04. márc.
Kalász István
2. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
          
avagy az eszméletlenség színlelése

És másnap…
     …hajnalban, csöngettek. Hárman álltak az ajtóm előtt, az én „régi” ismerősöm is a pályaudvarról. A pénzért jöttünk, mosolygott az élen álló szőke alak, mellbe lökött, ez volt a jel, benyomultak. A szőke férfi pontos mozdulattal leverte a vázát, a porcelán csörrenésére szélesen elvigyorodott. Gondolom, néztem rá, otthon, a mamájánál nem meri ezt megtenni. Na, pofa be, hunyorgott rám kedvesen; nagyon kék szeme volt, nagyon hideg, nagyon kegyetlen. Az egyik férfi közben kitépte a telefonzsinórt a falból, az ismerősöm a földre borította a hamutartót, beletaposta a csikkeket a szőnyegbe. Aha, akcsön krimit láthattak az éjjel, morogtam, szerettem volna vicces maradni, ó, te kis hülye, mondta lágyan a szőke, és az arcomba vágott. Háromszor ütött meg. Könnyed, kecses mozdulatokkal ütötte a nagy, szemtelen számat, és közben mosolygott. Megnyaltam az ajkamat, a szőke elégedetten bámult rám, a falnak szorítottak, körbeálltak. Na, hol a dollár, üvöltött az egyik, és én felvihogtam, mulatságosan hangzott ez a nem is olyan mulatságos kérdés. De mégis milyen dollár, nyögtem vissza gyöngéden, ez a kérdés felelt meg a legjobban az amerikai krimik párbeszédének; ha azt kérdezik, hol a pénz, rögtön vissza kell kérdezni, milyen pénz, ha azt kérdezik, hol van, rögtön vissza kell kérdezni, hogy mi hol van, bár ez a kérdés nyelvtanilag helytelen. A szőke tűnődve bámult tovább, igen vicces vagy, mosolygott, majd szétszéledtek, én meg csak álltam-álltam, néztem, hogyan törik össze a bútorokat. Nem éreztem haragot, ha összetörik, összetörik, gondoltam, veszek újat, úgyis untam a szekrényemet, untam a fotelt, a kínai szőnyeget, a vázát, untam a hamisított jugendstil lámpát…, később, mintha képtelen lennék nézni a pusztítást, elfordítottam a fejemet, az ablakkilincset bámultam.
     Tudtam, a pénzt, amely sok volt, úgysem találják meg a rejtekhelyén. A fájdalmam hatott, a két férfi lelassult, csak a „deoroller” dolgozott szánalmas elszántsággal tovább; törte össze a székeket, karcolta késével az ajtót, verte le a képet a falról. Na, elég lesz, hümmögte a szőke, még van más dolgunk is, azzal könnyedén búcsút intett, és lassan kisétált az ajtón. De visszajövünk, tőlünk senki sem vesz el pénzt, biccentett vissza a tegnapi barátom az ajtóból, rajtad tartjuk a szemünket, és nagyot köpött a padlóra. Nevettem, persze. Autó hörgött fel az utcán, elmentek, magamra maradtam. Leültem az egyik épen maradt székbe, és fájdalmas erőfeszítéssel lehunytam a szemem. Ha földre küldenek, és felállsz, akkor vegyél fel valamit a földről, igen, ebben a gondolatban volt valami vigasztaló.

Különös érzés volt…
     …most megfordult a helyzet. Eddig csak én ismertem áldozataimat, a legtöbb esetben az iratokat is elemeltem, és az igazolványból, fényképekből, belépőből, tagságiból, maszatos bérletből, forgalmiból, bankkártyából minden kiderült; hol született, lakott, mit gürcölt az illető; tudtam, hány éves, mennyit keres, milyen focicsapatnak drukkol, míg az a nyomorult azt sem tudta, hogy a világon vagyok.
     Gyakran elképzeltem a lakását, a politúros bútorokat, a szomorú konyhát, a fürdőszobát, a kanapét, a kövér feleségét, az elkényeztetett gyerekeit, a fecsegő apósát, a vacak autóját. Évekkel ezelőtt azzal szórakoztam, hogy eljátszottam a becsületes megtalálót.
     Becsöngettem, mosolyogtam, szerényen hajlongtam, kérem, a tárcát ma reggel találtam az utcán, magam hoztam el, hadonásztam, a postában nem lehet bízni, magyaráztam, így adtam vissza a papírokat, és minden alkoholt bedöntöttem, amit elém tettek. Idővel unni kezdtem, szégyenkezni, hogy ez a voyerista időtöltés örömet okoz, csak megnéztem a fényképeket, beleolvastam a noteszfüzetekbe, majd az egészet bedobtam a Dunába.
