04. márc.
Kalász István
6. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                              
avagy az eszméletlenség színlelése

Másnap délelőtt…
     …csöngetésre ébredtem. Imbolyogva kifáradtam az előszobába; éjszaka, ki hinné, leittam magam. Törölt aggyal mosolyogtam, mert az élet szép, a sors kegyes ugyebár, tehát igyekeztem pozitív képpel a világnak ajtót tárni.
     És lám, Herr Doktor Roland, volt barátom, volt barátnőm, anno Judit szerelmem mostani barátja, állt az ajtóban. Vasalt, fehér inghez vasalt, nőgyógyász vigyort viselt.
     Mindig lenyűgözött, milyen biztatóan tudott nézni, ha becsöngetett.
     Egy alkalommal, akkoriban még barátok voltunk, megkísérelte nekem is betanítani ezt a ragyogó, ügynöki mosolyát. Az első benyomás a legfontosabb, magyarázta, ha megérkezel valahová, ne csöngess be azonnal. Állj meg az ajtó előtt, vegyél lélegzetet, hunyd le a szemedet, gondold át, mit akarsz odabent, aztán mosolyogj, érted, mo-so-lyogj, majd nyújtsd határozottan a kezedet, nézz bele egyenesen az embered szemébe, és nyert ügyed van.
     Szerencsére ettől a kézfogástól eltekintett; csak szirupmosolyát kellett elviselnem.
     Remélem, jól vagy, kezdte rutinosan, sportosan, könnyedén, és mire észbe kaptam, besuhant, és a szobában üldögélt.
     Mit akarsz, mordultam rá oldalról.
     Kedves itt nálad, pillantott közömbösen körbe; a szétvert szoba állapota, az új bútort leszámítva, nem változott az elmúlt hetekben, lassan kezdtem megszokni.
     Költözködöm, hazudtam, mit akarsz?
     Mosolygott megint, apró szívességre szeretnélek megkérni, mondta, elővett egy cigarettát.
     Elhatároztam, hogy két percig nem beszélek vele. Kimentem a konyhába. Kávét főzni. De csak magamnak.
     Mégis, mi történt itt, kérdezte, amikor visszamentem. Szürcsölni kezdtem a kávémat, a lakás a magánéletem volt, a magánéletem csak rám tartozott, így leültem a földre. Lazán, a váza cserepei közé, mintha ez lenne a természetes. Kérsz cigarettát, nyújtotta felém a csomagot. Elfogadtam. Mindig jó cigarettákat szívott a doktor, hála a begyulladt, hálás női betegeinek, kaphatnék egy csésze fekete vizet?
     Lassan széttártam karjaimat, sajnálom, a fekete víz elfogyott. Roland még mindig abban a hitben élt, hogy csak a verbális humor az igazi humor. Ha egyedül él az ember, vigyorogtam gúnyosan, csak magára gondol.
     Bólogatott, igazad lehet, bár úgy hallottam, soha nem voltál önzetlen ember.
     Erre aztán hallgattunk egy ideig.
     Én hangosabban szürcsöltem a kávét, élvezettel szívtam a cigarettáját, vártam, mi következik, ő meg csak cigarettázott. Apró szívességről lenne szó, fogott végül bele, kényes feladatot bíznék rád. Elnevettem magam; mulatságosan hangzott, hogy úgy beszél velem, mint valamelyik debilis-részeges segédápolójával, akire csak a halottakat bízzák.
     Rendelkezz velem, mondtam alázatosan, de nem zavartatta magát, az orvosok kiismerhetetlen mimikája már ráragadt az arcára és lelkére is.
     Ezt kellene a munkatársam zsebébe lopnod, mondta hirtelen, és borítékot tett az asztalra. Vastag boríték volt, afféle hálapénzes.
     Ostobán kitátottam a számat, csak meredtem rá, és ez tetszett neki, nyalogatni kezdte a száját. Nem értem, miről van szó? Mit is kellene, motyogtam.
     Lejegelt hangon ismételte el.
     Még mindig nem értem! Mit akarsz, kérdeztem.
     Ne játszd az ártatlant, állt fel dinamikusan, tudod pon-to-san miről van szó! Megráztam a fejem, erre ő hahotázni kezdett, hát valóban azt hitted, hogy eltitkolhatod Judit előtt, miből élsz? Hogy lopsz? Hogy egy vacak, piti zsebmetsző vagy? És egy alkoholista?
     Milyen undorító, keskeny szája van, néztem Roland képébe, milyen jó lenne valami kemény és súlyos tárggyal kitörni a szép fogait. De sajnos semmilyen alkalmas tárgy nem volt a közelben, és hogyan jött rá, kérdeztem halkan. Roland nem válaszolt, az ügy tragikus része nem érdekelte.
