04. júl.
Kőrös László

Költő a pokolban

Több mint hetven éve, 1933-ban történt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolta Vajda Jánosné Bartos Rozália emlékiratait. A kézirat, amely jelenleg az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában található, döbbenetes olvasmány: bár szerzője a rajongás hangján beszél néhai férjéről, lényegében eszelős szörnyetegként ábrázolja.

Bartos Róza szövege irodalomtörténeti rémdráma a javából. Eltöprenghetünk, miféle haszonnal járhat egy efféle irat közreadása – mi vezérelhette például a Nyugat szerkesztőit, amikor, mint a lapban olvasható, „egy-két héttel” a múzeumi beszerzés után nagy terjedelmű, idézetek sokaságát tartalmazó ismertetőt tettek közzé az emlékiratból?

A Nyugat-béli írás a „Vajda János vőlegénysége és mézeshetei” címet viselte, és egy bizonyos H. A. – valószínűleg Hevesi András – jegyezte. Két héttel később megjelent a folytatás, a „Vajda János házassága”, ugyanennek a szerzőnek a tollából.

Az újságok éppen az első rész megjelenésének napján közölték Vajdáné halálhírét, ami valószínűleg csak fokozta a szenzációt. A Nyugatot ekkoriban Babits és Gellért Oszkár szerkesztették, akik a közlést aligha szánták bálványdöntögetésnek, hiszen például a Nyugat első nemzedékének lírikusai – élükön Adyval – előfutáruknak tekintették Vajdát. Az emlékirat részleteinek publikálását H. A. egyébként nem indokolja, de a Nyugat döntését illetően is igaz lehet, amit dr. Szilágyi Géza költő-újságíró „Vajda János pokla” című tanulmánya bevezetőjében a maga mentségeképpen említ: „Kegyeletlenségről (sic!)[…] szó sem lehet ott, ahol megvan az a legnagyobb kegyelet, amely a lehető teljes megértésre való, semmitől vissza nem riadó törekvésben nyilvánul meg.”

Dolgozata 1933 nyarán, a „Lélekelemzési tanulmányok” című kötetben látott napvilágot, amelynek bevezetőjét Sigmund Freud írta, s amelyet Ferenczi Sándor magyar tanítványai-követői mesterük hatvanadik születésnapjára állítottak össze. (Az ünnepelt nem érhette meg a „Tanulmányok” megjelenését, nem sokkal korábban, ugyanebben az esztendőben meghalt.) Dr. Mészáros Judit pszichoanalitikus, a Ferenczi Sándor Társaság elnöke, aki kötet 1993-as reprint kiadásában is közreműködött, kérdésemre megerősítette: a Ferenczi baráti köréhez tartozó, egyben „Nyugatos” Szilágyi írásának legfontosabb megállapításai kiállták az idő próbáját.

Bartos Rozália kéziratát – amelyet már 1925-ben lezárt – mind H. A., mind Szilágyi meglehetős óvatossággal kezeli, utóbbi tényként említi, hogy szerzőjük a pseudologia phantastica, azaz a kórós hazudozás kórképét mutatja. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik róla Komlós Aladár a hatkötetes „Spenót” („A magyar irodalom története”) Vajda-fejezetében: ő a „kórosan hazug félprostituált nő” titulussal illeti.

A memoárokat szemléző és közreadó H. A. érezhető feszélyezettséggel, s szinte mentegetőzve állapítja meg: „Az emlékirat helyesírása arra vall, hogy Bartos Rozália a magyar szavakat németes kiejtéssel ejtette, ami egyáltalán nem meglepő valakinél, aki a budai Rácvárosban nevelkedett.” Hozzáteszi, hogy a szöveg „nem mindennapi írói készségre és meglepő irodalmi műveltségre vall, azt persze nehéz megállapítani, hogy ezt a műveltséget lánykorában, vagy Vajda mellett szerezte”. Maga a kézirat azonban, amelyet a Nemzeti Múzeum Könyvtára 1933-ban 20.-as beszerzési számmal vett lajstromba, helyenként ennek mintha éppen az ellenkezőjét bizonyítaná. Illusztrációképpen álljon itt egy célzatosan kiragadott részlete:

„Az első gyermeknek, az idősebbiket András, az öreg apja nevét és fiatalabb a második születésű János az apja nevét attam, és a koporsóba beletettem ópergamen papírra írottat, az orvos írta. Montam, kitutja nem e fognak feltámadni, had olvasák akor a ket kis koporsó történetüket” (sic!) (kézirat, 194. old.) Akárha zavart elméjű ember írta volna.