     Most hát ültem a felforgatott lakásban, néztem a falról letépett ruhafogast, néztem az összetört poharakat, a köpetet a parkettén, és a nagy életen tűnődtem, de ez a tűnődés nem hozott semmit, most én voltam az, akit rugdaltak. Elővettem a deoroller pénztárcáját a rejtekhelyről, újra átvizsgáltam. Irat nem volt benne, mintha senkié sem lett volna a tárca, csak a pénz, a sok dollár. Megszámoltam a bankjegyeket, megint, és még mindig elég sok pénz volt, és utána kivettem a papírt. A levelet. Egy nő írta. Szép, gondos betűkkel írt, Eszternek nevezte magát, jelentkezz, kérlek, írta, elhagytam, végre szabad vagyok. A nagyanyámnál megtalálsz. X. kerület, H. utca 17, II. emelet. Aztán még lejjebb: a szerelemben fontosabb adni, mint kapni, hogy a másik megérintése ugyanolyan gyönyörűséget okozhat, mintha őt érintik meg…, olvastam, ó, ez a nő elmebeteg, vagy ronda szegény, vagy mindkettő, tűnődtem, de ez a város úgyis tele van bolondokkal. A levél végén még vers is állt...

     Ha nem ma, hát holnap
     halok meg érted
     fönt a közönyös égben
     lebegek biztonságban

     Ott ültem az összetört szoba közepén, és nem értettem a dolgot. A levél írója, ez a bizonyos Eszter nevű lány nem illett a pályaudvari deorollerhez. De olyan mindegy, gondoltam, majd összeszedtem magam, az épen maradt televíziót átcipeltem a szomszédba, az öregasszonyhoz, hogy a biztosító kicsit többet fizessen, majd csendben ittam egy kávét, majd a csöndes, árnyékos mellékutcákon át elsétáltam a rendőrségre, és egy ásítozó rendőrnél feljelentést tettem ismeretlen betörők ellen, és mert nem hagyott nyugodni a dolog, aznap este megint ittam alaposan, és megint elolvastam a levelet. Persze berúgtam, a lelkem kirepült az ablakon, ki a lakásból, körözött kicsit a tető fölött, és így közben kicsit meséltem ennek az Eszternek önmagamról a konyhában, hogy mindig vodkát iszom, ha iszom, és mindig a konyhában iszom, ha inni támad kedvem, mert tudja, kedves Eszter, a konyha semleges, a lakás egyetlen zúzásálló, sivár helysége. Itt nem érvényesek a konvenciók, a konyha a nyugalom szigete. Az ember hányhat, a szobában nyoma marad az ilyesminek, a saját konyhájában nyugta van az embernek, de még sincs otthon teljesen, kedves Eszter, itt ülnie kell, de az már mindegy, hogyan ül. Így ültem, billegtem a hokedlin, lassan ittam a vodkámat, törtem bele a jégkockát, olvastam újra és újra a levelet, és a bosszún töprengtem. És közben eleredt az eső, és szép volt érezni, ahogyan lassan hűlt le, tisztult meg a város az éjszakában.

