04. márc.
Kalász István
3. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
               
avagy az eszméletlenség színlelése

Otthon…
          …a szomszédasszony az ajtóm előtt, a lépcsőn bóbiskolt, ittas volt megint, olyan homályosan ittas. Megszólítottam, felráztam, alig ismert meg. Lassan feltápászkodott, két órája várok magára, ma itt járt a rendőrség, kiabálta a fülembe, kinyitatták velem a lakását. Káromkodtam, hangosan káromkodtam. A lakásban megint pusztították, a bútorokat összetörték, a villanykapcsolókon kívül alig maradt épen valami. Szinte vége volt a lakásnak. Fal, ablak, ajtó és a lom mindenütt; ennyi volt, nem igazán volt többé otthon. Leültem hát a földre, és a falnak dőltem.

     Rögtön, hogy maga elment, megjelentek, üvöltött az asszony, becsöngettek hozzám, kiabáltak, a lakáskulcsot követelték, igazi modortalan népség, kiabálta. Ne kiabáljon, nem vagyok süket, ordítottam. Meglepődve nézett rám. Meggyógyult a füle, kérdezte erre kedvesen. Mérgemben megfeledkeztem arról, hogy az asszony előtt nagyothalló voltam. Erre most inni kell, mondta, kibotorkált a konyhába, és furcsa módon épen maradt borosüveggel tért vissza. Micsoda világban élünk, jegyezte meg, bontogatni kezdte az üveget, a rendőrség így összetöri a lakást! Elnevettem magam, ez nem a rendőrség volt, vakkantottam, ezek átverték magát. Nem hallotta, imbolygott fel-alá, segített rendet rakni, de a borosüveg végig a közelében maradt. Később áthívott magához, főztem vacsorát, motyorogta, hogy töltsem nála az estét. Ne üljek egyedül az összetört bútorok között. Ültem hát a mocskos konyhájában, a billegő hokedlin, bámultam a körmömet, a mosatlan edényeit, hallgattam az egyre részegebb fecsegését az elkobzott vidéki birtokukról. Most német? Vagy olasz? Mindegy, most külföldi varroda működik a kastélyban, én is varrónőnek tanultam, kacarászott, hát nem csodálatos? Bólintottam, tényleg volt benne valami furcsa. Mióta nem látta már az elvett birtokot, kérdeztem, erre persze elkomorodott, a szeme szentimentálisan könnyes lett, minden évszakban elmegyek egyszer, mondta halkan. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen, ha lehull a hó, ott áll ez a ronda, iszákos asszony a kertkapu előtt. Felállt, imbolyogva az asztalra vágta a tányérokat, és bámul befelé. A kapun, a nagy rácsos vaskapun. Bemenni nem szabad, tudja, őrség van. Drabális, kövér fiúk, fekete ruhában. Azok nem viccelnek, gyorsan kilökik az embert. Érthető egyáltalán, amit mesélek? Bólintottam, bámultam csorba tányéromat, a koszos poharat, és vágytam a magányra, a csöndre, és reméltem, aznap már nem kérdezi meg senki, értem-e, amit mond. Biccentettem, felálltam, otthagytam a bálnazsír étellel, visszamentem a szétvert lakásomba, egy darabig ültem a sötétben, figyeltem a nyugtalanul kopogó szívemet, figyeltem a zúgó fülemet, később megnéztem, felfedezték-e a pénz rejtekhelyét. A pénz érintetlen maradt, az álrendőrök ostobák voltak, aztán levetkőztem félig-meddig, és úgy ahogy voltam, ingben, zokniban beledőltem az ágyba, bele a meleg, puha sötétbe. Éjjel jól aludtam, felhők között lebegtem, fent, a közönyös égben.

Másnap reggel lassan...
     ...nagyon-nagyon lassan megreggeliztem. A szokások betartása erőt ad, gondoltam megint. Jobban mondva, megint eszembe jutott, hogyan hirdette apám ezt a falvédő bölcsességet. Mindig és újra és újra és megint pöffetegen. Mindig evés közben, ahogyan a világ apái nyilvánítják ki a bölcsességet, mert az éhség kiszolgáltat, igen, ezt érezhetik az apák, ebben a világ összes apja tojás egyforma; a gyerek védtelen, ha eszik, és mert eszik, bólintania kell. Igen, az apám, ő a magánkeresztem, lelkem tőkesúlya, a mindent túlélő, megoldó apám, az én Über-apám. Persze, hogy apaszindrómám van. Miért? Mert még a jelennek se neveltek, nemhogy a jövőnek.

