04. márc.
Kalász István
5. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                         
avagy az eszméletlenség színlelése

Éppen a trevisói naplementét…
          …hadonásztam el érzelmesen, pedig utálom a naplementét, Eszter figyelt, értette is, nem is, mi történik, és gondolom, bolondnak nézett, amikor csöngettek. Vénasszony tipegett ki, ajtó csattant odakint, zörej, beszéd, az ajtó nyílt, aztán Eszter ismerőse lépett be. Eszter barátja, a pályaudvari behemót. Akit megloptam. Aki szétverte a lakásomat. Aki nem szeretett engem. A deoroller világos, halszálkás öltönyt viselt, hóna alatt csokrot szorongatott, és széles arca rögtön szomorkás kifejezést öltött, amint meglátott. Barátságosan elmosolyodtam, kezemet nyújtottam, és mondtam valami nevet. Ő is mormogta a sajátját, a kezét már nem tartotta oda. Aztán: ordítani-ütni-taposni-rugdalni kellett volna egymást, de semmi sem történt, az égvilágon semmi. Csak álltunk mereven egymással szemben, pislogtunk laposan. Hülyén, és nem mozdultunk. Egy pillanatig arra gondoltam, jobban tenném, ha ordítanék, a széket a tükörbe vágnám, ahogy a filmekben, és kirohannék az ajtón. De feltámadt bennem valami fura érzet, ami önérzetre hasonlított, valamint futni soha nem szerettem. Úgy döntöttem: maradok.
     Ön mivel foglalkozik, kérdeztem kedvesen, majd hátraléptem. A „barát” arca elfehéredett, várjon csak, fecsegtem tovább könnyed udvariasan biztosabb távolból, engedje meg, hogy kitaláljam. Nem nevetett. Egyszerűen nem nevetett. Nem és nem! Pedig igyekeztem vicces lenni. Mi a titka ennek az embernek, töprengtem, miért szeretheti Eszter ezt az alakot?
     A behemót a szoba közepén állt, hunyorgott, laposan méregetett. Szemügyre vettem; jóképűnek a legnagyobb jóindulattal sem lehetett mondani, magas volt, kövérkés, nyafogó óriáscsecsemő. Apró, nyugtalan szeme mozgott ide-oda, akárcsak keskeny, érezhetően félénk szája. Csuklóján hatalmas Rolex-Prolex karóra csillogott, szőrös mancsa a simogatásra alkalmatlannak tűnt, és az udvariasság sem tartozott az említésre méltó tulajdonságai közé. Ennyi volt. Ő volt a mecénás?
     Talán hentes, kérdeztem finoman, és közben még egy puha lépést tettem magam mögé, vagy..., a pályaudvari proli szidása még ott volt fülemben, netán zsebkéseket köszörül? És azokat ajtókon próbálja ki?
     Végre elmosolyodott. Régi filmekben szokott az asztmás gengszterfőnök így mosolyogni, ilyen unottan, megvetően, magányosan, ilyen leírtan.
     Mi már találkoztunk, morogta.
     Hol, néztem rá nagyon kedvesen, közben puhán hátráltam tovább.
     Te emelted el a pénzemet! A pályaudvaron, mondta nyugodtan, mit keresel itt? Sajnos erre teljesen logikus kérdésre nem tudtam válaszolni, valóban: mit kerestem ott? Azért jöttem, mert valamiféle bosszút akartam állni, a bőrömet akartam óvni, vagy? Vagy azért, mert Eszter érdekelt? Igen, el kellett döntenem, hogy mit is akarok, hiszen e kettő, ha látszólag nem is, de kizárta egymást. A jobb lábamról lassan a balra nehezedtem. Nehéz lett a szívem, és a szék gátolt a további hátrálásban, és arra gondoltam, az okos ember akkor harcol, ha már nem tud menekülni.

Magam sem tudom miért, de…
     …hirtelen szívesen elmondtam volna a behemótnak, hogy volt egy mester. Az én MESTEREM. Méghozzá olyan, aki nemcsak a tolvajlást, hanem gondolatait, lelkét is megosztotta velem. Aki óvott önmagától, mint minden igazán nagy Mester; tudom-tudom: nagy szavak ezek.
     Lélek, szakma, gondolatok! Mester, tanítvány, erkölcs, titok! Hála, tisztelet! Igen, olykor ezeket a nagy szavakat is ki kell mondani. Hangosan, bátran, büszkén bele a világba. Mert a Mester és tanítvány kapcsolatára illenek a nagy szavak. Illeniük kell, nem akármilyen viszony.
