04. márc.
Kalász István
7. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                   
avagy az eszméletlenség színlelése

II.

Mire kiértem temetőhöz…
          …a virágárusok, az özvegyek hazamentek, az ég piszkosra sötétedett, már nem lehetett padon ülni, napfényben fürdeni, nemesen sajnálkozni az élet értelmén, megrendült mereven valami sír előtt állni. A temető: ösvények vezettek a sáros, távoli semmibe, sírok, bádogbódék, padok, megtelt szemetesek, eldobált papírdobozok, virágok, cigarettacsikkek; a halálban semmi nemes nem volt.
          A kaputól hosszasan kellett menni a keskeny úton, botorkálni a sírok között. Bele a múlt időbe, a régvolt világba; a Mestert a temetőkert sarkába temették, ő kérte, hogy leghátra kerüljön, oda, ahová már évek óta nem helyeztek új sírokat; nem akarta, hogy bekölnizett, káráló vénasszonyok szipogjanak körülötte.
     A Mester kriptát szeretett volna, rémkastélyt, fallal, várfokkal, vizesárokkal, az ember legalább aludjon biztonságban, mondta, de aztán a rák rátámadt, megette a tüdejét, percek alatt leteperte a máját, kimarta belőle a csontvelőt; a mesteri terv nem sikerült. Döngölt földkupac, ez jutott csak neki, a fejfát már én állítattam, de még a földkupachoz sem nyúlhattam, a Mester azt kérte, ne pusztítsak a feje fölött, ne huzigáljam a testéből nőtt gyomot. „Hagyjon nekem békét, nem kell a halált reformálni”, állt a búcsúlevele végén, nem dolgozgattam kiskapával, gereblyével, locsolókannával, csak álltam a gyorsan lezuhanó sötétben. Néztem a fejfát, a gazt, újra és újra betűzgettem a sírfeliratot, nézegettem a sáros cipőmet, és a nagy-nagy sorson töprengtem. Meg azon, hogy egy sírhalom nem fut el már soha.

Juditot szerette az apám…
     …nagyon. Ez a lány működik, mondta, ez a lány akar valami az életben. Igen, Judit egy este megjelent nálunk, konok-komoly arccal jött le a padláslakásból, állt meg apám előtt. Konok-komolyan mutatkozott be: elmondta, hogy a barátnőm lett, hogy nálam fog aludni, hogy komoly kapcsolatot akar, és az apámnak tetszett a céltudatosság, tetszett a direktség, az, hogy Judit menedzser akar lenni, igen, az apám örült, hogy végre barátnőm lett, az anyám nem szólt semmit, igen, így pár lettünk, a szegény Juliska és a gazdag Jancsi, a zene szólt körülöttünk.

A Mester apám ügyfele volt…
     …nézeteltérése volt a szomszédjával, ezért kereste fel a mocsokban turkáló pitbull ügyvédet, igen, ekkor ismertem meg. Tizenkilenc éves voltam akkor. Kibírhatatlanul gőgős. Beképzelt, nagyon beképzelt. Veszekedős. Nagyképű. Merev. Link diák egy nem link egyetemen. Apja lökte jogász kezdemény, depressziós félalak egész bajokkal. Szabadságot gyakorló véznaság. Moziba járó, ődöngő, szóval: komplett hülye voltam. Akkor még ott éltünk a Körúton. Abban a hatalmas, zegzugos ügyvédi lakásban.
     A Mester azon a délutánon az üres előszobában ült. Várt és olvasott.
     Beléptem az ajtón, ránéztem, bele az arcába, ellenszenvesnek tűnt.
     Szürke hivatalnok öltöny, fehér ing, nyakkendő, bárgyú kalap, sunyi, hegyes orr, ennyi az ember, gondoltam, és ez az ember a köszönésemet biccentéssel viszonozta. Ez az öltönyös, öreg senki. Aznap különben is rossz napom volt, utáltam a világot. Mindent, mindenkit.
     Az utcát, az embereket, a lépcsőházat, az ajtót, a buszokat. A napot, a holdat.
