04. márc.
Kalász István
4. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                    
avagy az eszméletlenség színlelése

Éjjel érkeztem Trevisoba...
     ...kihalt, sötét utcák fogadtak. Az egész koszos, olasz város lakossága aludt vagy nemi életet élt, a jó aludt, a rossz ébredt, mit tudom én, mit műveltek az emberek a sunyi csöndben, mert csönd volt mindenütt, csak két örök részeg vénember botorkált a kocsim előtt. Az első éjszakát a város szélén magasodó, Führerbunkerre emlékeztető szállodában töltöttem. A hatalmas, szürke betonépületben Ruhr-vidéki turista század állomásozott, 120 darab 150 kilós, roppant egészséges, pattogó, szőke német.
     A hallban, a folyosón, a liftben öblös röhögés, az étteremben konok asztalcsapkodás, „jetztalle zusammen” gajdolás, sörvedelés, pincérgyötrés, alig tudtam tőlük elaludni.
     Másnap reggel megkerestem a belvárosban azt a panziót, amelyben anno barátnőmmel laktunk. Anno és volt barátnőmmel. Amikor még éreztem, amikor még szerettem. Amikor még azt hittem, a szerelmes ember soha nem nevetséges. Mert itt térdeltem elé, és kértem, hogy jöjjön hozzám feleségül. Trevisoban. A régi szállodában. Szóval kivettem ugyanazt a szobát, melyben hosszasan térdeltem egy nő lába előtt, és amely semmit sem változott az elmúlt hat év alatt. A magasabb ár és az asztalt belepő új porréteg nem számított. A tapéta sárga volt, ablak ugyanarra a térre nézett, a szökőkút ugyanúgy csordogált, a kopott szaxofonos ugyanazokat az édes örökzöldeket fújta a kávéház terasza előtt, én pedig a szobában ugyanabba a szekrénybe tettem be ingeimet, aztán lefeküdtem ugyanarra a nyikorgó ágyra, amelyen gátlástalanul tomboltunk Judittal, és bámulni kezdtem ugyanazt a tájképet a falon.
     Most jó, kérdeztem magamtól, és rögtön hazudtam, hogy túl legyek végre ezen a válságon, igen, most jó.
     Igen, a szálloda gátlástanná tesz.

...Mély, süket álomba...
     ...zuhantam, csak este ébredtem fel. A tulajdonos meghívott egy pohár borra, kettesben ültünk a sötét, üres étteremben, nincs már vendég, panaszkodott Alberto, majd elmesélte, hogy reggel Rómába utazik, a pápa tartja a misét, mondta büszkén. Magával tarthatok, kérdeztem, nem volt kedvem a városban maradni, hosszasan rendetlen kirakatok előtt ácsorogni, fagylaltot enni, ötször ugyanazt a trevisoi nőt bámulni a huzatos piazzán.
     Örömmel elviszem, lelkendezett, hadonászott olaszosan, mit kér az Istentől, nézett rám.
     Nyugalmat, vágtam rá rögtön. Bólintott. Nem rutinosan, értette.
     Én is nagy dolgot kérek a Mindenhatótól. Gyógyítsa meg a béna lábamat. Szeretek egy asszonyt, mondta, de így..., és szomorúan meredt le merev lábára.

Másnap délben már Rómában...
     …voltunk. Az örök város utcái fölött a forró időtlenség remegett, lárma, kövek, ragyogó márvány, autók, rollerek, dudálás, tér, száraz hőség, templom, áhítatos emberszag.
     Hátizsákos turisták, kövér amerikaiak, feketébe öltözött asszonyok, öregemberek filmszínész kalapban, megtört parasztarcok, mormogás, pusmogás, bizalmatlan pislogás, öreg rózsafüzér.
     Valahol a magasban harangoztak, a templomtornyok kongtak, az ég megnyílni látszott, Alberto, a hotel tulajdonos kinyitható székén üldögélt, cigarettázott, így vártuk, hogy elkezdődjön a mise.
