04. márc.
Kalász István
8. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                        
avagy az eszméletlenség színlelése

A következő napon…
      …mégis elmentem Eszterhez. Mosolyogva nyitott ajtót, már vártalak, mondta, éreztem, eljössz. Le kellett ülnöm, szíven ütött ez a mondata. Ezt neked szántam, mosolygott, apró csomagot tett le elém az asztalra, de ne adja Isten, hogy használnod kelljen. Lassan kibontottam, elképedve emeltem ki a papír közül az „ajándékot”, egy amerikai rugóskést. Mit csináljak ezzel, kérdeztem értetlenül. Védd magad, mondta dühösen, kivette a kezemből, gyors, ügyes mozdulattal kiugrasztotta a gonosz, hosszú pengét, a torkomnak szorította, látod, így kell ezt csinálni, nevetett gúnyosan, tudod, pontosan az ütőeret kell eltalálni. De hát ez nevetséges, igyekeztem én is nevetni, csak nem fogok ezzel a késsel emberek gyomrába döfködni? Eszter nevetett, naiv vagy, még mindig hiszel valami vidéki lovagiasságban, még mindig azt gondolod, hogy ez az egész valami szórakoztató játék, amelynek végén mindenki barátságosan kezet fog a másikkal?
     Erre csak hallgattam.
     Ostoba vagy, kiabálta tovább rekedten, valóban azt hiszed, hogy ezek az emberek eltűrik, hogy elvedd a pénzüket? Te magad vagy, a magad szabályai szerint dolgozol, élsz, lopsz, ők nem. Hát nem látod, hogy mi történik körülötted? Vak vagy?
     Megkérdeztem, szereti-e azt az embert? Azt válaszolta, ez nem tartozik rám, különben sem tudok semmit, fogalmam sincs az összefüggésekről.
     Csak ültem, csak hallgattam, mert megint nem tudtam, „hogyantovább” ezzel a nővel, és Eszter nem segített, mert az a mondat, hogy „fogalmadsincsazösszefüggésekről” még soha senkinek nem segített ebben az életben. És mikor kiment a szobából, az íróasztalához léptem, kihúztam a fiókot, szerencsére a verseit tartalmazó dosszié legfelül feküdt, kinyitottam, kiemeltem néhány lapot, a zsebembe gyűrtem.
     Az ajtóban Eszter megcsókolt, megkért, vigyázzak magamra.
     Ne félts, mondtam vidáman, aztán még hozzátettem, majd jövök még.
     Lefelé menet, a szemetes lépcsőházban, hirtelen megéreztem, hogy figyel.
     Megálltam, felnéztem. Még láttam, ahogyan sietve visszahúzódik a rozsdás korlát mögé.