Ott kell kezdenem…
     …hogy elszánt kisgyerek voltam. Konok, elszánt, szívós, pattanásos vakarék, azóta sem akartam annyira élni, lenni, mint akkor. A létéhes sorsom úgy kezdődött ebben a büdös városban, akár a szappanopera, apám beleszeretett még az egyetemen egy alázatos, vidékről származó lányba, egy alázatos, albérletben élő, sápadt árnyékba bolondult bele valahogyan az egyetem lármás aulájában; többet nem tudok, ködbe vész minden ebből a korból, hiába kérdeztem, sem anyám, sem az apám nem akart emlékezni. Igen, beleszeretett, belebolondult, sebesen elvette feleségül, becipelte a finom undok pesti családjába, és az apja, az ügyvédnagyapám kidobta őket, mehettek albérletbe. Ki a fenébe, a város szélére.
     A riadt lányka terhes lett, nem úgy, mint a pesti szőke, magas lányok, akik az előszobában is tudtak csudát…, akik tudták, hogyan nem…, és az apám ott állt a város szélén, pénz nélkül, állás nélkül, egy bérelt faházban, és őrjöngött. Mert nem akart gyereket. Engem nem. Se pénz, se idő, üvöltötte, se akarat! Lakás kell, diploma kell, pénz kell, autó, ügyfél kell, élni kell, anyám pedig bólintott, rebegett az ágy szélén, és én „odabent” megkapaszkodtam az anyám hasában, tíz ujjal, körömmel, nemlétező fogammal martam magam az anyai méhbe, tapadtam bele a szövetbe, mely előtt egy kövér ember, leendő apám ordította, hogy nem lehet gyereked! Nem érted?
     Így annak ellenére megszülettem, kimásztam a világba, hogy anyám parancsra hokedliről ugrált, rázós buszon ült végállomástól végállomásig, éjjel sírt, hajnalban imádkozott, forró fürdőt vett, és nyöszörgött, hogy menjen el a gyerek a hasából. És? És közben addig sumákolta el az orvost, a gyógyszert, míg letelt az idő, és nem lehetett már kitépni, kikaparni a hasából. Ezt soha nem felejtem el neki. Így megszülettem hát, mert az anyám ravasz volt, és akart és én is élni akartam.
     Ki vagyok én? Egy ember, akinek mindezért örök apaszindrómája van.
     Mellette csak árnyék vagyok, vacak zsebtolvaj vagyok, aki semmire sem vitte. Looser a javából. Öreg lakásban, összetört bútorok között, és az ablakaim udvarra, tűzfalra néznek, nem kertre, nőm nincsen, sem takarítónőm, és még mindig és egyre a gyerekkoromon nyavalygok, és ha leltárt készítek, akkor azt írhatom: volt egy anyám, volt egyszer egy szerelmem, akit el kellene végre felejtenem, volt egy Mesterem, soha nem volt barátom. Most pedig: van apám, vannak rossz álmaim, némi pénzem.

Délre valamennyire…
     …kitisztult az agyam, értekezletet tartottam önmagammal. A helyzetemről folyt a szó, a helyzet ugyanis nem volt rózsás, a big game nem ért véget, a város bizonyos durva lakói mohók voltak, ezt kellett alaposan átgondolni, megmorzsolgatni a lelkemben, de semmire se jutottam.
     Üresség, kongás, pangás…, ez volt a fejemben, a nagy fénylő semmi. Megszámoltam a tartalék pénzt, több volt, mint amennyire számítottam. El kellene utaznod egy időre, mondtam erre a tükörben álló sápadt alaknak. Le kell lépni innen. De hová? Külföldre? Kérdezett vissza az az alak. Hosszas keresgélés után megtaláltam az atlaszomat, kinyitottam Európánál, előttem volt az egész földrész, nekem csak választanom kellett az országok között. Igen, ez a jó a pénzben, a mozdulást teszi lehetővé. Nyugatra, vagy délre menjek? Keletre? Tanácstalan voltam. Hümmögtem, vakargattam a fejemet, dörzsöltem a fülemet, az orromat, a lelkemet. A világ hívott, bárhová mehettem, most nem „valahová", „valami elől" utaztam, és ez a különbség szabaddá tett; hiszen, ha az ember valami elől utazik, bárhová mehet. Csak el innen, szóval, nem tényleg volt jó a helyzetem. Behajtottam az atlaszomat, döntöttem, a zsibongó Olaszországban, a zsebtolvajok hazájában találok vigaszt, oda utazom, tanulmányútra. Aztán lassan, nagyon lassan, mert jó akartam lenni önmagamhoz, hajat mostam, zuhanyoztam, borotválkoztam, leporoltam a lelkemet, ünnepélyesen felöltöztem, és elindultam fel a hegyre. Apámhoz.