     A sarokból előkotortam a borosüveget, alaposan meghúztam.
     Ebben a borítékban levél és drága svájci gyógyszer van, magyarázta; arcán széles vigyor fénylett. Tegnap megtudtam: valamelyik ostoba páciens feljelentett bennünket, képzeld, azt állította, csak és csak pénzért adunk drága gyógyszert. Holnap afféle razzia lesz. Ellenőrzés! Minisztérium, felügyelők, sumák újságírók, riporterek, ostoba ügyészek, mit tudom én, ki jön.
     Minden orvost kérdezni, ellenőrizni fognak, a politika közbeszól. Neked az lesz a dolgod, hogy holnap délelőtt ezt a borítékot elhelyezd az egyik kollega zsebében. Észrevétlenül.
     Le a kalappal, gondoltam, Roland nőgyógyászati terve tökéletes volt. Egyszerre tette tönkre kellemetlen vetélytársát, és avatta doktor Rolandot az igazság szőke bajnokává. Elképzeltem, amint álldogál az orvosi szobában, rozoga sztetoszkópját pörgeti ujjai között, és vigyorog.
     Takarodj, álltam fel a cserepek közül. Ő csak nevetett, jó kedve volt, átkozottul jó kedve.
     Feljelentelek, ha nem segítesz, lehelte rám hirtelen. Láttam rajta, komolyan gondolja, amit mond; soha nem tartozott azok közé, akik tehetetlenül szitkozódtak; Roland a tettek embere volt. Rendben van, mondtam erre nagyon-nagyon halkan, de most már menj. Kotorj kifelé.
     Nem sietett, ült tovább a széken, keresztbe rakta vaskos lábait, cigarettázott, tűnődve nézegette a zokniját. Miután alaposan megbámulta bordó cipőjét, kifényesítette egy papírzsebkendővel, és mikor végre elég csinosnak érezte magát, felpillantott.
     Még mindig nincs barátnőd, kérdezte.
     Egyedül vagyok, mint a nőgyógyászok ujja, tudod…, mondtam; már hazudni sem volt kedvem. Neki nem.
     Van nálunk egy szőke nővérke, ajánlom becses figyelmedbe, kedélyeskedett, csinos, igénytelen, vidékről származik.
     Lassan körülnéztem, de hiába, még mindig nem láttam semmilyen tárgyat, amivel alaposan fejbe vághattam volna. Újra cigarettára gyújtott, ezúttal nem kínált meg. Tudom, nehéz egyedül, fújta képembe a füstöt, én is sokáig voltam magányos. Bizonyára emlékszel...
     Bólintottam. Roland körülbelül úgy volt magányos, mint az éhes galamb; télen a város fölé repül, leszáll a téren, rögtön elzavarja a többit a morzsa mellől, igen, a filozófia, ugyan az önzés indoklása szintjén, de működött. Holnap kilenc órakor várlak a kórház főbejáratánál, nyájaskodott, majd intelme következett, és pontos légy!
     Az előszobában megszólalt a csengő. Nem mozdultam, fáradt voltam, elhasznált, öreg. Rozsdás.
     Csöngettek, figyelmeztetett a Herr doktor.
     Hallottam, bólintottam, de semmi jelentősége.
     A Herr Doktor nevetett.
     Valaki be akar jönni, mondta úgy, mintha egy szellemileg visszamaradt emberrel beszélne.
     Igen, mondtam türelmesen újra, de ennek sincs semmi jelentősége.
     A doktor felállt, kiment, ajtót nyitott.
     Azzal tért vissza, hogy csinos nő, azt a szót, hogy szép, nem ismerte, áll az ajtó előtt, és engem keres.
     Jöjjön be, legyintettem fáradtan.
     Roland boldogan trappolt ki.
     Lépéseket hallottam, majd Eszter hangját, jó napot, felügyelő úr! Elhoztam a verseimet.

Gyönyörű volt, döbbenetesen…
     …gyönyörű. Egyszerű fekete ruhát, egyszerű fekete cipőt viselt, kezében fényes, szürke dossziét tartott. Luxustest, luxusillat; tudott öltözködni, ha akart.
     Igen, ordított fel Roland, pontosan ilyennek képzeltem a költőnőt.
     Életében először mondott szellemeset; nevetnem kellett.
     Zavarok, kérdezte nyugodtan Eszter.