     És eszembe jutott: „dolgozhatnék”, hiszen azt mondtam magamnak Pesten, hogy tanulmányútra jövök ide, és ennél alkalmasabb helyről zsebtolvaj nem álmodhat. Csak álltam a mormogó tömeg közepén, benne nyakig a hitben, az alázat epicentrumában, és pontosan itt meglopni az imádkozó embereket, csak álltam, álmélkodtam önmagamon, lopni itt? De úgy van ám, jutott eszembe, hogy minél rosszabb vagyok, annál jobb nekem, igen, ez volt az élettapasztalatom, ez volt a durcás valóság, meg az, hogy alávaló, de szabad ember vagyok.
     És így történt: elöl zúgás támadt, a hatalmas tér mintha megbillent volna, az ég mintha megnyílt volna, a hívők nyomakodni kezdtek a templom sötét bejárata felé, a hangszórókból csörömpölt a zene, és ujjam egy táskában kotorásztak. Közben gyűlöltem magamat, biztosan megszállt az ördög, ez volt az utolsó tiszta gondolatom, meg, hogy loptam Isten színe előtt is, és ekkor rosszul lettem.
     Elájultam. Anyám képe jelent meg előttem. Sírt.
     Aztán eltűnt, oda lett a világ. Csengés, bongás, bim-bam, csönd, aztán sötét.
     Orvos, mentő, szirénázás, ez az ember Istent látta, ordított valaki ókori hangon felettem, aztán pofozgattak, rángattak, injekciót nyomtak a karomba, egy kövér olasz orvos megveregette az arcomat, jobban lettem, és Isten hatalmas ege alatt megint fel tudtam állni.

Mit hoz a jövő…
     …Valaminek változnia kellene, nem? Ezt a kérdést már este a trevisoi szállodai szobában tettem fel önmagamnak. És persze Albertónak. Tényleg: mit hoz a jövő? A jövőm? Ez az ájulás jel volt? Hogy kezdjek ropogósan új életet? Keressek állást? Nősüljek meg? Ezen tűnődtünk, és ittunk persze. Alberto megmutatta az asszony fényképét, szipogott egy keveset sorsa felett, aztán az asszonyi lélekről elmélkedtünk, a csalfaságról, a női próbálkozásról, a korbács fontosságáról, a jövőről, a múltról, szóval ott ültünk a homályban, részegen gyermeki szemmel egymást nézve, és férfiasan nyavalyogtunk.
     Irigyeltem Albertót. Rögtön elcseréltem volna vele az életemet, még a béna lábát is elfogadtam volna; elképzeltem, hogy az üres, eladósodott szállodámban ülök, ahová már nem járnak a gazdag németek. Őszes hajú olasz férfi vagyok, szeretem a gyors autókat, a vasárnapi focit, a szép barna cipőket, a drága ingeket, a selyem nyakkendőket, és szeretnék sok-sok gyerekeket, bambino ordibálást a szállodámban, egy kedves, kövér bella Mariát az ágyamba, de magányos vagyok, és érzem a szerelmet.
     Szóval: érzek. Valamit.
     Igen, irigyeltem Albertót.
     Mit hoz a jövő, kérdeztem újra, ő fáradtan mosolygott, én pedig felkeltem az asztal mellől, megszámoltam a római "minnéljobbannálrosszabb" szerzeményemet, majd hosszú éjszakai sétára indultam a kihalt, szerelemtől teli városkában.
     Drága Eszter,
     Mindig eszembe jut. Itt vagyok Olaszországban, és sajnálom, hogy nincs itt. Velem. Tudom, itt boldog lenne. Látja, nem is tudom, miért írom ezt magának (így és most); talán mert a verseit, esténként újra és újra olvasom. Kár, hogy nincs velem; esténként vacsorázni mennénk...
     Hajnalban, miközben a „naplemente az óváros fölött” képeslap hátoldalára irkáltam iparkodóan gyöngybetűkkel, elképzeltem Eszter dacos, meglepett arckifejezését, amikor kiveszi a lapot a postaládából, és a gyér lépcsőházi világításnál olvasni kezdi édeskés soraimat. Hajnalban, még sötét volt, indultam haza. Vissza?
     Albertó kibicegett a kamrájából, férfias biztatóan megölelt az előtérben. Hosszú út áll előtted, motyogta álmosan, ciao, gyere megint bellaitaliaba, azzal visszabotorkált a kamra bánatába.