A bevezetőben szereplő „eszelős szörnyeteg” kitételt Bartos R. annak ellenére igazolni látszik, hogy a végeláthatatlanul sorjázó horrorisztikus részleteket rendszeresen és szinte kötelességszerűen Vajda emberi és költői nagyságát magasztaló passzusokkal szakítja meg.

Közömbösnek tűnő elemek ellenben olykor bizarr kontextusba kerülnek. Vajdával való első találkozásukra emlékezve írja – a Duna-korzón, véletlenül ismerkedtek meg –: „Ekkor közeledik lassú, húzó lépésekben egy nagyon magas idős úr, nagy széles, szürke puha kalap volt a fején és nagy nehéz kabát a karján, a kezében vastag bot volt.” Az ekkoriban, 1880-ban ötvenhárom éves „idős úr” e botjáról a Nyugatban az adott helyen több szó nem esik, de a kéziratban még találkozunk vele: „Mikor ez a bot öt ével később az én fejemen keté törött…” (Nem ez volt Róza egyetlen megbotoztatása.)

Vajda János költészete egészében nem mond ellent mindannak, amit az emlékiratban olvashatunk. Lírájával kapcsolatban számosan számos alkalommal utaltak titáni indulataira, mérhetetlen keserűségére, önnön nagyságának gyakran hangoztatott tudatára: mindezt magánéletének epizódjai, más aspektusokból bár, de többszörösen visszaigazolják.

Tény viszont, hogy az özvegy által elmondott esetek olykor erős gyanakvást támasztanak a kívülállóban is, aki néhol a bizonyossággal határos valószínűséggel feltételezheti: Bartos Róza egyszerűen konfabulál.

A pszichoanalízis módszereivel, ám tudományos igénnyel és filológusi akríbiával dolgozó Szilágyi Vajda-tanulmányából egy nyilvánvalóan patologikus személyiség képe bontakozik ki, az olvasóban pedig felmerül a kérdés, vajon akadt-e egyáltalán nő, aki tartósan képes lett volna elviselni a „Montblanc-embert” (Ady).

„A Szilágyi-tanulmány olvastán az a benyomásom, hogy Vajda kényszeres személyiség volt, sőt felmerül, hogy akár kényszerbeteg is lehetett” – mondja a szakember, dr. Somogyi Andrea pszichiáter. „A tanulmány, illetve a költői életmű alapján feltételezhető, hogy Vajda egyszersmind depressziós is volt. A két kórkép külön-külön is felléphet, gyakori azonban a komorbiditás – bár ez nem jelenti, hogy a depressziós szükségképpen kényszeres és viszont. Vajda esetében kényszeres alkatra enged következtetni, hogy a költő megszállottja anyagcseréjének, az, hogy a Szilágyi által bemutatott módon anyagias, továbbá az is, hogy halálos ágyán szükségesnek látja papírra vetni: »Egyetlenegy krajcárral sem tartozom senkinek.«

„Ide sorolnám – teszi hozzá a pszichiáter – a Szilágyi által említett különös, illetve »nem szűnő« rendszeretetet is. Ami a depressziót illeti: Vajdát, akit a lexikonok a nagyvárosi magányosság első hazai megszólaltatójaként méltatnak, aligha kerülte el ez a betegség. (A depressziósok között egyébként is igen magas az elváltak és egyedülállók aránya.) Úgy tűnik, Vajda nem volt képes tartós, működő kapcsolatban élni, sem ilyet létrehozni. A kapcsolatteremtésben e feltételezett depresszió is gátolhatta. Önmagukban is erre a kórképre utalhatnak az efféle verscímek: »Keserű órában«, »Egyedül«, »A sírból«, »Napfogyatkozáskor« és hasonlók. Nem lepődtem volna meg, ha Szilágyi tanulmányából arról értesülök, hogy Vajda öngyilkos lett.”