Még aznap délután…
     …bementem Judithoz a szerkesztőségbe.
     Időközben komolyan felvitte Isten a dolgát; a sötét rabszolga-folyosóvégi kamrából átköltözött egy tágas főnöki irodába. Ablakkal, szőnyegpadlóval, virággal a sarokban, fekete forgószékkel, olajnyomattal a szürke falon. Most egyedül, vidáman üldögélt a hatalmas irodában, körülvéve különféle gépeivel; a komputerével, bonszai notebook-jával, „mindenttudó” telefonjával, faxával, tévéivel.
     Rosszul nézel ki, mondta Judit, üveg vodkát vett elő az asztalfiókból, miben segíthetek?
     Gyűlölöm ezt a kérdést, ez a „mibensegíthetek” a legaljasabb módon emlékezteti az egyik embert arra, hogy abban a pillanatban a másik segítségére szorul. Hogy kettejük közül ő a megrugdalt, megtépett ördög, igen, azok az emberek, akik ezt a kérdést rögtön a beszélgetés elején teszik fel, ahogyan azt Judit tette, szerintem majd kiugranak a bőrükből örömükben, mert ez a kérdés igazolja, hogy nekik jobban megy, mint a másiknak.
     Hogy ők vitték valamire. Mindenesetre hálás voltam, hogy így kérdezte, és nem a „namittehetek érted” fordulatot használta. Az még rosszabb lett volna.
     Kérlek, nézd meg ezeket az írásokat, nyújtottam oda Eszter verseit.
     Nem vette el, megvárta, amíg leteszem az asztalra. Tudod, hogy nem értek az irodalomhoz, mondta közömbösen.
     Hallgattam, türelmesen kibámultam az új ablakán, Judit sóhajtott, felvette a telefont, átszólt valakinek, aki szerinte: meg tudja ítélni a dolgot.
     Hallom, új barátnőd van, mondta halkan.
     Hazugság, válaszoltam. Roland mesélte, mosolyogott édesen. Hazugság, válaszoltam. Te szervezted azt a jelenetet a kórházban, kérdezte.
     Hallgattam.
     Te bíztad meg azt az asszonyt, hogy menjen be a kórházba, és rágalmazza meg doktor Rolandot mindenki előtt?
     Hazugság, válaszoltam.
     Jól tetted, mondta halkan, megérdemelte.
     Hazugság, mondtam megint. Tetszett ez a szó, volt benne valami abból a durva erőből, amit Judit mindig hiányolt belőlem. Sápadt, borzas férfi lépett be az ajtón, szó nélkül elvette Eszter verseit az asztalról, és kiment.
     Lehet, hogy Roland évekre elmegy Amerikába tanulni, dolgozni, mit tudom én…, egyedül leszek, mondta halkan Judit.
     Hazúú...allgatni arany, morogtam, és ezt komolyan is gondoltam. Nem lett volna értelme elmesélni, hogy milyen rossz az, ha elhagyják az embert.
     Milyen rossz egyedül.
     Milyen rossz egyedül este.
     Milyen tossz egyedül este ülni a tévé előtt.
     Milyen rossz egyedül este ülni a tévé előtt, és bárgyú vetélkedőket, nótázó műsorokat bámulni.
     És milyen jó dolog egy luxustévét összetörni végül. Belevágni a távirányítót a képernyőbe.
     Judit elnevette magát, megkérdezte, milyennek találom őt? Most téged, kérdeztem, és miközben néztem az arcát, borús szomorúsággal szemében nézett vissza rám.
     Aztán csiripelni kezdett valamelyik átkozott telefon, Judit szeme kitisztult, felemelte a kagylót, és azzal a rutinos vidámsággal, amely mindig szomorúvá tett, beszélni kezdett valakivel.
     Valakivel, valamiről, valakiről.
     Közben visszajött a sápadt férfi, némán, végtelenül fáradt mozdulattal, ebből sejtettem, hogy komoly költő lehetett, visszatette a verseket az asztalra, aztán kiosont, Judit elolvasta a lap szélére írt megjegyzéseket, letette a kagylót, és azt mondta, állítólag egészen jók a versek.
     És közölnek belőlük.
     Szép vagy, suttogtam a választ.
     Zavarba jött, láttam, hogy már elfelejtette, mit is kérdezett az előbb, és nekem nem volt szívem felvilágosítani, hogy csak az előbbi kérdésére válaszoltam.
     Van időd, kérdezte hirtelen.
     Bólintottam, időm az van.
     Akkor vacsorázz velem, mondta.
     Hazug...volnék, ha nem mennék, kérdeztem. Azt teszel, amit akarsz, válaszolta.
     Akkor megyek, néztem rá. Vacsorázni. Veled.

Az első igazán…
     …komoly figyelmeztetés este ért.
     Kiléptünk az étteremből a sötét utcára, a parkoló autók közül férfi lépett elém, az arcomba vágott. Megtántorodtam, elestem, semmit sem láttam.
     Csak a férfi hangját hallottam, fölémhajolt és azt mondta, adjam vissza a pénzt, Carlónak nagyon elege van belőlem. Nagyon elege.
     Édeskés cologne illat áradt belőle, gondolom, azt hitte, hogy az illat beletartozik a verőlegények kelléktárába, igen, a földön összegörnyedve szimatoltam, hallgattam, igyekeztem a számon keresztül lélegezni, és hinni az élet szépségében.
     Aztán Judit éles hangját hallottam, amint kiabál, takarodjon, nagyon megbánja.
     Mit akarsz, te kurva, nevetett a férfi, aztán csönd lett, majd állati vinnyogás hallatszott.
     Ijedten egyenesedtem fel, Judit egyenesen állt, a férfi kuporgott összegörnyedve előtte, és halkan nyüszített.
     Istenem, motyorogtam zavartan, ez tényleg a nők évszázada, aztán megkérdeztem, mi történt.
     Könnygáz, tartott elém Judit egy apró, fekete flakont, most sír az úr, és nagyon szégyelli, hogy ilyen csúnyán viselkedett.
     Majd belémkarolt, húzni kezdett a templom melletti parkoló felé, sajnálom, hogy belekeveredtél, mondtam halkan a kocsijánál, kedvesem, veled soha nem unalmas, de ideje lenne felnőnöd végre, ideje állás után nézned, pénzt keresned, nem lopásból élni, ideje, hogy egyedül is meg tudd védeni magad, suttogta Judit.
     Aztán megcsókolt, ahogyan azt régen tette, ha elváltunk, amitől rögtön megkívántam, majd beszállt a legújabb luxusautójába, indította a motort, az autó dorombolni kezdett, aztán dudálva kikanyarodott az autóktól zsúfolt úttestre.
     Az utolsó, amit láttam, hogy ijesztően gyorsulva áthajtott a piros lámpán.