     Ez igaz, mondtam. Ez igaz. Hosszú út áll előttem.

Az úton hazafelé a múlt...
     ...jutott eszembe. Tekergettem a kormányt, süvítve siklottam bele a meleg alkonyatba, suhantam Keletnek, dudáltam, villogtam, megint dudáltam, előztem meg olaszokat, osztrákokat, németeket, szlovénokat, magyarokat az autópályán, és a gyerekkorom ott kavargott a hatalmas autóban. Az én boldog gyerekorom, az örök móka, az örökös kacagás?
     Szóval: mi nem voltunk szegények, volt pénzünk.
     Hiszen minden ordibálás ellenére csak megszülettem, de csöndben voltam, alig sírtam, csöndben nőttem fel, halkan, alkalmazkodtam.
     Az élet örökös alkalmazkodás. A belső alkalmazkodik a külső világhoz. Örökké. Igen, és ezért a csöndért cserébe volt versenykerékpárom, japán hifi berendezésem, japán távcsövem, kaptam japán „mittudoménmit”, a legújabb amerikai lemezeket, videofilmeket, drága ruhákat, finn zsebkést, luxus kacatot, hozzánk takarítónő járt, az apám nem verte anyámat, és volt nagy német autónk; igen, jó házból való gyerek voltam, ez a kijelentés ott lebegett a fejem fölött. Igen, éltünk abban a körúti lakásban, a magas szobákban, az ügyféli félelemszagban, a lármában, igen, éltem otthon, és jártam az iskolába, nem dobtam be ablakot, nem szerettem focizni, olvastam, szerettem egyedül lenni. Jó házból való voltam; konok, csöndes gyerek.
     Az autó, a magnó, a takarítónő, a testvértelenség, a kerékpár, igen, mindez a sok-sok felhalmozott holmi a mozdulatlanságot hozta, volt minden, minek elmenni, gondolkodást? Innen el. Nekünk itt a legjobb. És tényleg: mi soha „nemmentünkkirándulni”, és „apamegintelfeljtettakarácsonyt”, ez volt az én mézédes gyerekkorom. Csak ültem a hatalmas kocsi puha mélyén, a lármás, tarka Olaszország, a bieder Ausztria, a poros Magyarország csúszott mellettem, és minden országban ugyanaz a zene üvöltött a rádióból, én meg „turbóztam az autóval”, kergettem a gombszemű olaszokat, bider-brav osztrákokat, a konok magyarokat magam előtt a betonon, és közben apám ügyvédi irodája járt az eszemben.
     A zegzugos körúti lakásunk két utcai szobája volt az iroda, nagy, sóvár ablakszemek meredtek a homlokzatról bele a mélybe. A nagyvárosi jövés-menésbe, a villamosokba, a lármába, aljasságba, félelembe, az örök viszályba. A pénzbe legvégül.
     Veszekedj, mohó légy, akarj valamit ebben az életben…, segítünk, hunyorgott barátkozóan a két ablakszem. Örökölni akarsz? Segítünk. Loptál, sikkasztottál, csaltál, betörtél? Kurvákat tartottál? Elkaptak? Rögtön segítünk. Gyere ide, itt ügyvéd fogad…
     Anyám?
     Akkor még él.
     Anyám?
     Maga a jóság. Halk, szikár termetű, összetaposott jóság, a megrugdalt megértés. Az örök vidéki, a néma titkárnő, a lelki lábtörlő. Főzi a teát, főzi a kávét, gépel, takarít, intézi a levelezést, vezeti a könyvelést, hallgatja az ügyfelek nyavalygását, és a második gyerekről, az öröm anyaságról lemondott; a sors nem mindig lehetőség.
     Apám társa, a roskatag öregúr soha nem jár be, örök beteget jelent, az apám nem bánja, szeret egyedül dolgozni. Igen, csettinteni való élet ez.
     Délutánként, ha az iskola utáni csavargásból hazaérek, benyitok a lakásajtón, kemény emberszag csap meg. A hosszú előszoba váróterem, elkínzott, sárga arcok, megrémült lelkek, az ajtón túl, az irodában apám ordít megint, veri öklével asztalt.
