04. márc.
Kalász István
9. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                             
avagy az eszméletlenség színlelése

III.

Bementem egy telefonfülkébe…
     …először az apámat hívtam fel, és megkérdeztem, hogy nála alhatnék-e néhány napig.
     Mi van, brekegte nagy-nagy budai házából le a kicsi-kicsi pesti belvárosba, nagyon betegnek nézek ki? Nem értettem, ő csak nevetett, és elmagyarázta, hogy arra gondolt ezzel, hogy máris az örökségre fáj a fogam.
     Legszívesebben szó nélkül tettem volna le a kagylót, legszívesebben feldöntöttem volna a telefonfülkét, de bajban voltam, mulatnom kellett az elmésségén, így kacagtam hát szolgaian a kagylóba, akkor megyek, mondtam rekedten, majd másodiknak a saját számomat tárcsáztam.
     Sokáig csengetett, míg végre felvették, halló, itt Hiller főhadnagy beszél, halló! Kivel beszélek?
     Férfihang válaszolt, nem kell trükköznöd, megismerem a hangodat, köcsög, suttogta, gyere haza nyugodtan.
     Megkérdeztem, főzött-e már vacsorát?
     Azt válaszolta, igaz, egy ideig gondolkodnia kellett, hogy igen.
     Aztán azt javasoltam, ha békén hagynak, visszaadom a pénzt. Legyen vége ennek az egésznek.
     A vonal végén halk kattanás hallatszott, válasz nélkül tették le a kagylót.