     Mit olvas maga, álltam hát elé pimasz képpel, ő becsukta a könyvet, felnézett, kihez van szerencsém, kérdezte komolyan. Megmondtam, nem hatotta meg, ki vagyok. Nem és nem.
     Szóval aznap rossz napom volt, megfenyegettek az egyetemen. Nem jártam be az órákra, ez kiderült, levelet írtak, hivattak, mentem, sebesen kirúgjuk ám, ha így folytatja, makogta halkan a rektor. Pedig egyetlenegy szakot kerültem csak, de a romos rektornak ez fájt, harminc percen át kínzott.
     Szánalmas, okoskodó körmondataitól elsötétült a szobája, én meg csak bámultam az íróasztalán összegyűjtött tárgyait; élete nyomorát: a megrágott reklámtollakat, a slusszkulcsát, a fényképet a gyermekeiről, kövér feleségéről, kövér lányáról. És időnként szervilisen bólogattam.
     Huszonháromszor bólintottam, négyszer mondtam, azt hogy: igen, kétszer, hogy: Igaza van, tanár úr, ötször suttogtam, igyekezni fogok, és tizenhétszer fogtam meg szeretettel az orromat.
     Szóval dühösen érkeztem aznap haza.
     És az olvasó, öreg ügyfél-alak csak fokozta mérgemet. Kötekedni, bántani akartam. Veszekedni! Gyűlölni akartam.
     Na, mit olvas, röfögtem-pöfögtem rá újra, biztosan valami krimit, biztosan képzi magát. Ő elnevette magát. Az orrom alá tartotta a könyvet. Nagyon érdekes, vicsorogtam.
     Újra nevetett, aztán olyan lett az arca, mintha darázs ült volna az orromra, és megkérdezte, mit találok olyan érdekesnek? Nem jutott semmi az eszembe, semmilyen válasz, csak álltam, a fejem kongott, dühösen meredtem rá.
     Ezúttal azonban nem nevetett tovább, önnek ajándékozom, mondta, és a kezembe nyomta a kötetet.
     Soha nem tudtam meg, csupán azért nyomta-e kezembe, mert szabadulni szeretett volna tőlem, vagy azért, mert valóban rokonszenvesnek talált, mindenesetre zavar fogott el. Mélységesen mély zavarba hullottam. Csak álltam, bámultam, megköszönni is elfelejtettem.
     mosolygott, rágyújtott egy cigarettára, figyelmesen nézett, nézett, én valamit morogtam, majd takarodtam a szobámba.
     Ott dühöngtem magamon tovább. Hogyan lehettem ilyen hülye? Hogyan?
     Igen, a helyzet ostoba volt, semmi értelme nem volt az egésznek.
     Stockhausen urat két héttel később láttam újra; ott ült megint, várta, hogy sorra kerüljön. A zsúfolt váróterem-előszobában.
     Megálltam előtte, ő felpillantott, mosolygott.
     Megkérdeztem, sokan vannak-e előtte, mire azt válaszolta, igen, de nem baj.
     Tudja mit, jöjjön be a szobámba, mondtam hirtelen, ne itt várjon.
     Békülni akartam? Jóvátenni valamit? Vonzott ez az ember? Magam sem tudom; vannak a sorsnak pillanatai, melyek érthetetlenek, és ez azok közé tartozott. Azt hiszem, a sors billenése volt ez.
     Szóval, ő volt az egyetlen ember, Juditot leszámítva, aki belépett a szobámba.
     Mert: senkit sem láttam szívesen.
     Mert: a szobám tabu volt. Szent hely.
     Mert: nem akartam, hogy lássák, hol élek, hol alszom. Az ágy magánügy; akár az állat, féltem az odúmat. Reszketek, de az eszemmel, csak az eszemmel tudom, ez baj.
     Kísérleteztem öngyógyítással.
     Próbáltam legyűrni-leverni a bajt, szabadságra menni önmagam elől.