     Teheti, kevés ilyen ügyvédi iroda működik a városban, apám konkurencia nélküli, és az ügyfelek sem mindig mondhatják el magukról, hogy pázsitos angol intézetben nevelődtek.
     Ezek a gazemberek azt hiszik, magyarázza aztán este újra és újra a vacsoraasztalnál, ha ügyvédet fogadnak, nincs büntetés. Betörnek, csalnak, de ügyvédet csak végső esetben fogadnak. Itt nincs színvonal. Ezek kis halak. A pénzt feltűnően költeni kezdik, a joghoz nem értenek. Pedig ez is része a dolognak, hadonászott, bezzeg Amerikában, a törvény nem annyira védi az uralkodó osztályt, a pénzes maffiafőnöknek szüksége van az agyafúrt ügyvédre, hogy jól menjen az üzlet. De itt? Itt csak az ijedt csalókat védhetem! Ostoba népség!
     Mindenesetre, szidott, ledöngölt ostoba népség jó jövedelmet biztosít, a pénz árad felénk, lesz körúti lakás, telek itt-ott, jönnek az autók, megint lesz egy lakás, kötvények, gyarapszunk sunyin, halkan, apám a tiszteletdíjat nyomja a bankba, kötvénybe, az osztrák bankba Burgenlandban, a fiókba is. Egészen addig a napig, míg egy ügyfél, valami okos, sunyi tolvaj, akit néhány percre magára hagy az irodában, elviszi az egészet.
     Az ügyfeleket gyűlölöm. Szívemből. De nem azért, mert legtöbbjük bűnöző, csaló, satnya, ferde lélek, hanem mert tele van velük a lakás. Hiába vonulok vissza a hátsó udvarra néző szobámba; az, hogy idegenek vannak a lakásban, zavar. Mert nincs csend, magány. Örökké zaj van; érdes köhögés, nevetés, beszéd, veszekedés. Édes, sunyi bosszúkat eszelek ki: gombostűket dugok az előszobai székek kárpitjába, valaki kiabál, sajtot rejtek a fogason lógó kabátok zsebébe, valaki szentségel, pillanatragasztóval kenem be a kilincset, valaki káromkodik, jajgat, de hiába.
     Némi botrány következik, apám sebesen hajlong, elnézést kér az ügyféltől, hátrarángat a homályba, megver, erre üvöltök, anyám szeppenten sírdogál, az ügyfelek jönnek-jönnek tovább, az egyedüllétre, ahogyan más családoknál, nincs kilátás.
     Leginkább az ügyfelek kedvessége zavar; vigyorognak, sandán hiszik, ha hozzám kedvesek, az apám jobban törődik ügyükkel. Csaló pincérek, könyvelők, betörők, senki sem bízik a jogban; trükkökkel kísérleteznek, próbálnak jó benyomást kelteni. Azt hiszik az ostobák, rengeteg múlik ezen.
     Nézem tolakodó kedvességüket, ijedt mosolyukat; rajtam gyakorolják a szegényesen megnyerő modort, amit az ügyvéd úrnál, a bíró úrnál sütnek el, igen, vigyorognak rám, iskolai dolgaim után érdeklődnek. A hazudozást apám irodájában is folytatják, semmit nem vallanak be, a vád érthetetlen félreértés. A kövér könyvelő nem tud számot adni arról, hogyan ugrott ki a vállalati pénztárból az az összeg, a pincér nem tudja megmagyarázni, miért állít ki magas számlát a külföldi vendégnek, a méla betörő sétál a sötét utcán. Azt hiszem, két fajta ember létezik ezen a földön, a bűnös, aki nem ismeri el a bűnét, és a becsületes, aki örökké bűnösnek érzi magát; az apámhoz az első csoport jár. Az egész világ félreértés, a kurva rokont fogad a lakáson, a hamiskártyás nem foszt ki senkit, a verekedés azzal kezdődik, hogy a másik üt először vissza, a rendőrök különben is jogtalanul, a bűn nem létezik. Csak kívánság, vágy van.
