04. febr.
Székelyhidi Zsolt

Káesem7

Eddigi legszebb írásom Stefiről szól. A szavak benne állandóan változnak, elmegy az a szó, bejön helyette amaz, mint a falevelek. Viszont gyors, az a szöveg, képzeld el, a hangulatod írja át, hogy ha izgulsz, más van a sorokban, mint amikor sírsz, vagy hosszan megszívod a szivart egy fotelben, a múltkor gyönyörű fotelt láttam és ahogy néztem, akkor is változott Stefi a szövegben, ha nem akartam. Ő olyan, mint a szél, Stefi, őt nem ismerheted meg, mert ő fújja le a leveleket és ő veszi fel a fa alól, a fa mint én, a lehullott szavak már igazodnak. Ő írja azt az írásomat. Eddigi írásaimban egyetlen apró hiba van, mindegyikben, hidd el, rájöttem én már hamarabb, de tudod, nincs szívem azokhoz nyúlni. Azok ne változzanak. Nekik amúgy sincs miért. Stefi írása változzon, mert ő olyan, mint a faleveleken az ér, azt hiszed, minden levelet kiismersz, amikor az irányvonalakat nézed. Azt, de az erekben minden változik, mozgásban van, nem értheted meg, hiába tanulsz. Stefi nem az, hogy megértsd. Villámgyors szavai vannak, átfúj pillanat alatt és már ott sincs, fújhatod. Ő írja azt az írást, amit meg én, most, ez itt kivonat. Stefi olyan, mint a vonat, nincs megállás, befékez az állomások előtt és te azt hiszed, felszállhatsz rá, vagy mellé, szaladhatsz, hogy elérd, mehetsz a vonatod után, nem modern vonat, aminek már önműködően záródnak az ajtói, ő még helyenként tárva-nyitva van, aztán egyszercsak belülről valaki berántja az egyik ajtót, a másik ugyanakkor kipattan. Ő olyan, hogy csak a szerelvény végére ugorhatsz. Az utasok a szavak abban az írásban, amit ő ír, kimondottan kiszaladnak, egyik sem marad bent soká. Ha a fotelben várnád Stefit, hogy beérkezzen és elszívhasd a szivarod, akkor azt sem tudod, mit akarsz. Te átutazó vagy. Az az írás változik folyton, amit most olvasol viszont, azért született, hogy megérts valamit az álmokból. Az álmok, ahogy Stefi is, attól lesznek igazán különlegesek, hogy nincsenek leírva.


Káesem12

A dolgok, ahogy állok, keletkeznek és múlnak. Nincs örök, csak örökség, nincs ezer, de ezrelék van, mint ahogy a dolgok állnak és álltukban forgatja őket, az idő. Ahogy most állhatok, nem tekintek senkit úgy, tekintettel nem vagyok senkire úgy, mint terád. Az idő, mint a világ, ahogy a percek keletkeznek, nem állhat. Örökségem egy ezrelék, ezerarcú egy. Ahogy még állok, a keletkezés fordul, időnként meg, a dolgok váltakozása pedig a végtelent sejteti. A váratlan esőcseppek úgy suhannak mellettem el, hogy vizes leszek, miközben rád tekintek. Később felszárad minden.


Zaj5

Ez a szöveg hiányozni fog. Nem tölti be majd a neki szánt helyet, mint ahogy benne sem talált, adott pillanatban, vagy nem tudtam róla, vagy itt hosszabb csend következik. Amikor megírtam és később hangokká alakult, ez az üresség nem jelentkezett, inkább izgalmas bűvben dolgoztam, izgultam nagyon közben. Ez az izgalom ragadt bele mindenestül abba a szövegbe, így amikor meggátolom olvasását, óhatatlanul átérzések fognak veszni, szándékosan és hosszú csendben, ami megfoghatatlanul hiányzik majd, mégis ismeretlen szépen. Nem lehetünk tisztában tulajdonságaival, mert a tények hiánya teremtett esztétikumot most, a szépség képzeletünk kalandja csak, de leginkább szöveget teremtő erő. Hiányozni fog, mert hozzáírt levelem valakire gyakorolt hatása hiányzik. Ez a szöveg is hiányzik, mert nincs helye már bennem, nincsenek érzések, amikkel újra életre kelthetném, nem is nagyon akarom. A mondatok funkciói leeresztettek, ez a szöveg értelmetlen, mert amiről készült, megszűnt lenni. Nincs. Nem hiányozhat.