Koszos voltam,…
     …büdös voltam. Nem mehettem haza átöltözni, új ruhákat kellett vásárolnom.
     Már sötétedett, de az üzletek még nyitva voltak. Elsétáltam az egyik szállodához, bementem, hogy a hallban „dolgozzam” egy kicsit. A hall üres volt, a portás, egy hegyes képű, róka szemű alak, le nem vette rólam a dollárzöld szemét, egyre matatott, lesett a fényes pultja mögött, az őr is keringett a hallban, meg nyomorultul is éreztem magam, az ujjaim sajogtak az idegességtől, mennem kellett.
     A kihalt, sötét mellékutcán aztán egy férfivel ütköztem, sutty, már „emeltem” is, de a közeli kapualjban, a férfi tárcájában a pénz mellett orvosi leletet találtam, amelyen az állt, hogy a férfi súlyos beteg, igen, ekkor majdnem elsírtam magam.
     Nehéz napom volt.
     Később csak ültem az egyik étterem vécéjében, és mire erőt gyűjtöttem a lelkembe, hogy újra az utcára menjek, bezártak az üzletek.
     Az egyik sarkon leintettem egy taxit, az apámhoz vitettem magam.
     Egy XXL méretű konyakkal ült a sötét verandán. Hoztam magamnak poharat, melléültem. Nem nézett rám, még fel sem pillantott, elgondolkodva meredt a kert sötétjébe. Csak most tűnt fel, mennyire megváltozott az utóbbi időben; arca püffedt volt, ritkás haja csapzottan tapadt a fejéhez.
     Összeomlott a tőzsde? Oda a vagyon? Mi lelt, apám, kérdeztem.
     Soha nem szólítottam így, a bizalmaskodást annyira kerültük, hogy néha azon is csodálkoztam, hogy tegezzük egymást.
     Nézem ezt a kertet, válaszolta. Megkérdeztem, mit lát. Már enyhén részeg volt.
     Fákat, bokrokat, mondta halkan, aztán elhallgatott.
     Hallgattam, nem akartam megzavarni az elmélkedő csöndjét.
     Aztán hirtelen felém fordult, és megkért, nézzek rá. Megtettem, így még soha nem kért tőlem semmit.
     Tudod, amikor megvettem ezt a villát, suttogta, ezek a fák még kicsik voltak. Hallgattam, és fázni kezdtem, mert sejtettem, miről beszél.
     Most már nagyobbak, de még nőni fognak. Érted? Hallgattam. De mert lassan növekednek, folytatta, eltart még egy ideig, míg igazán hatalmasak lesznek. Megkérdeztem, honnan veszi ezt. Azt válaszolta, ma itt volt a kertész, ő magyarázta el.
     Azt hittem, már nem nőnek tovább, mondta szomorúan.
     Hallgattam, és néztem az apámat. A kövér, öreg ügyvédet. A nagy konyakkal. Öregségére előcibált lelkével.
     A halott anyám is ott ült mellette. Akit soha nem tisztelt, nem szeretett, aki egy vasárnap beleugrott a Dunába, akit soha nem találtak meg, aki eltűnt.
     Kilépett.
     Az öreg ügyvéd-apám elmosolyodott, és azt mondta, nagyon örül, hogy ma este gondoltam rá. És ekkor az anyám felkelt, lesétált a kertbe, és eltűnt megint.
     Lakhatnál itt is, tűnődött apám, elég nagy a ház. Elférnénk ketten. Tied lenne az alagsori lakás, én fönt élek, öreg vagyok, köhögök, de különben nem zavarnálak.
     Aztán elhallgatott, és tudtam, arra vár, hogy igent mondjak. Meghatottan hallgattam, nem mertem elhinni, hogy felajánlotta, éljek, ha nem is vele, de a közelében. Esténként pókereznénk, hallottam a hangját.
     Még mindig hallgattam, mert közben eszembe jutott valami, de... a lenti lakás... izé... a lenti lakás foglalt... az erdélyi nő, a házvezetőnő lakik ott.
     Lassan megrázta a fejét, a lakás mától üres, mondta szenvtelenül.
     Gyűlöletes volt, ahogyan ezt mondta.
     Olyan tárgyilagosan. Olyan okosan. Szenvtelenül.
     Egy pillanatra iszonyatos düh fogott el, de csak pillanatra, rövidke pillanatra.
     Aztán lassan, úgy, ahogyan ő is szokott, bólintottam, majd kiejtettem a számon a két kedvelt szót: Ez pompás.
     Hallgatott, nem nézett rám, tudta, azért vagyok dühös abban a pillanatban, mert így közömbösen a lakásról beszélve, mesélte-hallgatta el az igazságot. Hogy a nőnek elege lett a szeszélyeiből, a pénzéből, a szép melle után tapogató szőrős kezéből.
     És elment. Vissza a faluba. Szabad embernek. Büszke nőnek. Eltűnt ez a nő is mellőle.
     Felálltam. Apám ült némán, roskatagon, kezében a konyakjával; ismert, tudta mi következik, tudta, hogy elmegyek. Mint annyiszor. Megint.
     És valóban, el akartam menni. El, megint. Ki abból az antik bútorokkal, súlyos szőnyegekkel, festményekkel, riasztóberendezésekkel, konyakkal, magánnyal, gonoszsággal, pénzzel telezsúfolt villából, ki az utcára.
     Abban a pillanatban a pályaudvari váróterem fapadja ezerszer kellemesebb helynek tűnt, mint a bokrok, fák mögé elrejtett ház, a tágas kert mélyén. Csak álltam, vártam, hogy mondjon valamit.
     De nem szólt, nem akart, nem tudott könyörögni. Ahogyan kérni sem tudott tőlem őszintén soha semmit. Megsajnáltam. Miért? Nem tudom.
     Hol találok ágyneműt, kérdeztem halkan, szeretettel. Sokáig hallgatott, aztán elmorogta, hogy fogalma sincsen, hol tartja a nő, az Edit, először mondta ki előttem a nevét, ezeket a dolgokat.
     Aztán lassan felállt, bizonytalan mozdulatot tett felém, és én nem tudtam eldönteni, de talán jobb is így, hogy valóban át akart-e ölelni, vagy csak egyszerűen részegen megtántorodott, és felém kapott. Megint.

Három napig…
     …maradtam vele, ott a magányos házban. Fent a város fölött.
     Reggel lesétáltam a közeli élelmiszer bolthoz, vettem tejet, zsömlét, lekvárt, mézet, és hosszasan reggeliztünk. Napközben olvastunk, ő napilapjait, folyóiratait, én a könyvei között talált verses köteteket, esténként mindig valami különleges dolgot vacsoráztunk, amelyet ő készített el óvatos gondossággal a szakácskönyvéből, vacsora után kanasztáztunk, és ha nyert, kuncogva számolta össze, jegyezte be pontjait abba a hatalmas füzetbe, amelybe Editnek, az erdélyi nőnek is írnia kellett a bevásárlások költségeit.
     Éjjel pedig feküdtem az alagsori lakásban, Edit, a szép nő, szappanillatú ágyában, és hallgattam, hogyan neszezik, köhécsel odafent az öreg apám, hogyan morog magában, mert érzi, hogy egyre közelít a halál.
     Még aludt, amikor a negyedik nap reggelén eljöttem.