     Mert: Judit a szobámban volt, később pedig a lakásomban élt, Judit az ágyamban aludt, Judit a szekrényemet is kinyithatta, a cédéimet hallgathatta, igen, megkíséreltem összetörni a fénylő ön- ketrecet, de ez a próbálkozás sem, azaz: ez is csak majdnem sikerült az életemben. Mert: valaki jött, elrontotta. Belerondított az önkísérletbe.
     A javulásba. A kísérletbe! A jobbulásba.
     Mert: ebben a városban mindig jön valaki, aki belerondít az ember ön-ügyeibe.
     Aki az ajtóm előtt lihegve döntötte el, megvalósítja önmagát, ami azt jelenti: nem lesz tekintettel semmire, senkire.
     Az én esetemben Roland jött. És valósította meg önmagát. Nem talált lakást magának a városban, tanácstalanul, álmatlanul kóborolt, mindenfélét próbált, igen, Roland apja meghalt, a pénz meg elmaradt, a bankautomata nem köpte úgy a pénzt, igen, így Roland néhány hónapra hozzám költözött, persze csak átmenetileg, mondta. Aztán gubbasztott, siránkozott, szipogott, dagonyázott a kanapén, közben mondta végtelen mondatait az összetaposott gyermekkoráról, apja penge szigoráról, az élet kegyetlenségéről, a terveiről, Roland persze agysebész akart lenni, és Juditom meg beleszeretett.
     Talán, ha Roland nem lett volna, nem tudott volna megvádolni engem saját boldogtalanságával, még lenne barátnőm. Lenne szerelmem. Gyerekem? Boldog, elégedett életem? Lenne egy-két irdatlan nagy tévém, design kanapém, design lámpákkal tűzdelt, design lakószobám, design ruhába préselt feleségem, ostoba és vidám szeretőm.
     És hülye szomszédom, rigolyás kutyám?
     Tagságim a fitness klubba?
     Bérletem az operába?
     Tagságim egy videotékába?
     Tagságim az anonim alkoholisták közé?
     Tagságim a legunalmasabb házasságban boldogtalan emberek társaságába?
     Igen, elveszett, elégedett ember lennék.
     Igen, ebben a füstös, örökké változó városban ébrednék, reggelente müzlit ennék, valamelyik hídon állnék a kocsimmal a torlódásban, telefonálnék a feleségemmel naponta többször… Igen, rendezett lenne az életem.
     De vissza Stockhausen úrhoz.
     Elfogadta a meghívásomat. Elfogódottan lépett a szobámba.
     Volt érzéke az ilyesmihez. Rögtön tudta, ez nekem fontos. Nagyon fontos.
     Rögtön tudta, ez kitüntetés. Nem is akármilyen.
     Rögtön tudta, ebbe a szobába nem jöhet be akárki. Hogy a küszöb több mint egy szimpla küszöb.
     Habogtam, hellyel kínáltam; egyetlen szék állt a szobában.
     mosolygott, köszöni, de szívesen áll, mondta.
     Aztán csönd lett, kínos csönd. „Mit is mondjak?” csönd. Afféle „átléptükahatártegymásfelé, de- mosthogyantovább?”, csönd.
     A helyszűke miatt szorosan egymással szemben álltunk, zavartan bámultunk el egymás válla fölött; nekem több szerencsém volt, mert míg neki csupán a fal jutott, addig én saját könyvespolcomat nézhettem alaposan.
     Még ma is belevörösödöm, ha eszembe jut ez a jelenet. A kín maga.
     De, bármilyen furcsa is, zavarom döntötte el későbbi kapcsolatunkat. Az életemet? Nagy szó az, hogy élet? Lehet, és legyen: az életemet.
     Ugyanis feszengtem. Hülyén tébláboltam, imbolyogtam már másodszor ugyanaz előtt az ember előtt, na ez nem lehet, gondoltam. Ez így nem jó.
     És aztán kinyitottam a számat, beszélni kezdtem. Olyat tettem, amit előtte soha.
     Elhabogtam, elhadartam hogy addig még szüleimen kívül senki sem járt a szobámban, és ő bólintott. Barátságosan? Ellenségesen? Nem tudom, de megéreztem a pillantását a szívem körül. Érdekelte az, amit akkor mondtam? Azt hiszem.