     Az apám üvölt, veri az asztalt, nekem ne hazudjon, így nem tudom megvédeni, ordítja, issza a teát, vedeli a kávét, szívja a méregerős cigarettát, zihál, lapozgatja törvénykönyveit, tárgyalásról tárgyalásra lohol, és ha eszébe jut, hogy létezem, mert az a sápadt gyerek, aki ott áll a konyhában, a saját gyereke, igen, az ügyvéd úr ilyenkor a zsebébe nyúl. Morogva kezembe nyom néhány gyűrött bankjegyet. Hát igen, a múltat, ha az ember bűnt lát egész nap, nem érzi múltnak, ha maga is azt követ el. Szóval bűn nem létezik, ügyvédi honorárium viszont van. Ezért: settle down home? Soha.

Budapesten zuhogott…
     ...az eső, amikor megérkeztem. Az öreg, dohos város hatalmas torlódássá dagadt, az utcák megszűntek, mintha zipzárral húztak volna össze minden kiutat, autók, trolik, öreg teherautók álltak mindenfelé, mindenki kiabált, dudált, utálta másikat. A távolban sziréna szólt, az utcák fölött sárgás gőz gomolygott, göthös kutyák fintorogva szartak a langyos esőben, a kapualjakból pincebűz csapott felém; a civilizáció nem működött.
     Apám kocsiját a villa előtt hagytam, a kulcsot bevágtam a postaládába.
     Szobájában még égett a villany.
     Bizonyosan az ágyában fekszik, gondoltam, szuszogva töpreng, hogyan csalja a takaró alá a szobalányt úgy, hogy jogilag tiszta, megtámadhatatlan legyen.
     Lassan elállt az eső, az ég kifakult, a város elcsendesedett, én fogtam egy taxit, hazamentem.
     Az összetört bútorokat a sarokba toltam, ültem, ettem, gajdoltam a kádban, reggel felkeltem, este lefeküdtem, katalógusból asztalt, székeket rendeltem, egyszer sírtam minden ok nélkül, megint aludtam, bort ittam, tévét néztem. Aztán hozták a bútort, a székeket ide-oda tologattam, vajas kenyéren, konzerven éltem; hat napig ki sem mozdultam a lakásból, aztán jött a hetedik nap, és arra gondoltam: valaminek történnie kell.

Judit? Szerette az…
     …esőt. Szeretett utazni. És a pénzt. És a szerelmet. Judit őszinte volt. És egy ideig engem is szeretett, azt hiszem. Judit vinni akarta valamire, ezt tudom. Mikor is kezdődött a viszonyunk?
     Az örök viszonyunk? Amikor férfi lettem.
     Későn lettem, ez igaz. Egészen addig mintha konzerváltam volna magam.
     Húsz évesen robbant fel bennem a hormon, egyik napról a másikra igazi férfi lettem, „férfi” lett testem, és a lelkem agresszív. És vágyakozó.
     Mert: egyik napról a másikra rekedt be a hangom, támadtak célratörő gondolataim, lett a szaglásom, mint egy kutyáé. Mert éreztem, ha az a lány, az a Judit elment az ajtónk előtt.
     Mert: a teste illatozott.
     A teste hívott.
     Mert: megőrültem utána.
     Igen, napjában többször elment, ellibbent az ajtónk előtt.
     Abban a körúti házban.
     Juditék az ötödiken, a padlás alatt éltek, mi az első emeleten; a szegények mindig „fent és lent” laknak az ilyen ódon, nagy bérházakban, közel és messze az éghez, így veszik közre a módosabb embereket, igen, abban a körúti bérházban is így volt ez. A lármás körúti bérkaptár földszintjén élt a komor szobafestő, a postás, és odafent, a lépcső végén élt a raktáros családja. Judit családja.
     Négy kövér ember, hatalmas televízió, tarka kanapé, ételszag, pénztelenség, sportújság, sötét szekrénysor, mindez a lim-lom kiszorította a lelket, a vidámságot a két szűk szobából. Igen, és ott volt Judit, a karcsú lány. Ötödiknek. A szépség. A becsvágy, az „elfújtaaszél női scarlettsége”, konoksága.
     Mi pedig, akár a tökéletesen igazságtalan matematikai képlet, mi öt szobában éltünk. Hárman. Az első emeleten.

Judit?…
     …két évvel idősebb nálam, az ajtónk előtt suhan-surran el az illatba mártott teste, érzem, hogy ez a test nekem való, hogy hosszú combjai közé illek, igen, érzem a falak mögött, ha elmegy az ajtónk előtt, lesem, és fűzni kezdem. A vágy kitartóvá tesz.