Miért lettem…
     …zsebtolvaj? Csak. Szóval azért, mert látom, kit lopok meg. Lopni aljas dolog, ez igaz, mondta a Mester, de mégis irányítható. Nincs erőszak, senkit sem bántunk, az iratok visszaadhatók, és az ember pontosan látja, gazdag embertől lop. Nem szegénytől. Ebben van valami.

Miután egy…
     …belvárosi presszóban megreggeliztem, hazamerészkedtem.
     Az utca üres volt, a lakásajtót zárva találtam, a zár körül sem találtam „erőszakos behatolás” nyomát. A meglepetés odabent ért: valaki rendet rakott. Az összetört székek eltűntek, a bútorok helyükre kerültek, a törött váza helyén másik állt, még az ajtón végigfutó késkarcolásokat is igyekezett eltüntetni az ismeretlen tündérke; fehér festékkel festette át a sérüléseket. Megnéztem, a pénz a helyén van-e, de a parketta alatti üreg üres volt.
     Annak ellenére, hogy még csak kora délelőtt volt, engedélyeztem magamnak egy öblös vodkát; egy tolvaj, nevettem kezemben a pohárral, mindig ihat. És ha fél, nem is tehet mást...
     Mert: féltem. A pénzt megtalálták, elvitték, és nekem nem maradt más, mint reménykedni, hogy beérik ezzel, nem akarnak bosszút állni. Nem akarják összetörni a testemet is.
     Csak ültem, ittam a vodkát, néztem a falat, amikor csöngettek.
     Felálltam, ajtót nyitottam; nem volt értelme elbújni, tudták, hogy a lakásban vagyok.
     Eszter állt a lépcsőházban, te gazember, mondta mosolyogva, elloptad a verseimet.
     Elnevettem magam, és azt válaszoltam, egy gyáva zsebtolvajtól nem várhat mást egy költőnő, aki egy szakadt gengszter szeretője.
     A szoba közepén megállt, körülnézett.
     Tetszik, kérdezte.
     Nagyon szépek, válaszoltam.
     Nem a versekre gondoltam, nevetett, a lakásra, én raktam rendet. Két napja itt alszom. Szép és szépek, válaszoltam komolyan, köszönöm.
     Leült, rágyújtott egy cigarettára. Sápadt volt, de derűs.
     Később átölelt, tudni akarta, hol tekeregtem az utóbbi napokban, majd hogy nem válaszoltam, nevetni kezdett, és azt mondta, a pénzt ő találta meg. Nem különösebben eredeti a rejtekhelyed, nevetgélt, valami okosabb is eszedbe juthatott volna.
     Azt válaszoltam, hogy a barátai mindenesetre nem fedezték fel. Legyintett, aztán egy üveg pezsgőt vett elő a táskájából. Köszönöm, mondtam, hoztam két poharat. Nem kell megköszönnöd, nevetett újra, a te pénzedből vettem. Most már együtt nevettünk, cinkosan.
     Az én pénzem, volt ebben valami nevetséges. Miért jöttél, kérdeztem hirtelen.
     Most azt hiszed, hogy győztél, hogy szeretlek, mondta mosolyogva. Bólintottam, kibontottam a pezsgőt.
     Miért jöttél, válaszolj, tettem fel újra a kérdést. Azt válaszolta, ő sem akarta tudni, hogy én miért mentem el hozzá.
     De én megmondtam, vágtam a szavába.
     De nem kérdeztem, mosolygott, te se kérdezd meg újra. Nem szeretem a kihallgatást. Hallgattam, igaza volt.
     Miért kell egy férfinek rögtön tudnia, hogy szereti-e a nő, tartotta elém a poharát, még neked is? Te mindig megmondtad, ha szerettél? Elkáromkodtam magam, és figyelmeztettem, én sem kedvelem a kihallgatást. Nevetett.
     Hová dugtad a pénzt, kérdeztem. Nevetett, azt válaszolta, ezt a kérdést ma már hallotta. Olyan értetlenül meredtem rá, hogy még tapsolt is nevetés közben. Valóban tudni akarod, hogy miért vagyok itt, nézett rám elkomolyodva.
     Bólintottam, aztán megkértem, ne játsszon velem.
     Ők küldtek, mondta titokzatosan, azt akarják, hogy szedjem ki belőled, hová rejtetted a pénzüket. A hamis pénzüket. Azt akarják, szerelmeskedjek veled, faggassalak ki. Öleljelek át, nézzek szerelem közben a szemedbe, súgjak érzéki szavakat a füledbe, és amikor nem bírod, kérdezzem meg, hol-van-a-pénz? Nevetséges, nem, kérdezte, aztán átölelt.
     És te beleegyeztél, néztem rá.
     Micsoda álszent vagy te is, kiabálta, hazug alak, aztán elhallgatott, felállt. Már másodszor volt igaza egy lényeges dologban, és ez még nekem is sok volt, morogtam, és kértem a bocsánatot. Gyere ide, tárta felém a karjait, gyere.
     Nem szeretem, ha odarendelnek, morogtam még mindig dühösen.
     Miért ezt látod ebben, mosolygott, miért nem azt, hogy egyedül vagyok, és vágyom rá, hogy átölelj.

