómia a romániai politika szereplőit versenyezteti erőteljesebb magyarellenes kampányra, stb. Mára látszik, ezeknek a játszmáknak nem volt politikai hozadéka, és az egzisztenciális lehetőségeket sem javították.

Éppen ezért úgy gondolom, nem elég sikoltozni a szomszédos országok asszimilációs politikája ellen, más oldalról pedig irigységgel nézni a térségbe radikálisan nyomuló olasz, német, holland tőkét, üzletembereket, befektetőket, miközben mi, magyarok folyamatosan magyarázzuk, hogy azok a lehetőségek nem is léteznek, amelyeket ezek a nyugatiak kihasználnak. Holott jól értsük meg: az emberek többségét minden szomszédos országban élő magyar közösség tagjait tekintve épp úgy, mint Magyarországon – nem a politikai „elit”-ek ízléstelen kivagyisága vagy gyámoltalansága foglalkoztatja, hanem – a mindennapok megélhetősége, biztonsága, gyermekeik jövője. És akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy mi itt Magyarországon felkészültünk-e a nagy kihívásra – azaz, hogy a posztnemzetállamiság után az európai integrációval milyen módon indul el az új közösségképződés? Van-e elképzelésünk arról, hogy a demonstratív, szimbolikus politika helyett hogyan indulnak el olyan korszerű intézményfejlesztések, melyek a határokon átnyúló együttműködésekben megtestesülve minden nemzet tagjainak visszaadják identitásuk, kultúrájuk megőrzésének, sőt kiteljesedésének a jogát, lehetőségét? Vagy folytatjuk-e a rosszul megválasztott, rosszul kivitelezett, rosszul kommunikált ötletelést, átgondolt stratégia nélküli sodródást, az értelmetlen rögtönzéseket, melyek beláthatatlan következményekkel, ellenségeskedéssel késleltetik a tényleges lépéseket a helyzet rendezésére.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hol van az a hosszú távú magyar gazdaság- és intézményfejlesztő stratégia, amely – ha már a privatizációs folyamatokra nem készült fel Magyarország ezekben a térségekben, s a mögöttünk lévő 13 évben nem volt jellemző –, a további lehetőségeket megragadja a különböző térségekben élő magyar közösségekkel való együttműködés megteremtésére, távlatos perspektívák nyitására?

Az osztogató politika lehetősége korlátozott, és véges ezen a területen is. Mindig csak szűk klientúrák rövid távú túléléséhez ad muníciót. Ugyanakkor az adott országokban zajló nagy folyamatokba az ott élő magyarság érdemben nem tud bekapcsolódni. Ehhez nincs meg a kapcsolati tőkéje, informáltsága és sok esetben ugyan önhibáján kívül, de nem rendelkezik korszerű tudással. Ahhoz például, hogy ne kótyavetyéljék el Romániában a visszakapott ingatlanjaikat, erdeiket, földjeiket az érintettek, és ugyanakkor ne csak siránkozzunk, hogy a hollandok, az olaszok, a németek milyen ügyesek – nyilvánvaló, hogy már évekkel ezelőtt olyan előrelátó, hosszú távú stratégiát kellett volna kialakítani, mint amilyet az olasz kormány már 1992-ben törvénybe iktatott, melynek következtében az olasz kis- és középvállalkozók sokasága tudott megjelenni saját megtakarításaival/befektetéseivel, de egyben az olasz állam biztonságos gazdaságfejlesztő politikai hátterével ezekben a térségekben. Egy ilyen stratégia helyzetbe hozhatta volna/hozhatná a magyarországi kis- és középvállalkozókat és a szomszédos országokban élő magyar közösségek tagjait, s az elnyomorodás mérsékelhető lenne.

Sőt azt állítom, hogy a felsőoktatási intézményrendszer fejlesztését sem csak folyamatos rögtönzések mentén kellett volna/kellene alakítani, bizonytalan kimenetelű akkreditációs folyamatoknak kiszolgáltatni, bizonytalan értékű tudással kibocsátani fiatalembereket az egyre keményebb feltételek között működő munkaerőpiacra, miközben ezek a térségek jól képzett munkaerő híján rendre nem tudják fogadni és hatékonyan működtetni a térségbe érkező külföldi forrásokat.

De amíg a napi politikai érdekekbe bevonva szűk körű klientúraépítés folyik – valódi, hosszú távú perspektívát és alternatívát biztosító stratégia helyett, mind az ott élők, mind a magyarországi befektetők érdekeit szem előtt tartó megoldások nélkül – maradnak a rögtönzések, a Magyarországról érkező források fölött egymással acsarkodó klientúrák, az illuzórikus álmok, a csalódások, a gyötrelmesen meghozott döntés az elvándorlásra.

Tudomásul kellene venni, hogy a reálfolyamatok máshol tartanak, mint ahol a magyar politika keresgél. Fel kellene ismerni, hogy rosszul folytatott kisszerű gyarmatosító jellegű, infantilizáló politikával, az eltartott-kiszolgáltatott státusra ösztönzéssel csak demoralizálni lehet a szomszédos országokban élő magyarságot. Ez a paternalista, kézivezérelt, megosztó, politikai kalandorokkal terhelt, a magyarországi belpolitikai harcokat exportáló gyakorlat veszélyes folyamatokat indított el szinte minden szomszédos országban létező magyar közösség életében. Szerbiában már meg is van az „eredmény”. Az alig 300 000-es magyarság 5 pártja két választási koalícióban indult a 2003-as választásokon. Mit ad Isten, nem érték el az 5%-s választási küszöböt.