     Rögtön utána, még levegőt sem vettem a két mondat között, hebegtem-habogtam tovább, hogy nincsen barátnőm. Hogy nem is volt soha, hogy nővel sem voltam még.
     Igen, ezt vallottam be. Egy teljesen idegen embernek.
     Valójában ostoba, tapintatlanul nyílt voltam, igen, ez jutott eszembe, így csak álltam a szobába repült-mondott-vallott életemmel, nyomorommal, döbbenten meredtem rá, meredtem magam elé, és vártam, hogy gúnyosan biccentsenek. Felettem. Rajtam biccentsen. De nem ez történt.
     Stockhausen úr leült, tárcájából előhúzott egy hosszú szivart, megkínált egy másikkal, én sután kipiszkáltam, és miközben morzsolgattuk ujjaink között, a Mester körülnézett a szobámban, majd azt mondta, ő is hasonló gondokkal küszködik.
     És kedvesen mosolyogott. Rám. RÁM.

Két nappal később…
     …a Mester telefonált, megkérdezte, hogy vagyok, aztán meghívott magához.
     Valamit valamiért, a szobámért a lakását adta. Titokért a titkot. Bizalomért bizalmat kaptam, éreztem pontosan a gesztust.
     Egy öreg férfi magához emelt egy kamaszt.
     És éjszaka ott feküdtem tanácstalanul, hát ilyen, gondoltam a sötétben, nem fordult még elő. Apám ügyfele? Meghívjon? Engem? Magához?

Aztán…
     …elmentem hozzá, álltam a sötét előszobájában, sután átnyújtottam az apám italkészletéből elemelt whiskyt, a Mester átvette az üveget, és vontatottan mondta, örül, hogy eljöttem, kettesben fogunk vacsorázni.
     És vacsoráztunk. Némán. Mereven. Az ebédlőben.
     Vacsora után szivarral kínált, konyakkal.
     Megmutogatta a könyveit, abból, amelyet nekem ajándékozott még két példányt fedeztem fel, aztán zongorázott, végül hatalmas lemezgyűjteményét néztem meg.
     gy álltam a belvárosi lakás közepén, a puha szőnyegen, a fénylő csillár alatt, szívtam a hatalmas szivart, szédülve ittam a remek konyakot, szédültem, rádőltem a zongorára, bámultam a hatalmas olajfestményeket, és nem értettem, hogyan lehet Stockhasen úr magányos? Nem és nem, ezt nem hiszem, gondoltam, ez valami tréfa. A magány így kellemes, gondoltam. Akkor meg?
     Éjfél után, már részegen a sok-sok konyaktól, aztán mégis megkérdeztem, valóban magányos?
     Hosszasan mocorgott a füles fotelben, azt hiszem, krákogta végül, akarom az egyedüllétet, aztán valamivel később még hozzátette, a magány az egyetlen lehetősége az embernek, hogy kimutassa, nem tartozik ide, ezek közé... Ezek közé, a bekapcsolt törtetők közé. A stílustalan önpusztítók közé. Itt mindenki csak számítóan kíváncsi.
     De miért? Kérdeztem. Miért kell kívül lenni?
     Azt felelte, nem tudja pontosan, de kell. Kívül mindig. Egyre. Mert nem jó itt. El kellene menni innen. A fenébe.
     Akkor nem értettem, mit akar ezzel mondani. Nem ide tartozni? Kívül lenni? És kik azok az ezek? Kikkel szemben kell kívül lenni? Én de facto voltam „kívül”, az egyetemen kívül, barátaim nem voltak, családom csak vágyban létezetett, nőm sem volt, és soha semmilyen elmélet nem érdekelt, az elméletet ellenséges, gonosz dolognak tartottam, és még azt sem tudtam, hogy az elméletet védeni, támadni lehet, igen, azt sem tudtam, hogy azoktól kell igazán félni, akik velem védik az elméletet, így csak vihogtam. És ittam a negyedik konyakot. Ostoba voltam, és csak annyi eszem volt, hogy örömmel gondoltam, hogy ingyen milyen jó dolog piálni.