     Igen, a Mester, Stockhausen úr élettörténete kurtán: gazdag polgárcsalád, teadélután, szobalány, Nizza, Budapesten több bérház, Balatonon villa, vidéken birtok, afgán agár, báli szezon, a Mester az egyetlen gyerek. Háború, budai villa, kisajátítás, kilakoltatás, vidék, csirkeólban a szállás. Ott aztán tanulni, tanulni, tanulni! Tanulni, hogy milyen is az, ha az ember nincstelen. Később visszalopódzás Pestre, albérlet, Stockhausen úr megismerkedik a szénlapátolás művészetével, a kőműves-segédek, pincérek, úszómesterek, éjjeliőrök, portások gondjaival. Egyszer szégyenkezve beismerte, hogy tanulságokban gazdag időszaka volt ez életének, de... De az igazság az, kedves fiatal barátom, dünnyögte, hogy nem tetszett. Nem tetszett, hogy kevés pénzt kaptam a testi erőfeszítésemért. Mármint hogy Önt zsákmányolták ki, kérdeztem akkor közbe bárgyún, mármint hogy Ön lett az elnyomott, kérdeztem másodszor is, erre a Mester csak mosolyogott a tanítvány fölötti csupasz falra. Nagyon tudott mosolyogni. A mosoly megfejthetetlen. Igen, és ezért döntöttem úgy, hogy változtatni fogok az életemen, folytatta, volt tehetségem.
     Igen, igen, a Mester gyerekkorában bűvészkedett. Úgy hobbiból. A riadt cselédeknek.
     A bűvészkedés ügyességet követel. Az ujjak ügyességét. Finomságát. A bűvészkedés a lélekből is táplálkozik, sőt, onnan igazán. Hiszen csalás, szemfényvesztés.
     gy született az ötlet; akinek ügyesek az ujjai, használja ki tehetségét. Ebben a pestistől gyötört korban.
     És Stockhausen egy éjjelen, valami széntelepet őrzött a szutykos külvárosban, elmosolyodott a hideg bódéban, és azt mondta magának: elég volt. Lopásból élek meg.
     És így felmondott, tanult. Megint.
     Első áldozata egy kimustrált kirakati bábú, az albérleti szobája közepén állt, a Mester nadrágját, ingét, zakóját, kabátját viselte. Ő pedig ártatlan arccal közeledett a járókelő felé; gyakorolta a trükköt. Leejtett egy pénzérmét, suttogva tüzet kért, megbotlott, a másikra zuhant, tanácstalan vidéki volt a nagyvárosban, aki az eldugott utcát keresi, amelyben a sógora él.
     Közben pedig nyúlt a zsebbe, lopott. Mesterien tehetséges volt a Mesterem.
     Az így keresett pénzből lakást szerzett a belvárosban, autót vásárolt, sunyi munkahelyhez jutott.
     Terepszínű lett, azaz tűzvédelmi előadó. És halk, mint a kígyó.
     Nem kellett bejárnia a vállalathoz, de azért szigorú, feszes rend szerint élt. Korán kelt, tornázott a nyitott ablaknál, a reggeli közben hallgatta a híreket a rádióban, és csak délután tért haza. Esténként zongorázott, üvegéletet élt látszólag, senki sem fogott gyanút.
     És persze magányos volt. Teljesen és tökéletesen magányos. Aki bűnnel él, nehezen talál társat, mondta egyszer, de ellentétben velem, a Mester jobban viselte az egyedüllétet.
     Egyetlen alkalmat kivéve, erre nagyon büszke volt, soha nem volt dolga, nem került érintkezésbe a rendőrséggel. Ezt, az „egyetlen érintkezését a rendfenntartó szervekkel" nem sokkal halála előtt mesélte el, hagyta rám örökségként.
     A történet egyetlen szerelmi kapcsolatáról szólt, amely majdnem „kárhozatba sodorta".
     Akkor már beteg volt, csonttá soványodva feküdt a kórházi ágyon, és csillogó szemmel suttogta el, hogyan mondott le arról az asszonyról, aki látva, hogy miből él, elhatározta, hogy visszaviszi a becsületes útra.
     Gyerekeket akart az a nő, hunyorított rám vaksin, fehér konyhabútort, kanapét, nyaralást...
     Éjjelenként könyörgött, hagyjam a „munkahelyet", a Mester félholtan is ügyelt arra, hogy ne szólja el magát a haldokló betegek előtt, éljünk úgy, ahogyan mások.
     Becsületesen. Nyomorfizetéssel, részletekre vett tévével, hűtőszekrénnyel, két méter bútorral.
     Én persze nem, nem és nem akartam.
     A nő titokban jelentett fel. Hátulról jött, mint a nők általában.
     Egy napon felhívott az ismerősöm. Az, aki a munkahelyet szerezte. Mondta, keresett a rendőrség. Nem tehettem mást, rohantam dolgozni.