Csak este…
     …mentünk le az utcára. Mindketten teljesen lelassultunk, igen, ez a szép a szerelemben, hogy összecseng két ember. Sokáig csavarogtunk a városban, végül egy zsúfolt borozó asztalánál kötöttünk ki. Cigarettafüst, lárma, a szomszédos asztalnál pár ült, a férfi halkan, de hallhatóan szidta a nőt, hogy lehetsz ilyen ostoba..., ezerszer megmondtam...; a nő lehajtott fejjel hallgatott.
     Micsoda rohadt alak, súgta Eszter, hogy megalázza azt a szerencsétlent. Itt, mindenki előtt.
     Megkérdeztem, szerinte minden férfit fel kell-e akasztani?
     Komolyan bólintott.
     Te ostoba, kezdett hirtelen szidni, ezerszer megmondtam, hogy ne ezt az inget vedd fel, de neked mindig a saját fejed után kell menned! Lehetetlen vagy! Elhoztad a ruhát a mosodából?
     A szomszédos asztalnál ülő férfi elhallgatott, és döbbenten meredt ránk. Szóval annak ellenére sem hoztad el, hogy ma-reg-gel-meg-kér-te-lek-rá!
     Szeretlek, mondtam, nagyon szeretlek; tényleg szerettem a lázadást.
     Az egész helység bennünket figyelt. Eszter elnevette magát, áthajolt az asztal fölött, megcsókolt, lopd el ennek az alaknak a pénztárcáját, súgta a fülembe.
     Ha ül, suttogtam, nem tudom.
     Eszter hirtelen felállt, és hangosan, az egész borozó zengett, elkiáltotta magát: Figyelem!
     Csönd lett. Szeretném bejelenteni, hogy az előbb csak játszottam.
     Egy: nekem kellett volna ma a mosodába mennem! Kettő: mindig nekem kell, és ez nekem nem tetszik! Az egyik pincér lassan elindult felénk a söntés felöl.
     Három: de ő, mutatott rám, azt állítja, ez a nők feladata, a férfiak nem járnak soha tisztító szalonba. Uraim, jelentkezzen az, aki mégis elmegy a ruháért.
     Valaki felnevetett, de egyébként döbbent csönd volt.
     Négy: maga uram, szólította meg Eszter hirtelen a szomszédos asztalnál ülő férfit, maga mit mond? A férfi elvörösödött, aztán gúnyos hangon válaszolta, azt sem tudja, milyen egy mosoda belülről. Hátul tapsoltak.
     Kérem, álljon fel, és mondja hangosan, intett Judit. A férfi ülve maradt, legyintett. Kérem, lépett oda Eszter, könyörgöm, tegye meg.
     A férfi végül elnevette magát, felállt, elismételte, hogy nem tudja milyen belülről egy mosoda.
     Az emberek tapsoltak. Menjünk, súgta Eszter, nem bírom ezeket az alakokat. Két sarokkal odébb átnyújtottam a pénztárcát.
     Ügyes vagy, mondta, de nem kell. Rossz szaga van. Hím szaga. Bunkó soviniszta szaga.
     Szó nélkül eltettem. Miért nem dobod el, nézett rám meglepődve.
     Mert ebből élek, feleltem nyugodtan.
     Éjjel, szeretkezés közben megkérdeztem, hová dugta a pénzt. A pénzemet.
     Eszter nevetni kezdett, én is nevettem.
     Úgy nevettünk, ahogyan csak a szerelmesek tudnak.
     Éjjel, kettesben, sötét szobában.