Két nappal később…
     …a félelem, még mindig, mint egy öreg patkány, ült az agyamban. Jöttem-mentem a lakásban, a védekezésen töprengtem, nemes műfaj, tervezni kell, azt már eldöntöttem, hogy valamit tennem kell, esetleg elcsábítom a nőt, az egojánál marom el a deorollert, amikor csöngettek. Alacsony, kövérkés ember állt az ajtóban, a fején kalap, a biztosítótól jöttem, hümmögte-zümmögte, majd beröppent a lakásba. Ön ugyebár azt jelentette fiókunknak, hogy betörtek a lakásába, és hogy a televízióját elvitték, igaz ez, kérdezte mosolyogva, és közben a mennyezetet nézegette. Tudja, azt látom, hogy betörtek ide, de arra kíváncsi vagyok, folytatta, hogyan tudtak a betörők ekkora készüléket feltűnés nélkül kilopni a házból? Szorosan mellé léptem, meghökkenve bámult, majd halkan megkérdeztem, kér-e kávét? Bólintott. Kávékészítés közben, a konyhába nem jött utánam, áttanulmányoztam az elemelt iratait; vidéken született a nyomorult, és volt egy lánya. A gyerekről fényképet őrzött az irattárcában; szemüveges lány állt valami gazos kertben, szomorkásan mosolygott az objektívbe, és nem tűnt különösebben boldognak. A lány jobbján hatalmas dobermann ült, csak néztem-néztem a képet, és arra gondoltam, a kutya valószínűleg többet tudhat a kislányról, mint a szimatoló-ügynök apja. A kislány, korából ítélve, az ügynököm fiatalkori kapcsolatból származhatott, Erzsike küldi a Papának sok szeretettel, állt a fotó hátlapján, Istenem, gondoltam, majd kezemben a csészével visszasétáltam az emberemhez. A fotelben üldögélt, nézegette a jobb kezét, amellyel a hazudós ügyfelek nyakát szokta kitekerni. Ujján pecsétgyűrű fénylett. Na, hogyan is volt azzal a televíziókészülékkel, kezdte megint, mire minden átmenet nélkül megkérdeztem tőle, van-e gyereke? Lányom van, felelte, erre én is a mennyezetre meredtem, lassan felemeltem a karomat, morogtam, dallamosan hümmögtem kicsit hülye transzcendensen. A férfi figyelt, lassan lehunytam a szememet, és rövid szünet után, Erzsi, kérdeztem a gyerek keresztnevét. Pontosan így hívják, nevetett. A második lélekdöfés előtt szünetet tartottam, megsaccoltam a gyerek korát. Döbbenten hallgatott, eltaláltam. Akar még tudni valamit, kérdeztem, és mosolyogtam. Hol lakik a kislányom, bámult kíváncsian. Vidéken, válaszoltam gondolkodás nélkül, és megneveztem azt a várost, amelyben ő született. Nem talált, nevetett fölényesen. Na, először is, kapja le a tökfedőjét, ha velem beszél, ordítottam rá, akkor másodszorra megkísérlem, ó, igen, már látom, maga született abban a porfészekben, néztem rá szigorúan. Igaza van, mondta, és láttam, hogy félni kezd, és az átkozott televízió teljesen kiment a fejéből. Miután papírjait visszanyomtam a zsebébe, kitöltöttünk valami gyűrött nyomtatványt, azt aláírtam, aztán udvariasan kidobtam. A lépcsőházból még visszafordult, uram, hogy lehetséges az ilyesmi, kérdezte. Nevettem, majd visszakérdeztem, hogyan lehet egy hatalmas televíziót kilopni ebből a házból?

Az utca túloldalán…
     …sötét Mercedes parkolt, igen, ott ültek a kocsiban ezek a kicsi-mini-kelet-európai gengszterek, cigarettáztak, férfivicceket meséltek, csapkodták a combjukat röhögés közben, és várták, hogy végre elmenjek hazulról. Vissza akarták kapni a pénzes borítékot. Persze semmi kedvem nem volt hozzá, hogy kövessenek, vagy újra a falaim között legyenek, hogy turkáljanak, mert a látogatásuk óta rendet raktam a lakásban, így aztán némi humort engedtem meg, mert az is kell az életben, valami vidámság, móka, léleknapfény, és telefonon taxit rendeltem a ház elé, és amikor megérkezett, napszemüvegben lementem.
     Nagy csomagot, készpénzt nyújtottam be az öreg sofőrnek, ezt a küldeményt vigye el a Mária kórház sebészetére, személyesen adja oda Roland doktor úrnak, nagyon-nagyon fontos, élet-halál ügye, motyogtam, aztán körülkémleltem, beugrottam a kapun, vissza a sötétbe. A taxi elindult, a fekete Mercedes utána osont. Egy órával később Roland doktor úr, volt barátom, volt szerelmem barátja hívott fel, a telefont, a világhoz kapcsoló köldökzsinórt megszereltem, telefon nélkül igen rossz az élet, figyelj, mi az Istent akarsz még, üvöltötte a kagylóba, mi a fenét csináljak ezzel a két guriga klozettpapírral? És kik ezek az emberek, akik utánad érdeklődnek?
     Álltam elégedetten, boldogok vagytok, kérdeztem, és egyre nevettem, jól esett hallani saját nevetésemet, mert fény támadt a lelkemben. Te állat, kiabált Roland a kagylóba, örökké gyűlölni fogsz? Letettem a kagylót, igaza volt: még mindig őszintén gyűlöltem.
     A Mercedes nem tért vissza.

Két nap alvás, evés és ivászat...