     Én is egyedül vagyok, nekem sincsenek barátaim, de ellentétben önnel, én nem választottam a magányt, ezért szenvedek tőle. Mondtam hát az ötödik konyak után vigasztalóan.
     Figyelt. Nem szólt, csak figyelt.

Csak álldogáltam a sírnál…
     …, közben átnedvesedett a cipőm, átnedvesedett a hajam, nedves lett a lelkem is. Már majdnem sírtam a hűvös sötétben, amikor eszembe jutott, hogy Stockhausen úr egyszer azt mondta, a temetőben mindenki érzelmesedik, ott könnyű…, könnyű, fiatal barátom, túlságosan könnyű dolgozni. Érti, fiatal barátom?
     Igen, ez megvigasztalt.

Ez után az este után…
     …többször találkoztunk; Stockhausen úr gyakran hívott meg vacsorázni valamelyik étterembe vagy egy belvárosi bárba.
     Ezek az esték mindig ugyanúgy végződtek.
     üldögélt, bólogatott, mosolygott, megint bólogatott, én ittam, ittam le magam a pénzén, és egyre összefüggéstelenebbül beszéltem.
     Beszéltem én mindenről.
     Beszéltem a gyerekkoromról…
     Beszéltem az apámról…
     Az anyámról… Igen, még az anyámról is.
     Meséltem a megdöglött kutyámról, a házmesterről, az egyetemről…
     Dőltek belőlem a történetek, az én történeteim.
     Lebegtem lelki szabadságomban. Önmagam fontosságában.
     Még ma sem értem, pedig mennyire szeretném kideríteni, hogy mi késztette ezt az embert arra, hogy egy otromba ügyvéd züllöttre ivott fiával éjfélig üljön éttermekben, sötét bárokban.
     És hallgassa történeteit.
     És fizesse a számlákat.
     És ültesse éjjel taxiba.
     Mert tudni kell: azért az apám fia voltam.
     És az apám számára a barátság mindig szorosan összefonódott az érdekkel, a pénzzel.
     Vagy ő függött az ismerőseitől, vagy azok tőle.
     Azt inkább szerette, ha tőle függtek. Ezt értettem.
     Barátja, „csakúgy” barátja, nem volt. Ezt is értettem.
     Az apám esténként kártyázni járt. Ilyen-olyan emberekkel.
     Ilyenkor mindig megemlítette anyámnak, hogy ott lesz X. vagy Y. barátja is, az a bizonyos X. vagy Y., akivel azt a dolgot okvetlenül meg kell beszélnie.
     Ezt így találtam helyesnek, apám felfogása a lelkembe marta magát, vagyis hogy: barátság „csakúgy” nincsen, és az ember az érdekért veri a blattot valamilyen kocsma hátsó szobájában.
     Vagyis: a barátság elsősorban üzleti kapcsolat, érdek, csak másodsorban önzetlen barátság. Kész!
     Akinek nincs szüksége segítő ismerősökre, aki megengedheti magának, hogy ne legyenek barátai, az az ember valamilyen értelemben hatalmas. És kész!
     Magányosan élni annyit jelentett, hogy az ember nem függ senkitől, így nem is barátkozik. Kész!
     Hiszen a „csakúgy" barátságot nem engedheti meg magának senki. És kész!
     És kész, mondta az apám, ha éjjel megérkezett a kártyázásból, az ügy kész.
     Szóval ittam a vodkákat a bárokban, és meséltem.
     Meséltem. Ahogyan az alkoholt dőlt befelé, úgy dőlt kifelé a szó előlem.
     Az iszonyatos számlákat Stockhausen úr fizette, csak legyintett és mosolygott, ha kotorásztam a zsebemben kongó pénztárcám után.
     gy ment ez heteken át.
     Jöttek a nappalok, a kába reggelek, a csöndes délelőttök, a moziban végigült délutánok, közben halkan kirúgtak az egyetemről, az ügyvéd úr „ügyvédlesz” fiából hirtelen a „kirúgottsemmialak” lett, de helyette jött az éjszakai suhanás, jött Stockhausen úr, jött a pincér, a maró vodkalebegés, a mosoly, jött a számla, a taxi, jött a kába reggel…
     És támadt a kétely. Mert éreztem, nincs ez így rendben.