Amikor másnap…
     …reggel felébredtem, nem volt mellettem, de nem bántam.
     Reggelente az ember csak egyedül van, magányos este lesz.
     A levelét a konyhában találtam meg. „Kedvesem, ha maradok, reggelit készítek neked, amelynek nem biztos, hogy örültél volna. A pénzes borítékot tegnap este a párnád alá dugtam, remélem jót aludtál RAJTA. Eszter
     Te, ki bort ittál, borítsd fel az asztalt,
     Keserű szavad édes volt - tegnap éjjel -
     Mint a pohár bor, a pénz, mit fájdalommal felém dobtál.”

Délelőtt elmentem…
     …az apámhoz, elkértem néhány napra a kocsiját. Vegyél végre egyet magadnak, morogta, miközben előkotorta az autó kulcsait.
     Mosolyogtam rá erősen, azt feleltem, szeretek gyalog járni.
     Tudom, legyintett, az ember ne távolodjon el a néptől.
     Nevetve válaszoltam, hogy egy apró különbséget leszámítva, mindkettőnk a népből él. Bizalmatlanul meredt rám az apró, okos szemével. A különbség kettőnk között csupán az, hadonásztam-szónokoltam, hogy míg téged szolgaian felkeresnek, addig hozzám senki sem jön, vagyis nekem kell a néphez közelítenem.
     Gúnyosan méricskélt, és megkérdezte, mindig ezt a kérdést tette fel, ha sarokba szorítottam, hogy van-e már valami nőm?
     Van, nevettem a képébe, szeretek.
     Döbbenten meredt rám, felállt, átölelt, fiam, azt hittem, dadogta, már azt hittem, nem tudsz, érted? Meghatottan hallgattam, nem gondoltam, hogy így aggódik értem.
     Veszek neked egy autót, kezdte lázasan keresni az újságban az apróhirdetéseket, az én fiam ne villamossal járjon a barátnőjéhez. Valami kis olcsó koreai, japán autót, morogta, és belemélyedt az újságba.
     Nem kell, ráztam meg a fejemet, nem kell. Láttam rajta, nem érti. Ezt az autót annak a fiadnak veszed, magyaráztam türelmesen, aki olyan, amilyennek te szeretnéd. De én nem vagyok olyan, és nem is akarok olyan lenni. Miért nem akkor leptél meg egy ilyen ajándékkal, amikor magányos voltam?
     Hallgatott, aztán azt válaszolta, igazam van, de korábban nem fogadtam el tőle semmit.
     Most neki volt igaza, és a szabályok szerint bólintanom kellett volna, de persze nem tettem meg neki ezt a szívességet. Türelmesen nézett, várta, hogy beleegyezzek az ajándékba. Már megbántam, hogy belementem ebbe a beszélgetésbe; beszélni, egyezkedni, sumákolni jobban tudott, mint én. Végül elnevette magát, és azt mondta, a konokságot tőle örököltem, ő sem hagyta soha magát. Ebben volt némi igazság, ugyanis ha az érdeke úgy kívánta, akkor mindig ellenfelébe mélyesztette hegyes buldog fogait, és addig el nem engedte, amíg az üvöltve fel nem adta.
     Mondd csak, milyen az a lány, tette félre az újságot.
     Gondolom azt akarta kideríteni, komoly-e a dolog, érdemes-e léket ütnie a bankbetétjén, vagy csak valami futó kapcsolatról van-e szó, amely miatt ugyebár nem érdemes a pénzét kiadnia.
     Rendben van, elfogadom az autót, nyomtam a kezébe az újságot, de ne valami olcsó autócska legyen!
     Elkeseredetten töprengett, miként is derítse ki, érdemes-e ajándékoznia, megsajnáltam. Szép, mondtam, Eszternek hívják.
     És, kezdett bele félénken a nagy faggatásba, mit csinál ez az Eszter? Megmondtam.
     Értem, de mivel keresi pénzt? A költészetből nem lehet megélni. Tudod, egyszer védtem egy írót, aki a mai napig nem fiz...
     Itt azért elakadt a hangja, és ezért nagyon hálás voltam.
     Kérsz egy békítő konyakot, nézett rám.
     És az autó, mutattam a mellette heverő újságra, azzal mi lesz?
     Szomorkásan elmosolyodott, és azt felelte, ne aggódjam, megkapom.