Az ágyban feküdt, újságot olvasott…
     …eljöttél, állapította meg mogorván. Igazi városi ember volt, az újságolvasás szent tevékenység, az ember legyen tájékozott, mert tudni kell, ki kit lopott meg a kormányban, hol tört ki háború, jár-e a busz, a színésznő terhes-e, igen, a világ szennye konokul érdekelte, a világ mocskát ette, fogyasztotta, és nem szerette, ha olvasás közben zavarták, hát mit akarsz? Nézett rám. Leültem az ajtó melletti karosszékbe, belesüppedtem az apám siváros tulajdonába, mert azt sem szerette ugyebár, ha az ágyára tehénkedtek, az ágy is szent aknamező, magánbirtok volt nála, igen, tulajdonképpen, jutott eszembe, az apám semmit sem szeretett velem kapcsolatban. Hogy vagy, kérdeztem türelmesen.
     A körülményeknek megfelelően, morgott vissza, persze, ügyvéd volt, soha nem mondott semmi olyasmit, amiből bármire is következtetni lehetett volna. Erre hallgattunk egy ideig. Neked hogy megy a sorod, kérdezte végül unott kedvesen. Köszönöm, vagyok, válaszoltam, és ekkor történt a csoda, amely mindig halk reménnyel tölt el: hirtelen, minden átmenet nélkül, összenevettünk. Cinkosan, mocskosan, őszintén. Apa és fia, a nagy gazember a kis gazemberrel. Na, mi a baj, kérdezte, és félrelökte az újságot, akkor miben segíthetek? Képtelen volt az ügyvédi hangnemtől szabadulni. Olaszországba utazom, mondtam ünnepélyesen, még ma indulok. Ez érdekelte, erre valamennyire felébredt, valami nővel, nézett rám. Egyedül utazom, válaszoltam. Legyintett. Lemondóan. Nagyon tudott legyinteni. Tudom, mit akarsz mondani, előztem meg elegánsan sietve; gyűlölte, ha nem fejthette ki a véleményét, és szerettem, ha gyűlölt. Akkor kicsit emberien nézett. Miért nincs neked valami nőd, dörögte erre az ágyból, és felült, az újság a földre esett, felálltam, hogy felemeljem, dühösen intett, maradjak. Most figyelj, suttogta, kicsit matatott valamit az ágyban, majd a távolból, a hatalmas villa selymes bugyrából halk ciripelés hallatszott, aztán közelgő lépések zaja. Csöngő, tartotta büszkén a magasba a takarója alól előhúzott maszatos műanyaggombot, drót nélkül működik, csöngettem, és most jön. Jön. Jöööön. Szánakozva néztem rá, finoman kopogtattak, szabad, kurjantotta el magát az apám. Magas, fekete nő lépett be az ajtón, szomjas vagyok, suttogta apám, és az újságom, játszotta a beteget, is leesett.
     A nő mosolygott.
     A nő biccentett.
     A nő felemelte az újságot.
     A nő kiment.
     A nő ásványvizet hozott.
     A nő elhúzta a függönyt.
     A nő kinyitotta az ablakot.
     A nő megigazgatta a párnát.
     Apám kegyesen bólintott.
     Köszönöm, másra nincs szükségem, mondta, biccentett, elbocsátotta a nőt, és maga elé vigyorgott. Az egész lidércnyomás két percet vett el az életemből. Kibámultam az ablakon, nem akartam, hogy élvezze szánalmas diadalát. A hatalmas, ápolt kertre sütött a nap, az ápolt pázsit méregzölden ragyogott, a locsoló lassan írta köreit, a nyírfa alatti fehér padon senki sem ült, a Föld forgott csendesen tovább. A koszos városi park jut eszembe erről a képről, mondtam bele a világba, a hajléktalanokkal, az össztört padokkal, a bűzös kóbor kutyákkal, az apám megbántva zörgött az újsággal. Látod, ilyen engedelmes, egészséges nő kéne neked, szólalt meg végül. Megráztam a fejemet, ez volt a kedvenc mozdulatom, ha vele társalogtam, add kölcsön a kocsidat az útra, mondtam. Lassan, nagyon lassan, nagyon-nagyon lassan, de bólintott. Meghatottan hallgattam, utoljára csak az anyám temetése előtt volt ilyen nagylelkű. Kölcsönadom, annak ellenére, hogy Olaszországban sok autót ellopnak, főleg a jó kis német márkákat kedvelik a digók, szóval viheted, de egy feltétellel.
