04. aug. 14.
Murányi Sándor-Olivér

Az utolsó hegedűs

- A szarkák húzzanak telefondrótot a beleidből! Hová indulsz megint?! Ó, hogy vennék el a villanyt, amikor operálnak! Megeszed a lelkemet, te szerencsétlen! Miért kellett nekem ilyen férfihez mennem?! Soha meg nem érem, hogy reád húzzák a sárgaföldet, vén fattyúja! Dicsérne már a pap az udvarodon!

Amint távolodott házától, felesége hangja egyre halkult, lassan visszaköltözött lelkébe az annyira áhított csend, a zene csendje, mely csak igen keveseknek adatik meg ezen a földön. Különféle, szebbnél-szebb dallamok csendültek fülében, visszaállítva nyugalmát.

Tuli Zebedeus a hatvanadik évében járt.

- Minden fröccsnek szódavíz a teteje, házasságnak nem jó csak az eleje…- dúdolgatta magában, amint a sikátoron lefele haladva rugdosta cipőjével a köveket. Hej, de mennyire jó is volt az eleje, mikor kunyhójába csalhatta tizenhárom éves kedvesét, hogy megmutassa neki, hol lakik a Jóisten… Hiába jött utána a lány foghíjas anyja kártérítést követelni, hajánál cibálva maga mellett a fekete szépséget, megkapta tőle a megfelelő választ:

- A csajnak ide-oda jár a szeme, mint az asztal fiókja, úgy kacsint, hogy minden megkeményedik az ember zsebeiben! Jó volt alattam, s most jössztök a pénzért, mi?! Takarodjatok innen!

El is hordták egy-kettőre virító, széles rokolyájukat, ő azonban napokig a repedéseket számolta a plafonon, s nem csúszott többé számára a homokbor sem. Éjszakánként gyereksírásra ébredt, felült az ágyban, mereven bámult ki az ablakon. Denevérsuhogás volt a fejében, úgy érezte magát, mintha ott ragadt volna az Almási Barlang mélyén és nem találná a kifelé vezető utat. Lelkiismerete majd szétfeszítette. Legtöbbször hamar sikerült elhallgattatnia ezt a kínzó hangot. Mindenkit rá tudott venni, amire akart, de sajátmagában ezúttal csalódnia kellett: az önmeggyőzés érvei úgy pattogtak le róla, mint vakondürülék a kapanyélről. Egy napon aztán végleg nem bírta tovább, zaklatottan hánykolódott ágyában. Az udvaron árnyakat szőtt a nyári éjszaka, melyek feketék voltak, mint a cigánylány szembogara. Felkelt, kiment a konyhába, s bekapcsolta a rozoga fatévét, hogy elhallgasson már végre az átkozott purdé.

Az éjjeli műsorban teljesen meglepő módon saját nagybátyját, valamint annak fiait látta viszont, amint zsákokat hordanak egy építkezésénél. A kép alatt felirat: „Romamunka”.

- Akar a fene sci-fi-t nézni! - Azzal megfogta a görényládát és hirtelen mozdulattal kivágta az ablakon. Ugrott is utána nem sokkal, de ráköpött, miközben hetykén elgyalogolt mellette. Rövid fel-alá járkálás után a ház felé vette útját, ahol szerelme lakott kolostorkilincs orrú anyjával. Eszeveszetten rázta a kaput, majd az ablakon dörömbölt, nem kímélve a szomszédokat sem. A kutyák rekedten csaholtak, Tuli Zebedeus azonban őket is képes volt túlharsogni, ha a helyzet úgy kívánta.

- Azonnal gyertek elő, vagy nem kötünk semmi alkut!

Pár perc múlva halkan megcsikordult a ház ajtaja, s csipkés hálóingben, lábujjhegyen merészkedett elő a gyönyörű leány, majd követte őt az álmosan, de sokatmondóan vigyorgó boszorka.

Hogy miben egyeztek azon az éjszakán, nem emlékszik, de azóta is vele van az immár asszonnyá terebélyesedett szépség, kinek szájától villámok cikáznak agyában, a purdékról nem is beszélve, akik az első szerelemgyereket követve úgy jöttek, mint havasi eső után a vargánya. Öreg róka volt már, aki tudta: férfi nem élhet asszony és ellenség nélkül, a család pedig arra való, hogy visszarángassa a művészt a földre. Egyetlen vigasza maradt: hegedűje, melyet apjától örökölt, s amely hűséges ebként követte minden útján, elviselhetővé téve számára a hétköznapok fojtó áradatát. Most is azt szorongatta hóna alatt, amint a Kultúrház felé baktatott. Ahányszor csak mellé szegődött ez a legkedvesebb útitárs, apja ravasz vigyora, ráncba fogyó arca villant fel előtte, s azonnal elfelejtett mindent. Nem maradt más számára, csak a dallam, melynek végét igyekezett minél jobban megcifrázni. Fiatalabb korában, mikor még mások is tudtak hegedülni rajta kívül a faluban, ezzel döntötték el, hogy ki a jobb prímás: aki jobban tudta cifrázni a dallamsorok végét. Később aztán mindenki félreállt mellőle a bálban, átengedve helyét számára, hogy újra feladhassa a leckét zenésztársainak. Az idő múlásával kezdtek elmaradozni mellőle a prímások, egyesek meghaltak, mások pedig külföldre mentek vastagabb kolbászért, s a gyönyörű hajlatú hegedűk helyét egyre inkább átvették a gépek, a fiatalok „új zenére” táncoltak. Tuli Zebedeus bólogatva mosolygott e megnevezésen s a gépek hallatán, hisz apja mindig azt tanította számára: nincs régi és új zene, csak zene van, élő zene, amelyet élő emberek játszanak.