Zaj6
[hogy kell]

Gondoltam, hogy meg kéne fognom a kezedet, amikor sétálunk a Dunaparton, vagy a kanálisén. De még előtte, miközben felcsengetek hozzád és ajtót nyitsz, hogy az apró puszi ajkaidon milyen szépen nyúlna percekké az előszoba zárt és fülledt terében, a hosszú és elmélyült pattogás a mellkasomban, az átnedvesedett ingháton helyet találó megismerésben. Gondoltam, mielőtt átöltözetlenül ülsz előttem és közös elnyűhetetlen témáink mellé újak társulnak, hogy mosatlan tenyerem végigsimít szőrtelen barna lábadon, a térdedig és onnan feljebb, ahányszor az ütemtelen dörrenések sejtetik szívem meglétét és helyváltoztathatatlanságát és amikor a szót sem lehet kiszámítani nyelved mozgásából. Minden szépséged ott volt épp eltakart melleiden, amikor hosszan kilazítod magad kinyújtott kezeid alatt, hogy belehabzsolnék a takarók alá ebben a felszárító és elnedvesítő forróságban, mialatt szívem megbolondulva pörög bordáimhoz kötve és el nem ereszthetve, úgy feltartóztathatatlannak érezném már magam. Gondoltam, mielőtt kihívóan bő rövidnadrágalsódat letépném és saját nemrég vásárolt kék farmerom is lekerülne ebben a hőáramlatban, hogy rákiáltanék lassan táruló lábaidra, hogy táguljatok innét, vagy vergődve szétdurranó szívizomszöveteim telepumpálják minden kibővíthető részletemet, vagy behunynám a szememet és kaffogva kefélnék bele a végtelenre nyílt időbe, amíg az óriás lánggyár kitemet minket legszebbre sikerült pillanataival. Amíg ezt gondoltam, sétálunk a Dunaparton és rakom egyik kezemből a másikba ezt a nehéz szatyrot, ezt a nehéz lépést, miközben nagyon nehéz uralkodik rajtam és rajtad is, hogy mik ezek a nagyon hosszú és szép pillanatok, ha napközben máshol bújunk össze és másokkal a kihűlő kanáliskék ég alatt.


Ikon4

Átfogó elképzelésem van a világról. Hogy egy ilyen fölfedezés milyen hatással lehet jövőbeni életemre, vagy a világéra, vagy csak úgy, nem tudnám leírni. Ülök a kanapén, előre dőlve, mint ahogy általában az ember átfogó elképzelésein rágódva, és nem engedem, hogy érzelmeim irányítsanak. Írás közben, a világról alkotott mindenféle elképzelés rendkívül észszerű és kifinomult kell legyen. Ha a kanapé, számomra, előre dőlve a világ, átfogó elképzelésem a szobának felel meg, mint amiben vagyok, ülök és tévézek: a fölfedezés akkora erőket szabadítana fel, amellyel érzelmi visszafogottságom miatt nem tudnék szembesülni. Értsétek meg, ebben a tudatállapotomban átfogó elképzelésemet a világról csupán körülírni, leírni nem tudom. Ha a kanapé előre döntve a világ, rajta én racionalitásom tudatában vagyok, talán a megvilágosodásom pillanatában felvillanó csillár égője a túl nagy feszültségtől kipukkanna, a szobában a szilánkokkal együtt a fény szerteszóródna, míg legvégül a tévé kékes vibrálásában, amiben én nem tűnnék különlegesebbnek bárki másnál, egyszer csak felállok, néhány lépést teszek az ajtó felé, a küszöbön átlépve még visszafordulok, már nem zavar a rossz fényviszony, majd magam mögött becsukom az ajtót, s bár kívülről komolynak látszom, azért megengedek magamnak egy kimért mosolyt, egy magabiztosa