     Megvárom a ház előtt, figyelem, a lépcsőházban szólítom meg. Várni, támadni, várni, ez a taktikám. Kétértelműséget beszélek, Judit mosolyog, azt mondja, NEM akarok veled kezdeni.
     Két év női „többélet” tapasztalata sokat ér a pattanásos képemmel, suta tapasztalatlanságommal szemben, de nekem ez mindegy, a vágy heves, forró bennem, semmit sem bánok, megyek neki, egyre megyek bele Judit testébe verbálisan, egyre csak kétértelműségeket súgok a fülébe, ő nevet, aztán egy este a sötét kapualjban a szemembe néz, megkérdezi, akarom-e még, bólintok, és bejön hozzám. Rögtön beleront az ágyamba, bele az ágyneműbe, átfonja a testemet; és így tombolunk, lihegünk éveken át, szabadon, gátlástalanul, vidáman, színészkedve, szerelmeskedünk nemcsak a testünkkel, hanem a fejünkben is tombol az érzékiség; igen, ez a lány akkorát üt a gyönyörrel a gerincemre, hogy a mai napig beleborzongok.

Eszter ugyanazon a széken...
     ...ugyanazzal a hanyag testtartással ült. Mint első találkozásunkkor. A lakás ugyanolyan komoran koszos volt, mint múltkor, az öregasszony ugyanolyan koszosan komor, mint múltkorában, csak Eszter viselt másik blúzt. A döbbenetesen szép melle sajnos nem látszott, ez kicsit elszomorított, az Olaszországból küldött képeslapom viszont az íróasztalon hevert, ennek megörültem.
     No lám, mosolygott rám bágyadtan, a fürkésző-műkedvelő-orr, a mi szimatoló főfelügyelőnk már megint közelít? Feljelentettek bennünket? Ismét?
     Ebben a pillanatban arra gondoltam, az én életem sem könnyű; ahelyett, hogy itt idétlenkedem, inkább mellé kellene ülnöm, átölelnem vékony derekát, bele kellene szagolnom a hajába, majd malacságokat kellene suttognom az édes kis fülébe. Asszonyom, jó híreket hozok, igyekeztem mosolyogni, a múlt héten beszéltem a főnökömmel. Beszámoltam neki, hogy egy nyugdíjas és egy állástalan fiatal nő él együtt. Elmeséltem, hogy nincsen pénzük. A főnök hívatott, közölte, átgondolta a dolgot, hajlandó a szűkös anyagi keretünkből segélyt, nevezzük alkotói segélynek, hunyorítottam rá, biztosítani maguknak. Nem sokat, de..., itt aztán végleg nyikkantam, elakadt a hangom.
     Jéghideg arc meredt rám. Jéghideg.
     Eszter felállt, azt mondta, nem. Ennyit mondott. Sem többet, sem kevesebbet. Nem. És intett, hogy menjek. Kifelé, de gyorsan.
     Mit nem, kérdeztem keserűen, ostobán, ő türelmetlenül intett, menjek. Tanácstalanul álldogáltam, nem tudtam, hogyan is tovább. Ez persze bosszantott, mármint ez a tanácstalanság, miközben a pénzes borítékot a kezemben szorongattam. Magam sem tudom miért, hirtelen nevetni kezdtem. Mert nem voltam elegáns.
     Mert nevetséges voltam.
     Mert hinni kezdtem a szerepemben. Csupán egy pillanatra, de megsértődtem.
     Szóval nem kell a pénz, kérdeztem fölényesen, még mindig nevetve.
     Nem, válaszolta Eszter, és ne is kérdezze, miért nem fogadom el, tegye el azt a nyamvadt borítékot.
     A pofonra, az összetört lakásomra gondoltam. Az egész pirinyó, sápadt életemre. A félelmemre. A parketta alá rejtett pénzre, Alberto béna lábára, a szomszéd vénasszonyra. Anyámra. Apámra. Az anyámtól örökölt kínai vázára. Amit összetörtek.