     …után végre elindultam. Taxi a H. utcáig, a keskeny utcában emeletes és földszintes bérházak, a házszámot hamar megtaláltam. A kétemeletes ház öreg volt. Előtte kibelezett rozsdás autó állt, a szemközti járdán két kövér férfi vitatkozott, odébb szmog arcú gyerekek műanyag géppisztollyal lőtték egymást, az egész környék rozsdás és öreg, öreg, öreg, megereszkedett volt; a falak, a kapuk, a kapucsengők, az ereszek, a cserepek, az emberek, még a gyerekek is öregnek tűntek játék közben. A rozsdás vaskapu nyitva állt, az erkélyeken rozsdás vaskorlát, a poros ablaktáblák mögött beszürkült függönyök. Eleredt az eső. Végre, gondoltam, esik, ez jó jel, és örömmel tapasztaltam, hogy izgatott a dolog. Itt lakik, Eszter neve nem szerepelt az egyik postaládán sem, itt lakik, itt lakik..., gyönyörűnek találtam ezt a mondatot. Semmilyen tervem nem volt, fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, hogyan is lépek be HOZZÁ, az improvizációt szerettem, az édes rögtönzést, hát így nevetve felhajtottam galléromat, mélységesen mély, bátorító lélegzetet vettem, berontottam a kapu sötétjébe. Felrohantam a lépcsőn, pontosan neki az ajtónak, csöngettem.
     Sápadt öregasszony nyitott ajtót. Bő pongyolát viselt, sárgás haja ritkás, sápadt arcán ötvenezer ránc futott ide-oda, hunyorgó, sehová sem néző tekintet, ilyen arccal, gondoltam, bármilyen hivataltól bármilyen segélyt megkap az ember. Mit óhajt, kérdezte. Ellenségesen. Félve. Halkan. Kicsit hallgattam, aztán mondani-önteni kezdtem magamból a szöveget, jó napot, asszonyom, a kerületi szociális osztálytól küldtek, ugyanis kérem, tudomásunkra jutott, hogy ebben a lakásban éjszakánként hangos mulatságok folynak, hadartam. Ki jelentett fel bennünket, kérdezte az öregasszony. Elmosolyodtam, könnyed mozdulattal egy régebben lopott gyári belépőt nyomtam az orra elé, sajnálom, nem mondhatom meg, aztán halkan hozzátettem, ez az előírás, de ha gondolkodik... Az öregasszony bólintott, mindent értek, köhögte. Elnevettem magam, ő zavartan mosolyogott, mutogatta a szegény ember fogait, kitárta a lakásajtót, végre bejutottam. Odabent, a hivatalos emberek természetességével nézelődni kezdtem, megszemléltem az előszobai fogast, a szűk konyhát, a sötét fürdőszobát, az éléskamrát; mit mondjak, nyomorúságos lakás volt. Tele porral, öregséggel, csorbasággal, horpadtsággal, koszossággal, eltörttel, dohhal, rossz szaggal, leomlott vakolattal; összeszorult a szívem. Kérem, jegyzőkönyvet kell felvennem, habogtam sajnálkozva, az öregasszony bólogatott; vannak szavak, amelyeket csak hangosan kell kimondani, nyomban felébred a félelem. Van valami íróasztaluk, dörrentem rá, ijedten nyitott ki előttem egy ajtót, beléptem.

A szívem hevesen dobogni kezdett…
     ...mert megpillantottam azt a nőt, akiért bele fogtam ebbe a hülyeségbe. Akiért eljöttem ebbe az idegen utcába, akivel ön-beszéltem éjszaka, akire gondoltam…
     Ott ült hát. Szemben az ajtóval. Eszter. Mozdulatlanul. Mintha örökké ott ült volna, és várt rá, hogy valaki belépjen az ajtón. Szóval ott ült, méregetett. Igyekeztem visszanézni, de nem és nem tudtam. A szeme zavart? Lehet. Mélybarna volt, firtató. Fekete, dús haját hátrafésülte. Pontosan úgy, ahogyan szeretem, ha egy nő a haját viseli. Hát igen, gondoltam. A székkarfán nyugvó keze kecses, fekete blúzának kivágása olyan mellet sejtetett, hogy az ember rögtön a téli estékre gondolt, amikor egyedül rohadt otthon; azt mondják, három perc elég, hogy az ember szerelemre lobbanjon. Azt hiszem, ez igaz lehet.