     Mert: nem lehet mindig csak kapni. Mindig elfogadni.
     A másik nyakán élni.
     Az apám fia voltam, egyre bizalmatlanabbul meredtem a sötét bárban a Mesterre.
     Tudtam, hogy azzal számolnom kell, hogy számítóak az emberek, tudtam, hogy az igazi barátság nem tűri a tisztázatlan viszonyokat, tudtam azt is, hogy a pénz kételyt hoz minden kapcsolatba, és úgy éreztem, hogy az elnyert szabadságom tűnik el, ha mindig mindent elfogadok. Bonyolult volt, töprengtem is rajta eleget, de amikor elkezdtem a Mesternek magyarázni, rögtön értette.
     Csak nevetett. Azt hiszem, értem, fiatal barátom, mondta kedvesen, akkor azt javaslom, hogy ma este Ön fizet, Ön dönti el, hová megyünk, és én megkönnyebbülten leléptem a járdáról, bele a langymeleg tavaszi estébe, és intettem egy taxinak.

Apám ügyfelei…
     …gyakorta emlegettek egy Tavasz bárt, a zajos Nyugati pályaudvar mellett, ott lehetett tombolni, szórakozni, a bár valóban létezett, a kocsi keskeny, koszos mellékutcában állt meg.
     Ide szoktam járni, mondtam hanyagul, magabiztosan előrementem, belöktem az ajtót.
     Sötét, kihalt helység, homályos, tompa, vörös fények, agyonkönyökölt bárpult, bűnös bűz, persze, itt lehetett szórakozni, gondoltam, aztán leültem az asztalhoz, könnyedén intettem a pincérnek, könnyed hangon rendeltem a legjobb konyakból, könnyed mozdulattal gyújtottam rá, könnyedén döntöttem be a vodkát.
     Azon az estén azt szerettem volna, ha a Mester mesél önmagáról.
     Miért? Ezen sokat gondolkodtam. Csalódott voltam? Azt hiszem.
     Szóval: úgy éreztem, hogy Stockhausen úr aberrált játékot űz velem.
     Az erős játszik a gyöngével. A macska hegyes karma az egér hátán, igen, ezt éreztem; az erős hallgat, erősebb lesz, a gyönge beszél, kiadja önmagát, végül az erős eldobja a gyöngét.
     Egy idősebb alak és egy fiatal fiú vonul az éjszakában? Igen, éttermek, bárok, éttermek, pincérek, taxik, zene. Édes élet. De minek? Mi célja van velem, gondolkodtam, mit akar tőlem?
     Ki akartam keveredni a függőségből? Lehetséges.
     Csak ültem a bélyeg nagyságú asztalkánál, ittam, és az járt az eszemben, hogy rosszul ítéltem meg érdeklődését; amit barátságnak véltem, csupán a magányos ember számító hallgatása, ha megszólalok, gondoltam, erre fordítja az arcát, igazán nem ÉN vagyok fontos, hanem, hogy legyen mellette valaki, bárki is legyen az, akivel eltöltheti az üres estéit.
     Én lennék a szünetbohóc?
     Komor hangulatban ültem végig az estét.
     nem beszélt, később én sem mukkantam.
     Valamikor éjfél felé hívtam a pincért, fizetni akartam, menni. Menni onnan.
     A számla, amelyet a pincér letett elém, döbbenetes összegről szólt.
     Tudtam, nincsen annyi pénz a zsebemben, de bevallani nem volt bátorságom. A lapos arcú pincér picurka szemével figyelte, hogyan kutatom át egyre idegesebben zsebeimet, Stockhausen úr kimérten hallgatott, végül a pincér elunta a várakozást, szólt, kövessem hátra, az irodába, ott majd rendezzük a dolgot...