A színpad elé érve határozott kézfogással üdvözölte zenésztársait. Mindenki készen állt a bálra, már csak a prímásra várt a lelkes tömeg. Gyerekkori dallamok szorították folyamatosan háttérbe a külvilágot. A homályban farsangi maszkokként tűntek fel egymás után a szélesen vigyorgó arcok. A viszontlátás öröme sugárzott a szoros kézfogásokból, a barátságos csevegésekből – mindezekből alig érzékelt már valamit. Pár pillanatig csend töltötte be a helyet.

Tuli Zebedeus homloka kisimult, szemeit lehunyta, ujjai elindultak felfele a húrokon, jobb kezében hosszú tőrként villant meg a vonó. A brácsa és a nagybőgő is hamar felvette a ritmust, beleremegtek a falak kontrázó hangjukba. A mulató társaság apraja-nagyja járni kezdte a szaporát.

Évek óta nem kellett figyelnie a dallamra, így amikor felpillantott, nyugodtan körbehordozhatta tekintetét az ünneplő tömegen, megcsodálhatta a csinos lányok félmeztelenül ringó derekát, amelyek körül versengve táncoltak a legények, kik igen finom, apró kéz- és lábmozdulatukkal ugyanúgy cifrázták a dallamsorok végét, akár hangszereiken a zenészek. Mintha csak szivarpapíron ugráltak volna, oly könnyed volt mozgásuk, a kopogós deszkapadló recsegve-ropogva vigyázott rájuk, hogy, ha igen magasra szöknek, ne maradjanak az égben.

Az álomszerű látványt követő rövid szünetben kortyolt egyet az eléje készített boroskulacsból, majd elégedetten csettintett nyelvével, vérszínű italcseppeket hullatva bajszáról kopott csizmájára.

Hogy tetézze a fiúk versengését, rázendített a legényesre, amit még a nagyapjától tanult, s amelyet utolsóként húzott a faluban – gyerekei közül senkinek nem sikerült átadnia rendkívüli tudását, őket már más érdekelte ugyanis, lenézték az öreget, amiért ott cincogtatja azt a nyavalya szárazfát a karácsonyi meg a húsvéti bálokban.

A hátbizsergető nótára először a hosszú lábú, nyurga Palkó lépett a zenekar elé, majd fáradhatatlanul dobálta keresztbe a levegőben lábait. A padokon üldögélő anyósjelöltek elismerő pillantással néztek össze - leányaik azonban két táborra szakadtak, egyesek biztatták, mások meg csúfolták a langaléta hőst:

- Túrót ettél büdösen, attól járod ügyesen!

- Ez a legény olyan buta, asse tudja hova dugja, megkérdé az anyósátul, elől dugja bé vagy hátul!

Az időközben elfáradt Palkót a Kis utcán lakó alacsony Nagy Péter váltotta fel. Annyira vehemensen mozgott a gyors taktusú zenére, hogy végtagjai valósággal elmosódtak, a nézők képtelenek voltak követni szemükkel ide-oda tekeredő lábszárait. Valósággal elrejtette néha egyik lábát, a másikkal pedig a hegyezőt járta igen kecses mozdulatokkal. Mutatványát hangos taps kísérte, majd szerre elkezdtek a zenészek elé somfordálni az egymással versengő legények, de jöttek az öregebbek is, hiába kiáltották nemegyszer az asszonyok:

- Ez a tánc a legényeké, nem a házasembereké!

Járta itt a hetven éves is – az öreg hentes csapásolásától visszhangzott a kultúrterem. Nemhiába tartják róla, hogy azért kapkodja oly fürgén tánc közben lábait, mert már akkor is járta, mikor még forró volt a föld…

Idős és fiatal, házas és legény – egyre ment, a sor pedig mind jobban nőtt, nem is látszott a vége, csak jöttek egymásután a táncosok, szőkék és barnák, alacsonyak és magasak, soványak és zömökek, mindenki be akarta mutatni saját figuráit.

A vén prímás újra felpillantott, majd még erősebben szegezte állát hegedűjéhez. Homlokán verítékgyöngyök csillantak meg a fényben, mely halovány volt, akár a cserjésekben megbúvó homokliliom.

Nem létezett már senki és semmi számára, egyedül a zene, mely betöltötte ereit, lüktetőn áradt szét gyomrában, torkában és agyában.

Kétezernégy április tizenegyedike volt, Húsvét napja. Tuli Zebedeus megállította az időt.