     És milyen iszonyúan nevetséges ez az egész jelenet, valahogyan így éreztem magam a szegényes szoba közepén kezemben a lopott gyári belépővel. A vacak trükkel. Szemben az igazi szépséggel. De a célra kell gondolni, a bosszú, a bőröm védelmében-végett jöttem, meg hogy legyen valami a kezemben. A nagy játszmában. Ellenük. A gengszterek ellen. A hölgy itt lakik, krákogtam rá az öregasszonyra, a vénasszony köhécselni kezdett, motyogott valamit. Igen, szólalt meg ekkor Eszter. Mély hangja volt. Szinte megütött. Olyan hang volt ez, amelyet esős hajnalban szívesen elhallgat az ember. Gondoltam. A gyári belépőmmel a markomban.
     Egyedül vagyok a világon, jutott eszembe, kicsike, büdöske, ostoba állat vagyok, jutott eszembe, aztán eszembe jutott az is, hogy az első hozzám intézett szava jelentőséggel bír.
     Volt barátnőmnek, egykor szerelmemnek, soha nem lett gyerekünknek nem-anyja, szóval régen volt társamnak, első szava, akkor is én kérdeztem, ez volt: Nem. Eszter pedig azt mondta: Igen. Apróság? Nevetséges? Röhejes? Legyintésre sem méltó? Nincs különösebb jelentősége? Miért is volna, valóban.? De ott ácsorogva, eszembe jutott ez a párhuzam. Könnyedén meghajoltam, időt akartam nyerni; az embereket általában felkészületlenül éri az udvariasság, aztán pengő hangon beszélni kezdtem. És föl-alá járkáltam. Kínomban.
     Asszonyom, pengtem hát kifelé magamból, sajnálatos módon tudomásunkra jutott, hogy ebben a lakásban éjjel hangoskodnak, a lárma zavarja a lakók nyugalmát. Tud Ön erről? Eszter elmosolyodott, vártam, hogy kimondja, NEM!, de csak nevetett, igen, súgta-búgta egyenesen a szemembe, majd felállt, és láttam a testét.
     Az egész gyönyörűséget, és rögtön kedvem támadt egy erős cigarettára. Tompításként. Meg egy-két agyrobbantó vodkára, mert azonnal megkívántam a testét, és ez a vágy régen tört már rám. Akkor Judittal. Régen.
     Bár nem kínált hellyel, lerogytam, agyam lassan működni kezdett, asszonyom, most jegyzőkönyvet kell felvennem, mondtam. Nem kérdezte, miért kell jegyzőkönyvet felvennem, egyáltalán, semmit sem kérdezett, csak nézett rám. Azzal a kifejezéssel, mintha egy szőrös hernyót nézeget, amely az abroszon mászik. Mielőtt elérné a tányért, hopp, lepöcköli az asztalról. Előkotortam a magammal hozott kockás füzetet, méregdrága golyóstollamat, az apróságokra is ügyelni szoktam; hivatalnokok hordanak magukkal ilyeneket, ajándékba kaphatják, és a lap tetejére korlátolt emberek gondossággával felírtam a dátumot. És a lakcímet. És a tárgyat. Mármint, hogy miért jöttem. Jegyzőkönyv! Vizsgálat: panaszbejelentés miatt.
     Nos, mivel foglalkozik, néztem rá. Eszter elmosolyodott, gyönyörű mosolya volt, aztán nagyon-nagyon-nagyon lassan, miközben szemét nem vette volna arcomról azt mondta, nem tudom, miért kérdezi, de ha annyira érdekli, megmondhatom: kurva, lu-xu-s kurva vagyok. Becsuktam a füzetet, nehéz lesz a bosszú, gondoltam. Meg lehet ebből élni, vakkantam rá idétlenül. Nevetett, igen, mondta komolyan, de megélni meg lehet.
     Csak tisztességesen élni nem lehet ugye, kérdeztem vissza puhán-halkan, aztán rögtön üvöltöttem önmagammal, TE ITT és MOST a szociális osztály dolgozója vagy, bömböltem magamra, majd sóhajtottam, majd még nagyobbat sóhajtottam, majd kinyitottam a füzetet, és leírtam: a lakást két személy lakja: 1 nyugdíjas és 1 állásnélküli személy. Eszter mosolyogott, figyelt. Mint a kígyó, jutott eszembe. Gondolom, szólaltam meg ismét, miután befejeztem színjátékomat a füzettel, az Ön barátai, őőő…, itt későn..., itt... őőő, mulatni?