     Aztán behivattak, faggattak a rendőrségen. Persze játszottam a hülyét, vigyorogtam, széttártam a karomat, nem értettem a dolgot, bizonyítani ők sem tudtak semmit. Csak a nő tehette, ő ismerte az életemet, és mert védenem kellett magamat, elmeséltem a nyomozónak, hogy egy asszony üldöz a szerelmével. Szeretné, ha elvenném feleségül. Ez az asszony beteg, komplett bolond, mondtam a rendőrnek, hosszú hónapokat töltött az idegosztályon. Mellesleg ez igaz volt, egyszer idegösszeroppanással szállították kórházba, és aki egyszer ott volt, annak már soha és sehol nem hisznek. Aztán őt rendelték be a kapitányságra, és minden úgy történt, ahogyan gondoltam, kiabálni kezdett a nyomozóval, és mert ebben az országban csak a bolondok kiabálnak a rendőrségen, nem hittek neki.
     Mi ebből a tanulság, nézett rám hirtelen. Hallgattam, gúnyosan köhögött, nevetett, jöjjön be holnap délután, megmondom, zihálta, és aztán elaludt.
     Én pedig csak néztem, hogyan alszik a keskeny ágyon.
     Nehéz erről pátosz nélkül mesélni.
     Mert akkor bejött az öreg nővér, és azt mondta, ha már itt ül fiatalember, masszírozza már meg az alvó beteget. Hogy jobb legyen neki. A vérkeringése. A lelke.
     És ekkor megérintettem a csont sovány, hideg testét; még soha nem fogtam élő csontvázat.
     Ügyelnem kellett, nehogy elhányjam magam.
     Aztán az ujjaimmal lassan simogatni kezdtem a Mester hátát. És az a csontváz, aki egykor a Mesterem volt, felnyögött, és ekkor megnyílt a fülem. Hallottam, hogy jó neki, amit csinálok, és finoman simogatni, nyomogatni kezdtem hát a testet, és a fülem után megnyílt a szívem is, mert hallottam, hogy a Mester nyögése sóhajtás. Hálaének.
     Másnap hajnalban halt meg. Halála után két nappal levelet kaptam, pontosan utolsó látogatásom napján adta fel. A levél tartalma egyetlen mondat volt: Kedves barátom, írta betegen dülöngélő betűivel, először és utoljára hagyva el a fiatal jelzőt, a szerelmet nem szabad elárulni.

A szerelmet nem szabad elárulni…
     …ez a mondat jutott eszembe, amikor a deoroller nekem szegezte abban a romlakásban, Eszter előtt kérdést, hogy mit keresek ott? Hümmögtem kicsit, döntenem kellett, méghozzá gyorsan kellett döntenem ugyebár, de nem tudtam mondani semmit. Ugyebár.
     Hosszúra nyúlt a csönd, a vénasszony megint kitipegett, a deoroller némán bámult, Eszter bámult, én bámultam, és a karosszék akadályozott a hátrálásban. Fogtam magam, leültem.
     A deoroller-behemót rágyújtott egy cigarettára, nézte kicsit a hegyes cipőjét, na köcsög, mondta, ezért kinyírlak, és hangjában annyi érzelem volt, mint a pályaudvari hangosbemondóéban.
     Ülve maradtam, szorongattam a székkarfát, nevettem, akkor börtönbe megy, és ott rohad meg, figyelmeztettem, majd minden erőmet beleadva tovább hahotáztam.
     Eszter közben felállt, tűnődve figyelt, elég, ha csak az ujjait töröd el, akkor vége, szólt közbe kedvesen. Anyásan. Most nevettem csak igazán; hosszasan csengett-bongott az én riadt hangom a szobában.
     Most? Itt, kérdezte a férfi, és ujjaimra meredt. Eszter elmosolyodott, te vagy a férfi, mondta gúnyosan, majd kitárta az ablakot.
     És ebben a pillanatban megértettem, mit tervez a méregkeverően okos fejében.
     A behemót közeledett. Lomhán lóbálta vastag karját.
     Úgy tűnt: nem szereti az embereket.
     Úgy tűnt: fájdalmat akar okozni.
     Úgy tűnt: ütni akar.
     Úgy tűnt: utána fojtogatni akar.
     Úgy tűnt: nem ért semmit a világból.
     Úgy tűnt: az emberi gonoszság nagy erő.
     Kinyitotta az ablakot, figyelmeztettem, és láttam, hogy tényleg nem érti a meggymag agyával. Ha most verekedni kezdünk, folytattam, odalent hallani fogják a lármát. Nehezen bírom a fájdalmat, üvölteni fogok, maga is vinnyogni fog, mert tökön rúgom. Ketten üvöltünk, érti? Néhány bútort gyorsan magához vágok. Odalent az utcán hallják majd a kiabálást, és hívják a rendőrséget. Az emberek jók, tudja?