     Sötét, keskeny folyosóra vezetett, a falnak dőlve egy férfi cigarettázott, a mi fiatalemberünk nem tud fizetni, mondta a pincér, mire a férfi eltaposta a cigarettáját, előkapott valahonnan egy apró, fényes tárgyat, és azonnal az arcomba csapott.
     Hanyatt zuhantam, feküdtem a kövön, közben húsz mozgékony ujjacska kutatta zsebeimet, majd miután megtalálták tárcámat, két lábfej jobbról-balról nagy türelemmel rugdalt, négy kar ragadott meg, bevonszolt egy parányi helységbe, aláíratott velem valami papírt, meg egy újabb számlát, amely már sokkal nagyobb összegről szólt, mint az előző, aztán a személyzeti kijárón keresztül összehangolt lökéssel kihajítottak az udvarra.
     A sötétben Stockhausen úr segített fel.
     Itt vártam magára, mondta nyugodtan, kicsit sokáig tartott az ügy.
     Kitámogatott a kihalt utcára, betuszkolt egy meleg taxiba, elvitt magához.
     Fél órával később a kanapéján ültem, ittam, üvöltöttem.
     Összeverem azt a rohadt alakot! Bosszút állok, bosszút!
     Csak nevetett, az ember ne álljon le verekedni, az nem való. Akkor olyan lesz maga is, mint azok. Ha valóban bosszút akar állni, szemlélte meg véresre püfölt arcomat, akkor azt elegánsan kell intézni.
     Én nem állnék le pofozkodni, mosolygott, én a magam módján intézném el az ügyet.
     De hogyan, néztem rá bambán.
     És Stockhausen úr megmutatta, hogyan.

Szóval Judittal…
     …majdnem sikerült az életem. Majdnem megszoktam a szép poklot. Majdnem elhittem, hogy a boldogság következménye valaminek. Mert Judit komolyan vette a napi realizmust, rávette az apámat, hogy vegyen nekünk luxuslakást, és az apám vett egyet, erkéllyel, nappalival, garázzsal, őrséggel a kapuban. Ott éltünk kettesben, bezárva a méregdrága védelembe, a mézes biztonságba, és körülöttünk csupa újgazdag, öntelt nyakkendős bankár alak élt a részletre vett luxusautójával, a világosszőke stewardess barátnőjével, a hatalmas stresszt leépítő italkészletükkel, a mélyhűtőbe rejtett kokszos zacskóikkal. Pornókazettáikkal.
     Igen, esténként álltunk az erkélyen, néztük a mormogó várost, és büszkék voltunk magunkra, és Judit rávett, vállaljak el egy állást, én meg elvállaltam. Drága, felesleges dolgokat sóztam rá az emberekre, és Judit rávett arra is, hogy ne igyak annyi alkoholt, inkább járjak úszni, kerékpározni, és vegyünk autót. És én nem ittam vodkát, hajnalban sportosan futottam a parkban a többi másnapos bankár között a fitness-center-kápolnában, és vettünk hatalmas tévét, hatalmas terepjárót. És Judit rávett arra is, hogy ne járjak az öreg pojácához a városba, és nem jártam Stockhausen úrhoz. Megadás volt ez a felsőfokon.
     A Mester néha keresett, de én letagadtattam magam, és Judit egy este rávett, hogy azt is megértsem, most nem lehet gyerekünk, mert az új állás…, és értsem meg, hétvégén elmegy az orvoshoz, és elveteti… Igen, aztán jött Roland, hála neki.

A következő napon…
     …mégis elmentem Eszterhez. Mosolyogva nyitott ajtót, már vártalak, mondta, éreztem, eljössz. Le kellett ülnöm, szíven ütött ez a mondata. Ezt neked szántam, mosolygott, apró csomagot tett le elém az asztalra, de ne adja Isten, hogy használnod kelljen. Lassan kibontottam, elképedve emeltem ki a papír közül az "ajándékot", egy amerikai rugóskést. Mit csináljak ezzel, kérdeztem értetlenül. Védd magad, mondta dühösen, kivette a kezemből, gyors, ügyes mozdulattal kiugrasztotta a gonosz, hosszú pengét, a torkomnak szorította,

(folyt. köv.)