Magyarországnak valódi támogatási-fejlesztési rendszer megteremtésére kell törekednie

Az új kihívásokra adható jó válaszok elmaradásával pedig elrohan mellettünk a történelem-adta lehetőség. Mi inkább bőröndökbe csomagolt, s nagygyűléseken kikiáltott autonómiakoncepciókkal át-átlovagolunk a szomszédos országokba, s rozsdás kardok kifényesítésére bíztatunk, majd visszavágtatunk biztos „szálláshelyünkre”, mintha még mindig az augsburgi ütközet tapasztalatai előtt volnánk.

Mintha nem arra a helyzetre kellene felkészülni, miszerint hónapokon belül megszűnik Magyarország és Szlovákia között az ún. trianoni határ (ami már nem is trianoni), s ez várható néhány éven belül Magyarország és Románia között is.

Ebben a térségben a XXI. sz. elején nem 50 évvel ezelőtti egészen más helyzetből induló példákat kell hangoztatni. Itt és most a régiókat nem etnicizálni, hanem az etnikumokat regionalizálni kell. Egyébként is az autonómia nem cél, hanem eszköz. Tehát azok a rögtönzések, mint a státustörvény vagy kettős állampolgárság kollektív jogként való azonnali bevezetése, vagy az etnikai alapon szerveződő autonómia, (a balkáni háború után az etnikai tisztogatás rémálma miatt Európában nem lehet etnikai régióról beszélni) csak pótcselekvésként foghatók fel és átmeneti illúziókat keltenek, hogy később annál nagyobb legyen a kiábrándulás. (Romániában ma nincs olyan politikai erő, mely egy autonómia-statutomot megszavazna a magyaroknak.)

Ezzel szemben Magyarországnak valódi támogatási-fejlesztési rendszer megteremtésére kell törekednie, mely eszközeiben nagyban hasonlíthatna az USA fejlesztési politikáját koordináló és finanszírozó Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségre (USAID), vagy a brit Nemzetközi Fejlesztési Minisztériumra, vagy a már említett olasz példában alkalmazottakra. Ez abban az esetben is életképes megoldások sorát vezeti be, ha az adott országokban késlekedik a decentralizáció az államigazgatásban, s az államok erősen ragaszkodnak újraelosztásból eredő túlhatalmukhoz.

Ez a fejlesztési politika, illetve létrehozandó intézményrendszer a magyar állami költségvetésben e célra elkülönített, illetve az uniós pénzalapokból hozzáférhető forrásokat világos elvek, stratégiai célok, prioritások mentén tenné elérhetővé. Ezeknek a forrásoknak a célja és feltétele a multiplikáció: a felhasznált források ösztönözzék – a mindenkori magyar kormány lehetőségeit sokszorosan meghaladó – a magyarországi és szomszédos országokbeli piaci források bevonását azon célok érdekében, melyek az adott régióban nyitják meg a határon túli magyar közösségek tagjai számára a perspektívát. Igaz, ez nem pártpolitikai célokat szolgál, hanem, ha úgy tetszik, a legfontosabb nemzetstratégia. Csak gazdaságilag jelentős kisebbség képes intézményeit megteremteni és eltartani. A magyarországi támogatási rendszer ezt erősítheti, de nem helyettesítheti.

Romániában az 1/2000, „A termőföldek és erdők visszaszolgáltatásáról” szóló törvény akár helyzetbe is hozhatná az erdélyi magyarságot. A szülőföldön-maradáshoz elengedhetetlen, hogy a nehezen visszakapott erdők, földek tulajdonosai ne kényszerüljenek e vagyon érték alatti eladására, hanem az hatékony, tőkeerős piaci intézményeken keresztül váljék – mind tulajdonlási, mind termelési hasznosítási szempontból – likviddé és kezelhetővé.

Aki latja Románia, Szlovákia útjain az egyre szaporodó olasz, német, holland rendszámú autókat, elgondolkozhat, hogy vajon csupán a táj szépsége vonzza-e ezen autó utasait a kátyúkban gazdag, egysávos veszélyes utakra, vagy valami jó felismert racionális érdek is mozog a sofőrök fejében? A magyar rendszámú autók száma nem növekedett az elmúlt években. A „merjünk nagyot álmodni” és a reális cselekvés lehetőségeit nem megragadó politikák végeredményét tekintve nem nagy a különbség. Mások használják ki a történelem adta esélyt, mi pedig jót búsonghatunk az „idegenszívűek” térhódítása láttán.

De ahogy csaknem kétszáz évvel ezelőtt Csokonai Vitéz Mihály írta a Békaegérharc című vígeposzában a „Hatalmas Rendek”-ről:

„Bajusszukat kipedrették
Holmivel huszárosan
Nadrágjokat felkötötték
S kardjokat magyarosan;
Ezzel a trombitát s flótát
Fúván, a Mohácsi nótát
Hangoztatják bús szóval.”

Látható, a XVIII. század végi öntelt, kesergő, értelmetlen hagyományaink eddig nem sokat változtak. Életképesek. De vajon mi élet- és legalább párbeszédképesek vagyunk-e savanyúcukorkás, zászlóégetős, 0-toleranciájú kereszténységünkben?