     Már megyek, harsogta Roland, már itt sem vagyok, és jelentőségteljesen kacsintott, a kezembe nyomta a borítékot. Foglaljon helyet, mormogtam hülyén, zavartan, aztán kinéztem az ablakon.
     Roland hangosan elment, így végre magamra is szántam némi időt: bementem a fürdőszobába, és kicsit ordítottam a tükör előtt. "Rosszkor jöttél Eszter, nagyon rosszkor..."
     A következő két óra leforgása alatt a következő történt:
     Visszamentem a szobába, lerogytam a sarokba.
     Eszter nem kérdezett semmit.
     Eszter felolvasott néhány verset, én közben kivégeztem az üveg vörösbort, és ettől jóval bátrabb lettem. Kijelentettem, nem értem az írásait. Zavarosak.
     Dühös lett, ostoba vagy, kiabálta, add vissza az ellopott pénzt. Nevettem, ezt te sem gondolod komolyan, kiabáltam vissza. Akkor legjobb lesz, ha örökre elutazol a városból, a barátom, fájt ez a szó, hamarosan meglátogat, és azt már nem éled túl.
     Aztán hosszasan hallgattunk.
     Később felállt, menni akart, aztán minden átmenet nélkül csókolózni kezdtünk. Észbontóan gyöngéd ajka volt. Mohó, gyöngéd, forró. Látensen kriminális.
     Öregkoromban biztosan gyakran eszembe jut majd.
     Később meztelenül feküdtünk az ágyban, tomboltunk, később bort ittunk. Sokat.
     Később megkérdeztem, miért van a „deorolerrel”, mit akar tőle?
     Azt válaszolta, gyerekkora óta ismeri, és élnie kell. Ennyi. És fogalmam sincs a nyomorról. Mert nem ismerem ezt a várost. Mert nem veszek részt az itteni életben. Mert nem látom, hogy ebben a városban nincs pénz, a zenében nincs szív, az irodalomban sincs remény, az újságban igazi bátorság…
     Nevetettem, dühös lett, megint szerelmeskedtünk.
     Aztán megkérdeztem, milyen álmai vannak?
     Miért kérdezed, akarta tudni.
     Mert az álom a költészet apja, mondtam.
     Nevetett.
     Később siklani kezdtem a meleg, puha sötétség felé.
     Estefelé ébredtem fel, az asztalon csak egyetlen pohár állt, és verset sem hagyott ott.

Este a hónom alatt…
     azzal a méregdrága borral, amelyet akkor zártam el a szekrény mélyére, amikor Judit, volt barátnőm, életem első szerelme bejelentette, gyereket vár, és apa leszek, és igazi családom lesz, igen, ezzel a francia borral a hónom alatt csöngettem be a szomszédban lakó vénasszonyhoz. A bort a gyermek tizennyolcadik születésnapján akartam felbontani; ideális volt erre az alkalomra. Kopogtam, a vénasszony vörös orrát dugta ki, lesett rám álmosan, nem akart beengedni, de aztán észrevette a borosüveget, motyogott valamit, kirántotta az ajtót.
     A bort lassú mozdulatokkal bontottam fel. Gyötrődve pislogott.
     Mielőtt töltöttem volna, megkérdeztem, mennyi a havi fizetése. Elkomorodott, évek óta segélyből élt. Ehhez semmi köze, mondta végül, a szemét közben az üvegen felejtette.
     Töltöttem, de csak magamnak, aztán vártam.
     A bor illata terjengeni kezdett a szobában, a vénasszony mély lélegzetet vett, szinte éreztem a bőrömön az utálatát, így ültünk szótlanul, én, a zsaroló, ő a nyomorult megzsarolt, aztán halkan kimondott oly csekély összeget, hogy megsajnáltam.
     Akar pénzt keresni könnyű munkával, kérdeztem, és nem töltöttem a poharába.
     Miről lenne szó, nézett rám elkínzottan. Ekkor töltöttem. Lassan.
     Egyetlen sétáról, válaszoltam. Megrázta kócos, öreg fejét, nem nyúlt a borhoz.
     Le a kalappal, gondoltam, azért van benne tartás.
     Hallgattunk.
     Az öreg bútorokkal telezsúfolt szobában szerencsére nem volt tükör, nem kellett végignéznem, hogyan kínoztam ezt a szerencsétlen asszonyt „megnemszületett" gyermekem francia borával.
     Ültem a széken, az apám előszeretettel használt jelzője jutott eszembe.