Szóval nagyon fájt…
     …amikor Judit elhagyott. Azért tette, mert olyan lettem, amilyennek akart, igen, a nők ekkor hagyják el a férfit. Amikor olyan lett, mint amilyennek elképzelték…
     És akkor megtudtam, hogy a fájdalomnak van genetikája. És akkor visszavonultam.
     Reggel kinyitottam a szememet, és ott volt felettem az egész lélek kutyulék megint. A csalódás, a könnyek, a düh. Az elkeseredés, mely mindig a düh után jött. A düh volt a gonosz szellem. Igen, és ez a szellem konokul lebegett felettem. Figyelt. Megmart. Pontosan akkor, amikor már azt hittem, elment. Megrúgott, a hajamba markolt, vonszolt a szobában fel-alá, a vécébe nyomta a fejemet. Igen. Ilyenkor vissza kell vonulni, nem szabad harcolni.
     Mert a gonosz megunja, ha nem harcolnak ellene.
     Elegem lett a pszeudo filozófiai darabkákból, a könyvekből, melyeket soha nem olvastam végig, a luxusautóból, a luxuslakásból, elegem lett a pénzből, abból, hogy mindig történt valami felesleges, a nomád szeméttől is undorodtam, IGEN, rádöbbentem, hogy a testemnek ugyanolyan a szaga, mint az apáménak, akkor írtam, hogy: igaz szerelemre kellene találni.
     Mert egész eddigi életem arról szól, hogy csak igazodom a tényekhez, a valósághoz, amely megszűnik, ha elmegyek, ha hátat fordítok. Akkor mostantól nem fordítok hátat, nem loholok újabb és újabb helyekre, hanem megállok, és várok, hogy mindaz a szépség, fájdalom, mindaz az élet elrohanjon mellettem. Mellettem, ha szerencsém van. Ezt írtam egy bitang másnapos reggelen a füzetembe, levettem a nyakkendőt, és kiköltöztem a luxusotthonunkból, beköltöztem a romos belvárosi lakásba azért, hogy úgy éljek, akár a többi ágrólszakadt, szegény ember. Békében. Így kezdtem élni. Magamnak. Csöndesen. A város közepén.

Napló:

Kedd: Olykor beállok a sarki kocsmába. Most már reggel is ihatok; mostantól nem akarok menni sehová. A kocsma csöndes, csak a sarokban bóbiskol egy öregember, az utca túlsó oldalán az élelmiszerboltban az eladólány ásítozik a pénztárgép mögött, a nap bágyadtsárgán süt le a házak között a macskaköves utcára, a kereszteződésnél hosszan dudál valaki; az öreg közlekedési lámpa nem vált elég gyorsan. Errefelé csak autósok és az idegenek zajonganak, kapkodnak. Lassan iszom savanyú bort; mostantól mindenre van időm. Rossz borra, lassú szemlélődésre, és az autógumik csikorognak a kereszteződésnél.

Péntek: Mi az, hogy környék? A környék házakból, utcákból, terekből, kapualjakból áll. Emberekből is, így most már belőlem is, ha maradok. A környék az, amelyet kifulladás nélkül bejárhatok, a környék az, ahol sétálhatok, ahol megismernek a kocsmában, ahol alkonyat után is jól érzem magam, és ahol pontosan tudom, hol a postaláda, amely összeköt mindazzal, ami már nem a környék. A környék az, amit, ha megöregszem, nem hagyok el többé. A környék az, ahol nem szeretem, ha új házat emelnek, épületeket tataroznak, új boltot nyitnak harsányan handabandázó fiatalok. A környék az, ahol azt érzem, innen csak elköltöznek az emberek, de ez azért van, tudom azt nagyon jól, mert az új lakókra nem vagyok kíváncsi. A környék az, ahol kezet fogok az utcán a postással. A környék az, ahol kiegyensúlyozható az ambivalencia.

Vasárnap: Ma sincs kedvem trolira szállni, a huzatos zsúfolt metrót gyűlölöm, különben is: van telefonom, a legszebb találmány ebben az életben. A telefon a lakásomban van, így egy hétig a lakást sem hagyom el, onnan beszélhetnék bárkivel, ha felhívnék valakit. De ez nem jó, észreveszem, hogy a bezártság beteggé tesz. És a testem büdös napok óta. Ki kell mennem, de azt is tudom, csak a környéket kell bejárnom. Mostantól ezt a tömböt, négyezetet, amelyet széles, forgalmas, lármás utcák határolnak, igen, elhatározom, hogy mostantól csak a környéken maradok. És nem fogok ártani senkinek. Ez is valami. Ami fáj, hogy eltűntek a kapualjakból a kopott bádogtáblák, melyek hírül adták, hogy: III. emeleten, kedden 15-18 óra között Szabó Mester fogad. A házban kutyafodrászat működik. Carmen Körömápoló Szalonhoz Vidáéknél kéretik 3X csöngetni, Csillagjóslás az alagsorban, második ajtó.