A hatalmas, fekete…
     …Mercedes az utcán, pontosan a kapum előtt állt, és mert tudtam, hogy megint rám várnak, egy pillanatig arra gondoltam, a legjobb megoldás az volna, ha egyszerűen továbbhajtok. De azt is tudtam, hogy a menekülés haladék lenne csupán, vagyis nem ez a legjobb megoldás, ezt az ügyet meg kellett végre oldanom, mert a haladékom, miközben a szélvédőn keresztül bámultam a kapum előtt parkoló nagyképű járművet, már lejárt.
     Kiszálltam hát, és miután gondosan bezártam az apám kocsiját, az ügyvéd úr legalább ezerszer ígértette meg velem, hogy nem feledkezem meg erről, mármint az autó lezárásásról, mert „Budapest veszélyes város”, zsebre dugott kézzel odasétáltam a Mercedeshez.
     Hárman voltak, három kis menedzser gubbasztott odabent.
     A pályaudvari ismerősöm, Eszter szponzori barátja hátul, szeme alatt kékes folt sötétlett.
     Kopogattam az ablakon, kibámultak, meglepődtek, mosolyogtam, ők nem mosolyogtak vissza, de letekerték az ablakot.
     Gondolom elesett az úr, beverte a fejét, vigyorogtam Eszter barátjára, valamivel biztatnom kellett, összetörtnek, „elesettnek” látszott.
     Carló úr beszélni szeretne Önnel, szállt ki az egyik férfi, arra kéri, nézzen be hozzá. Nagyon halkan, nagyon udvariasan beszélt, a karomat sem szorongatta, csak nézte a számat, miközben átadta a főnöke üzenetét.
     Mikor, kérdeztem, miközben mosolyogni igyekeztem. A számmal.
     Azt hiszem, nézett rám a férfi borúsan kék szemével, nem érdemes halogatni a dolgot. Most. Azonnal. Rögtön. Nyeltem erre ijedten egyet, közben reméltem, hogy a nyelésem bólintásnak tűnik, majd azt feleltem, rendben van, megyek, de előtte még telefonálnom kell.
     Mosolygott, nem tiltakozott.
     A zsebéből udvarias mozdulattal előkotort egy mobiltelefont, de csak a fejemet ráztam, erre megejtő türelemmel elkísért a sarki telefonfülkéig. A számot, amit tárcsáztam, Roland doktor urat hívtam, azért gondosan felírta magának.
     Szerencsém volt, személyesen ő szuszogott bele a kagylóba, gondosan hangsúlyozta a neve előtti két betűcskét, Roland úr, üvöltöttem a kagylóba, most elmegyek a Carlóhoz, de ha két óra múlva nem jelentkeznék újra, akkor tedd azt, amit megbeszéltünk. Tereld össze a fiúkat, és induljon a „temetés”. És miközben Roland hangosan szitkozódva küldött el, még hozzátettem, most „ezek” ismerik a telefonszámát, legyen hát körültekintő. Roland egyre káromkodott, letettem a telefont, lassan, nagyon lassan visszasétáltam apám kocsijához, kinyitottam az ajtót. Majd mi elvisszük, mosolygott rám biztatóan a férfi.
     Nagyon nyomorultul nézhettem rá, mert még hozzá tette, vissza is hozzuk, ne aggódjon. Hosszú másodpercekig töprengve néztük egymást; ő tényleg higgadtan, én csak színlelve, remélve, hogy elhiszi, hogy a hasam fáj, és félelmemben nem csinálok a nadrágomba.
     Aztán, mi mást tehettem volna, beültem hozzájuk a nagy-nagy fekete autóba, és elindultunk.
     Az autóban csönd volt, kísérőim meg sem mukkantak.
     És miközben felhúzott térddel gubbasztottam hátul, az ablakon át kibámultam a napsütötte, kihalt körútra, megkíséreltem elképzelni, milyen lehet reggelente valami munkahelyen, egy irodában nyugodtan meginni az első kávét, miközben odakint, a huzatos folyosón köhécselve várnak rám az ügyfelek.

(folyt. köv.)