     Ha jellemezni akarta az ügyfelek egy bizonyos csoportját, szinte mindig ezt a szót használta: egyszerű. Egyszerű ember, egyszerű lakás, egyszerű ügy, egyszerű bajok, igen, mondhatta volna, hogy szegény az illető, hogy szörnyű, nedves lakásban él, hogy alkoholista, veri a feleségét, hogy lóversenyre és a kurvákhoz jár..., hogy kegyetlen, hogy aljas, hogy brutális, hogy önző... De ő soha. Úgy bánt ezzel a jelzővel, mint a Joli-jokerrel. Gátlástalanul fejezte ki ezzel a szóval mindazt, amit nem tartott érdemlegesnek, ami idegen volt számára. Felvettem az asztalról a poharat, nevetnem kellett, az én kezem is enyhén reszketett, és odanyújtottam.
     Elvette, mohón ivott. Beszélni kezdtem, nézze, végtelenül egyszerű lesz a dolga...

Valamikor éjfél felé…
     …feladatom elvégzése után tértem vissza lakásomba. Sötétben mostam fogat, sem kedvem, sem merszem nem volt felkapcsolni a fürdőszobai világítást, nem akartam látni magam a tükörben.
     Másnap, odakint sütött az átkozott nap, korán ébredtem, a galambok kurrogtak a tetőn, a rádióból dőlt a hír, a vidámság, tornáztam, zuhanyoztam, reggeliztem.
     Edzettem lelkemet, edzettem testemet, edzettem öreg arcizmaimat, mintha mi sem történt volna, mintha értelme lett volna az életnek; jó voltam önmagamhoz. Később telefonon taxit hívtam, és zsebemben Roland borítékával a kórházhoz vitettem magam.
     Roland doktor vakítóan fehér, agyonvasalt, keményített köpenyben várt rám a bejáratnál, orrán a „doktor úr, kérem” szemüvege, megint késtél, morogta, két perccel múlt kilenc óra.
     Alázatosan fejet hajtottam, nem kaptam taxit, hazudtam agyafúrtan, Roland megbocsátott. Gyere, suttogta feltűnően, sietnünk kell. Hamarosan kezdődik a vizit.
     Az egész ügy tíz másodpercig tartott, a folyosón kövér férfi közeledett. Jobbról, balról betegek szólították meg, de sikertelenül, a doktor szeme a messzeségbe révedt, az arcán a három perc múlva kezdődő agyműtét, az új olasz cabrió, a szeretője bundája…, szóval az arcán gondok ültek. Szintén frissen mosott, fehérített, „mabizonyellenőrzéslesz” köpenyt hordott; és fikarcnyival sem volt rokonszenvesebb Rolandnál.
     Ott jön a disznó, ő az, súgta fülembe Roland az összeesküvők rekedtes hangján, aztán hangosan fütyörészve ellépkedett a lift felé.
     Gyorsan elintéztem a dolgot, összeütköztem a piknikus doktor úrral, nem tud figyelni, hörgött dühösen, én pedig vigyorogtam, a zsebébe csúsztattam a borítékot. Utána felsétáltam az első emeleti büféhez, kértem egy kávét, a mellvédre könyököltem, vártam. A homályos csarnokban apatikus, rozzant betegek üldögéltek, mindenki cigarettázott, olvasta az újságot, itta a rossz kávét, egy félhalottat toltak ide-oda a nyikorgó hordágyon, a halál ott lebegett fölöttünk.
     A borítékos doktor közben eltűnt a lift felé, a szomszédasszony pontos volt, minden simán zajlott. Megmutattam neki az orvosi szobát, ő benyitott, elüvöltötte Roland előtt az általam betanított szöveget, hogy ő egy egyszerű asszony, akinek kevés a pénze, és nem tudja megérteni, miért kell az ingyenes orvosi vizsgálatért, a jobb svájci gyógyszerért újra és újra és újra pénzt a zsebbe dugdosni, miért zsarolják őt…, ebben a pillanatban Rolandra bökött, az ilyen orvosok?
     Roland, ezt már a közeli eszpresszó asztalánál mesélte a vénasszony, elsápadt, fejhangon üvöltötte, hogy soha életében nem látta ezt a nőt, ez az egész valami aljas összeesküvés...
     Sajnos túlságosan hangosan ordított, senki sem hitt neki, az ápolók csak röhögtek, az orvosok hümmögtek, valaki kiabált, egy férfi fényképezett.
     Szép munka volt, mondtam kedvesen.
     Az öregasszony halkan köhögött, elétoltam a pénzét, és rendeltem két életmentő vodkát. Uram, inkább konyakot kérnék, mondta öregasszony, majd finom mozdulattal az orrom elé tartotta a cigarettáját, én megnyújtottam, és Eszterre gondoltam.

(a regény II. része kezdődik a következő, a 7. folytatással)