Péntek: Ez olyan környék, ahol szegény emberek laknak. Itt lakni nem jelenti azt, hogy az ember valahol valamit elért, hogy vitte valamire. Ezt mindig utálta Judit. Mert: itt lakni lehet, élni igazán nem. Errefelé nincsenek bankok, drága bárok pimasz ajtónállóval. Erre pékség sincs illatos croissant-tal. Se szolárium szalon. A boltban kopott nyugdíjasok ténferegnek, fiatal eladólányok unatkoznak, a raktárhelység sárga függönye mögül a főnök figyel, hátha megint tolvajt foghat ezen a héten. Visszavonultam erre a környékre. Miért? Ez itt senkit sem érdekel, talán ezért. A történet, a történelem sem érdekel errefelé senkit. A history ott van, ahol terek, szobrok, középületek, intézmények vannak, amerre a sugárutak fénylenek.

Valamikor éjszaka:
megszólalt a telefon. Judit hívott, lenne egy út New Yorkba, képzeld, a Wall Streeten állok majd, gondoltad volna? Érdekes, mondtam erre, a fájdalom az egyetlen érzés, amit minden élőlény megért, aztán letettem a kagylót. A telefon megint csörögni kezdett, de nem vettem fel, csak ültem, vártam, hogy Juditból elfogyjon az erő.
     Hajnalodott. Semmit sem tudtam. Csak annyit, hogy egy házban ültem, amelyben a lakásom volt.

Kedd: Reggelente, esténként sétálok környéken; ilyenkor szívesen megyek a buszmegállóban várakozó emberek között, és mindig megcsap az emberszaguk.
     Ez a szag reggel más, mint este. Reggelente van benne valami szigorú: a tiszta ruhák, a nők lakkal befújt haja, édeskés kölni, szappan, este pedig olyan végtelenül fáradt a szaguk.
     A magántulajdon nagy gond az ilyen szegény környéken, mert ez a környék igen szegény, és az autó magántulajdon, a zsúfolt utca már köztulajdon. A grundok, a szemetes foghíjak, az üres telkek mind-mind magánkézben vannak. Ott lehet parkolni. Pénzért. A magántulajdon magántulajdonon áll.

Szombat: Éjjel nem tudok aludni. Most, hogy van időm, nem használom ki és fel az időt; nappal tengek-lengek, éjjel nem alszom, mint az öregemberek, matatok a konyhában, a fürdőszobában, teszek-veszek, és reménykedem, hogy nem adom fel a nagy FELADÁST, nem telefonálok, hogy Juditnak, hogy vegyenek vissza az állásomba, vegyen vissza a szép életébe.
     Pedig nem rossz élet; örökké úton lenni az országban, telefonálni, irodaházak huzatos folyosóin várni, bizalmatlan igazgatókat meggyőzni a reklámfilmről, utána röhögni hangosan; megint valakire rásóztam valami feleslegeset, és több lett a pénzem. Nyugtalanságom kihajt a falak közül. A kihalt, hajnali utcán két kamaszba botlom, az egyik fiú kezében tőrre emlékeztető csavarhúzó, a másiknál drót; autót törnek fel. A gépkocsi, akár hentes vágta disznó teste, nyitva áll, a két fiú vigyorog, aztán ütnek. Utoljára gyerekkoromban ütött meg az apám, a vér azonnal elborítja a szememet. Juditra gondolok, arra, milyen naiv vagyok, milyen végtelenül naiv; azt hiszem, az ember kibújhat életéből ebben a korban, amikor minden és mindenki távolodik egymástól. Ott fekszem a járdán, fölöttem a hajnali kék ég, jön a nyár, gondolom, majd arra gondolok, ideje volna ezzel a világgal elbánni.
     Napok telnek el.
     Megint napok telnek el. Csöndben.
     És aztán elmegyek, megkeresem a Mestert. Évek után becsöngetek hozzá. Szégyenkezve. Újra.
     És akkor azt mondják, Stockhausen úr beteg, kórházban van.
     És akkor bemegyek hozzá, a Mester fekszik a kórházi ágyon, nevet rám, a szerelemről beszél, és érzem, a halál ott lapul az ágy alatt.
     Aztán meghal. Hajnalban.
     És jön a nyár. A forróság, és a sápadtra izgult riporter ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a tévében…, és ott fekszem félrészegen, és a lépcsőházban lezuhan a tévé.
     A harmincadik születésnapomon.
     És délután elindulok a pályaudvarra. Hogy bánjak ezzel a világgal azért, hogy ne bánjon el velem ő. És tudom, többé nem írok naplót, mert végtelenül egyedül vagyok önmagammal.
     

(a regény III. részével folyt. köv.)