     Eszter szerelmes levele jutott eszembe, és ekkor lezuhant rám az egész világ. Egész életemben semmire sem jutottam, egész életemben semmire sem fogom vinni. Láttam a múltat, láttam a jövőmet. Eldobtam hát a pénzes borítékot, térdre vetettem magam, szeretem magát, mondtam fájdalmasan.
     Az előbb azt hittem, részeg, mosolygott vissza Eszter. Most már tudom, hogy az.
     Szeretem, kiáltottam újra rekedten.
     Az öregasszony riadtan kitipegett a szobából, becsukta az ajtót.
     Soha nem iszom, hazudtam olajos mosollyal, imádom a mosolyát, nyüszítettem boldogtalanul.
     Tudom, mondta Eszter újra, aztán váratlanul megsimogatta a fejemet.
     Szeretem, suttogtam, és megcsókoltam a kezét; jó illata volt, parfüm, cigaretta keveréke.
     De én..., suttogni kezdett, gyűlölöm a maga fajtáját, és elrántotta a kezét. Idejön, szimatol!
     Szeretem, hörögtem.
     Mit fizet, ha ágyba megyek magával, kérdezte hirtelen, elölről, vagy inkább hátulról szereti?
     Hogyan, pattantam fel, képes lenne velem? Itt és most?
     Eszter egyenesen a szemembe nézett, nem félt tőlem, nem félt ez a lány senkitől.
     Csak tréfáltam, mondta.
     Kegyetlen tréfa volt, mondtam, valóban szeretlek.
     Lassan cigarettára gyújtott, tűnődve figyelte, hogyan reszketett a szám. Szépen reszkethetett, mert hosszasan figyelte.
     Szánalmasan festettem, márpedig ennek látszatát el akartam, mindenképpen el kellett kerülnöm, biztos voltam benne, Eszter soha nem szeretné azt a férfit, aki leviszi a szemetet, és utána hosszasan sajnáltatja magát az ágyban. Szóval: hogyan tovább, töprengtem lázasan, valaminek történnie kell! Elátkoztam magam, hogy ilyen meggondolatlanul kezdtem bele a jelenetbe. Azt tudtam, ha nem történik valami: kidob a lakásból; a szociális osztály dolgozójának letelt az ideje. De ha a valódi énemet felfedve is mennem kell, a zsebtolvajt, az olaszországi levél íróját is kihajítja, azt nehezen viselte volna el a büszkeségem. És „minél rosszabb annál jobb” ötletem támadt, az asztalhoz léptem, felemeltem a képeslapot, megnéztem, elolvastam a hátoldalára írt szöveget, micsoda érzelgős baromságot írtam, gondoltam mellékesen, majd darabokra téptem a lapot.
     Ki írta magának ezt a hülyeséget, kérdeztem gúnyosan, aztán belebámultam az arcába. A sorsom függött attól, hogy mit szól, mit tesz a következő másodpercben. Maga állat, nézte az asztalon heverő papírszeleteket, miért tette ezt? Még nem voltam biztos a dolgomban. Az ilyen érzelgős fajankókat kedveli, és reszketve vártam a választ.
     Ki maga, kérdezte nyugodt hangon Eszter, mert maga valóságban nem ellenőr, maga valami más. Igaz? Nyomozó? Rendőr?
     Iparkodtam vagány testtartásban maradni. Fontos volt magának ez a nyomorult lap, kérdeztem gyöngéden.
     Eszter lassan, komolyan bólintott.
     Szeretem, mondtam újra halkan, és dagadt a mellem, nagyon dagadt. Leültem a székre, mesélni kezdtem Treviso tereiről, a naplementéről, Albertóról, a boldogtalan szerelmesről, egyáltalán: a boldogtalan szerelemről meséltem. Egy szelíd, elgondolkodó lánynak.

Éppen a trevisói naplementét…
     …hadonásztam el érzelmesen, pedig utálom a naplementét, Eszter figyelt, értette is, nem is, mi történik, és gondolom, bolondnak nézett, amikor csöngettek. Vénasszony tipegett ki, ajtó csattant odakint, zörej, beszéd, az ajtó nyílt, aztán Eszter ismerőse lépett be. Eszter barátja, a pályaudvari behemót. Akit megloptam. Aki szétverte a lakásomat. Aki..............

(folyt. köv.)