     Felálltam, ráordítottam, na, mit kívánsz, édes gazdám? Ismét vigyorgott, az ügyvédi lét átitta a lelkét, ha nem akarta, nem lehetett megsérteni. Most lemész a konyhába, zihált rám kéjesen, és negyed óráig beszélgetsz ezzel a szép lánnyal. Egy pillanatig arra gondoltam, fejbe verem valamivel, de aztán inkább lélegzetet vettem, és arra is gondoltam, mindennek eljön az ideje. Komolyan gondolod, amit kérsz, vicsorogtam rá. Ha teljesíted a kérést, felelte sunyi halkan, máris viheted az autót. Ő volt az egyetlen ember, akinek sikerült mindig elérnie, hogy képtelen voltam közömbösen játszani a megalázott ember szerepét. Más esetekben, mulatva magamon, a másikon, gondolkodás nélkül ugrottam szerepembe, de vele szemben tehetetlen voltam. Egyszerűen tehetetlen.
     Az örök gyerek voltam.
     Álltam a hatalmas szoba közepén, apám belemerült a sportrovatba, és gondolkodtam. Utazhattam volna vonattal, indulhattam volna repülővel is, mint máskor, de most valami elől utaztam. Magányra, nem a röfögő turistáktól zsúfolt vonatra, ordibáló gyerekekre, hőbörgő kamaszokra, családapákra, unott kalauzokra volt szükségem.
     Csöndet, csöndet, csöndet, békét akartam. Édes nyugalmat. Rendben van, biccentettem, nyertél, lemegyek, beszélek vele. Fel sem nézett az újságból, én pedig lecsoszogtam a konyhába, de ott senkit sem találtam. Valójában várhattam volna, de a csalást túlságosan szánalmasnak tartottam, elindultam hát, hogy megkeressem a nőt. A kertben találtam, vasalt. A kosárban annyi ruha, hogy azzal egy afrikai ország lakosságát fel lehetett volna öltöztetni. Maga mióta cseléd az apámnál, kérdeztem gorombán, belelőttem kicsit a lelkébe, meglöktem a hangommal. A nő felnézett, komolyan, okosan megnézett magának, öt hete már, felelte ugyanazzal a hangsúllyal, és tudja, udvariasabbnak, kedvesebbnek képzeltem, mondta. Okos, szomorú szeme volt, sok mindent láthatott már ez a szempár. És olyan bölcsen-lassan vasalt, mint az örökanya, akiről álmodik az ember. Valószínűleg haláláig. Miből gondolta, hogy udvariasabb, kedvesebb vagyok, mint a valóságban, néztem fel lassan a fákra, a fákban soha nem csalódtam, a fák a barátaim, gondoltam, de ezt nem lehetett elmondani ennek a lánynak. Figyelmesen nézett tovább, nyugodtan, minden sietség nélkül. A vasalót közben apám ingén felejtette. Nem figyelmeztettem, sok inge volt az apámnak, és én fiatal akartam egész életemben maradni, a baloldali értékekben hittem, vagyis a kevesebb ingben.
     Igaza van, mondta végül lassan, tévedtem, hogyan gondolhattam, hogy egy undok vénembernek kedves fia van. Elnevettem magam, kezdett tetszeni a nő.
     Vigyázzon, kiégeti az inget, szóltam halkan, gyöngéden.
     Köszönöm, mosolygott vissza elbűvölően, látom, hogy maga sem különösebben boldog.
     Ezt honnan veszi, vicsorogtam rá meglepetten.
     Aki olyan távoli faluról származik, mint én, látja az ilyesmit, mondta erre komolyan.
     Ebben a pillanatban megéreztem, hogy az apám leskelődik az emeletről, a vén Harpagon kíváncsi volt, és azt el akartam kerülni, hogy egy pillanatra is higgye, sikerült felkeltenie érdeklődésemet a „cselédje" iránt. Mert bár a nő nagyon tetszett, de hát ott volt a le-he-tet-len kapcsolatom az apámmal, meg a drága kis Eszterem...
     Figyeltem, amint apám selyempizsamáját vasalgatta, aztán mennyi a fizetése, kérdeztem újra gorombán. Halkan, szemérmesen mondta; nem kapott sokat.
     Tudja, hogy mennyibe kerül az a francia konyak, néztem rá, amit apám kortyolgat esténként? Megrázta a fejét. Egyetlen üveg többe kerül, mint a maga heti fizetése, és további jó munkát, kisasszony.
     Aztán kihoztam a gyönyörű, féltve őrzött kocsit a garázsból, a kapu előtt felpörgettem a motort. Zúgott, üvöltött, hörgött rendesen, valamit kínoznom kellett, gyűlöltem az apámat, önmagamat, aztán csikorgó gumikkal lőttem ki a villa elől, húztam el a fás, bokros, csöndes villakörnyékről, igen, és az apámnak biztosan a szívéhez rebbent a keze odafent, igen, mentem a fenébe onnan.

Éjjel érkeztem Trevisoba...
     
...kihalt, sötét utcák fogadtak. Az egész koszos, olasz város lakossága aludt vagy nemi életet élt, a jó aludt, a rossz ébredt, mit tudom én, mit műveltek az emberek a sunyi csöndben, mert...............................

(folyt. köv.)