Szilágyi a nem-szakmabeli számára is meggyőzően bizonyítja, hogy Vajda azok közé tartozott, akik a freudi formulával élve „ha szeretnek, nem kívánnak meg, ha pedig megkívánnak, nem tudnak szeretni”. Ugyancsak elhihetjük neki, hogy három nagy szerelmét a költő – Ginát, Leonát és a Rozamunda néven megénekelt Bartos Rózát – fizikai értelemben soha nem tette magáévá. (Maga dr. Somogyi is hajlik e feltételezésre.) E ponton érdemes megjegyezni, hogy miután Gina – Kratochwill Georgina – elvesztette főúri kitartóját, Esterházy Mihály grófot, majd az általa ráhagyományozott vagyont is, kereste a kapcsolatot a belé akkor még igencsak szerelmes Vajdával. A költő azonban nem állt kötélnek, s az akkor már bukott cirkuszdirektrisz Gina ajánlkozását, Szilágyi szerint mondvacsinált indokokkal, visszautasította. Csaknem bizonyos, hogy Bartos Rózával kötött frigyük is elhálatlan maradt. A költő, csak hogy ne kelljen eleget tennie férji kötelezettségeinek, rendre kétségbe vonta, hogy felesége szűzen jött a házasságba. Hiába kapott erre vonatkozó megnyugtató orvosi szakvéleményeket, többek közt a nagy hírű Korányi professzortól, újabb és újabb botrányos vizsgálatokkal igyekezett igazoltatni „gyanúját” – mely vizsgálatok eredményét aztán ugyancsak kétségbe vonta. Elhálatlan házasságra, „matrimonium non consummatum”-ra hivatkozva kérte és kapta meg 1886-ban az egyházi hatóságok hozzájárulását a váláshoz – a viharos kapcsolat azonban közte és Bartos Róza közt egészen 1897-ig, haláláig fennmaradt. Az emlékirat szerint nem sokkal halála előtt kijelentette, hogy az egyházi döntés semmit sem jelent, Róza így is, úgy is a felesége. Bartos Rozália amúgy határozottan állítja, hogy „lettem én az én esküdt uramnak a canonjog szerint a törvényes felesége, két év és két hónap a törvényes esketés után”. Szilágyi szerint ez nem igaz, amit arra alapoz, hogy a katolikus egyház a hasonló esteket a lehető legnagyobb alapossággal vizsgálta ki.

A csaknem kétméteres Vajda határozottan jóképű embernek számított, férfiassága pedig legendás volt (amint erre ismerősei előtt maga is nem ritkán célozgatott), de csak a legalja prostituáltak szolgáltatásait volt képes igénybe venni. Ezek azonban nem szerették, mert bár nem garasoskodott, igen gorombán bánt velük. Szilágyi szerint ugyanis ahhoz, hogy élvezhesse az általuk nyújtott örömöket, előbb alaposan meg kellett aláznia őket. A brutalitás feleségéhez való viszonyát is jellemezte, bár, mint fentebb szó volt róla, eredményt valószínűleg nem hozott.

Gyermekeik tehát már csak ezért sem lehettek – Bartos Róza viszont előad egy meglehetősen valószínűtlennek tűnő rémtörténetet, amelyben Vajda őt megveri, csecsemő ikerfiaikat halálra rugdossa (!), az esetet pedig végül csak a halottkém közreműködésével sikerül eltussolni. Tényszerűen nem cáfolható, hogy a költő elkövette a heródesi tettet, de dr. Somogyi szerint lehetséges ésszerű magyarázat arra, miképpen kerülhetett az asszony visszaemlékezéseibe a valószínűtlen és hátborzongató epizód. Ha Bartos Róza, amikor a naplónak ezt a részét írta, esetleg már a senilis dementia állapotában volt, akkor – az erre az állapotra jellemző módon – esetleg kitalált eseményekkel töltött ki egy olyan időszakot, amelyre valójában nem emlékezett. Érdemes itt utalni arra, hogy a rácvárosi polgárlány 1860-ban született, a szóban forgó kisded rémregény a kézirat egy széljegyzete szerint 1883 októberében játszódott, szerzője azonban már öregen (bár 1925-nél nem később, tehát legfeljebb hatvanöt évesen) vetette papírra.

Mindezek ismeretében indokoltnak tekinthető a Nyugat képromboló vakmerősége. Túl azon, hogy a szerkesztők talán izgalmasnak érezték egy „igazán modern” irodalmi akció végrehajtását, a közlés a Vajda-recepcióban is új távlatokat nyitott. Ha nem került volna sor az emlékiratok ismertetésére, Szilágyi pedig nem írja meg nagy jelentőségű tanulmányát, az utókor sok egyéb mellett értetlenül állna – például – a vajdai életpályát összegző „Utóirat” e sorai előtt is: Nem tartozom leányaidnak, / Kiket dicsőiték versekben. / E földi édenből enyim csak / Úgy festve volt s azt – megfizettem.