     Komoran meredt rám.
     Úgy tűnt: valami gondolat, tompa gyanú mégis megmoccant az agyában.
     Eszter így akar megszabadulni végre magától, vigyorogtam. Megtorpant.
     Igaz ez, kérdezte.
     Eszter a tagadás helyett nevetni kezdett; egyre hangosabban, elkeseredettebben, görcsösebben, úgy, ahogyan én nevetek, ha nem tudom, hogyan is tovább ebben a nyomorult életben.

Ez után a jelenet után…
     …nem volt kedvem hazamenni, hülyén töprengeni a fotelben az élet ki-tudja-hová rejtett értelmén, szóval a sors sötét, büdös zegzugain elmélkedni, szóval teljesen feleslegesen gondolkodni a hiábavalóságon. Villamossal bezörögtem a belvárosba, nézegettem az irodaházakat, a szállodákat, a plakátokat, a kabriókat, a fénylő kávéházakat, a zsúfolt teraszokat, a kirakatokat, a szőke yuppie-zombie nőket, a lenyalt szoláriumos férfiakat, a mosolytalan pincéreket, rendőröket, a turistákat, igen, csak szimatoltam a nagyképű, hiénás világvégi eleganciát, néztem a kilakkozott világot, és a luxus látványa életre rugdalta bennem a vadászösztönt. Dolgozni kezdtem. Munkaterápia, motyogtam; átsétáltam az egyik áruházon, és három pénztárca cserélt gazdát; ugrott ki valaki zsebéből, ugrott az enyémbe. Aztán egy kávézó mellékhelyiségében átnéztem a zsákmányt; vastag, cukros papa pénztárcákat emeltem el.
     És ekkor történt.
     Meglódult velem a világ. Alaposan meglódult.
     Megint, mint Olaszországban.
     Álltam a vécéfülkében, támaszkodtam, a tompa nyomás a szívemen ült. Szörnyű volt. Iszonyatos. Tudtam, mert már egyszer megvizsgáltattam magam, hogy a szívemnek semmi baja. A baj nem szervi eredetű, dünnyögte akkor az orvos, a kimerültség teszi. A lelke fáj.
     A fejem zúgott. Ez volt a roham első félreismerhetetlen jele, levegő után kapkodtam, a pénz a mocskos kőre hullt. Figyelem-fegyelem, ne add fel, morogtam.
     Valahogyan az volt bennem, hogy ki kellene mennem, ki az utcára, a friss levegőre, a napfényre, hívhatnék taxit, és amíg a kocsi megérkezik, ihatnék egy erős kávét, hozzá konyakot, vagy csak ülhetnék valamelyik utcai padon...
     Ezernyi dolgot tehettem volna, de maradtam. Maradtam mégis, mert úgy éreztem, most dől el minden. Persze, ez ostobaság volt, bődületes ostobaság, de mégis fontos ostobaság. Miért? Nem tudtam. Nem akartam feladni! De mit nem? Nem tudtam ezt sem. Csak azt éreztem, most dől el, engedek-e a gyengeségnek, vagy legyőzöm azt. Hiszen olyan egyszerű ez: ha kimegyek, mert nem bírom, legyen jó önmagához, morogta közömbösen az orvos, akkor feladtam. Ha maradok, ha kibírom, győztem. De mégis: mit? Nem tudtam ezt sem, csak annyit, ez baromság, fura ostobaság, de ott volt a fejemben ez a gondolat.
     Leültem a hideg ülőkére és vártam; nem volt kedvem elpatkolni egy homályos klozetben.
     Bámultam a fülke ajtaját. Lehunytam a szememet, összpontosítottam.
     Nem akartam annyira elgyengülni, hogy ne tudjak felállni, és kimenni.
     Mert akkor veszítettem. Elveszítettem valamit.
     Nem tudom, mennyi ideig ültem ott így. Nem tudom. Megszámoltam a csempéket. Egyenként. Többször. És megszámoltam a mennyezeti lámpákat is. Később két férfi lépett be a helyiségbe. Nem láttam őket, csak a hangjukat hallottam.
     Az egyik megkérdezte, akkor jössz este? Mire a másik kedvesen a következőt válaszolta, jövök. Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, a barátod vagyok.
     Aztán kimentek. Én meg újra fel tudtam állni.

Másnap délelőtt…
     …csöngetésre ébredtem. Imbolyogva kifáradtam az előszobába; éjszaka, ki hinné, leittam magam. Törölt aggyal mosolyogtam, mert az élet szép, a sors kegyes ugyebár, tehát igyekeztem pozitív képpel a világnak ajtót tárni.

(folyt. köv.)