     Mondja, kérdezte gyöngéden, miért játssza ezt a szerepet? Persze, elvörösödtem, elkapott, gondoltam, kiderült a trükk, de Eszter könnyedén elsiklott fölötte, biztosan unta, hogy minden férfit zavarba hoz. Igaza van, motyogtam, felálltam, toporogtam, ne haragudjon, nem kellett volna, és most mennem kell. Komolyan nézett fel rám, látja, szólalt meg, így már sokkal jobban tetszik nekem. Na, üljön vissza, írjuk meg közösen azt a lehetetlen, egyik kedves jelzőmet használta, jegyzőkönyvet, hiszen anélkül nem mehet vissza az irodába, és nem akarom, hogy a nagymamám bajba kerüljön.
     Boldog iparkodóan bólintottam, a tényállást közösen vettük fel, Eszternek éles agya volt, diktálta a gyönyörű-gömbölyű mondatokat a csöpögő csapról, a nyugdíjról, a pénztelenségről, az üres spájzról, a képzeletbeli, le-he-tet-len főnököm sírva fakadt volna a beszámoló olvastán, ó, az élet, az egész lét siralmas volt a kutyaszaros H. utcában, kontinenseket nem ért ennyi balszerencse, sorscsapás, mint ezt az öregasszonyt az elmúlt hónapokban, igen.
     Megkínálhatom borral, vagy szolgálatban van? Eszter persze gúnyosan kérdezte, erre becsuktam a füzetet úgy könnyedén, rávigyorogtam, rábólintottam, és arra gondoltam, hogy a bók és a gúny a lélek belsőépítésze.
     Az öregasszony betipegett a sötét semmiből, hozott bort, aztán az öregasszony kitipegett a sötét semmibe, én meg ittam a bort. Rossz volt, savanyú és meleg, de dicsértem, mint aki ért a borokhoz. Aztán hallgattunk, Eszter felállt, kicsit állt az ablaknál, kibámult a nedves, kopott háztetőkre, cigarettázott, én a füzettel ölemben ücsörögtem, töprengtem, néztem a fenekét. Valamivel később, kettő, vagy három perc telhetett el, eszembe jutott, ha nem jut eszembe semmi, mennem kell, igen, felálltam, beszélni kezdtem.
     Pengő hangomon. Tudja, gyűlölöm ezt a munkát, mondtam. Csak a büntetést, a pénzbírságot ismeri. Márpedig a büntetés nem tanít senkit semmire, sem azt, akit megbüntetnek, sem azt, aki büntet... Hiszen ha taníthatnék, tudja, tanár szerettem volna lenni, ha nem kellene állandóan mindenféle lakásokba becsöngetnem, bagatell dolgokért büntetéseket kiszabnom, embereket megaláznom tudva azt, úgysem változik semmi. Minden ugyanúgy marad ebben a városban, akkor...
     Ebben a pillanatban megfordult. Elnémultam, nem tudtam betelni az arcával. Úgy látszik, ez a város örültekkel van tele, mondta gúnyosan, lám, egy érzékeny idealista rendőr-büntető-spicli, vagy mi is volna maga, lám-lám. Persze, nevettem, itt pedig az idealista kurva áll, mosolyogtam, vágtam vissza, az ilyesmi lehetséges? Erre pofon vágott. Dühből. Erősen, precízen.
     Ezt jó jelnek véltem; büszke emberek ütnek így. Szabad emberek. Az olyan nő, akinek meghalt a lelke, nem üt így. Legközelebb ezért feljelentem, makogtam kedvesen, ő vállat vont. Hallgattunk. Jó sokáig.
     Tudja mit, sajnálom, mondta halkan egy idő után; megijedt, nem volt olyan buta, hogy ne ismerte volna a hivatalos személy elleni erőszak fogalmát. Legyintettem, azt hiszem, megérdemeltem, morogtam békülékenyen. Erre ő esett zavarba, nem is tudom, mondta, leült a székbe, idegesen cibálni kezdte a vékony ujjait, hallgattunk.
     Érdekli a művészet? Mondjuk az irodalom, kérdeztem; úgy belelőttem a világba, ez volt az utolsó lehetőségem, ez a brutális „beleaközepébe” kérdés. Újra azzal a pillantásával nézett rám, amellyel az előbb; hernyó voltam megint, és a hernyó is érdekes egy ideig.
     Talán irogat, bámultam le a lábára, és egyre mosolyogtam. Úgy férfias fölényesen; gonosz, zsíros mosollyal. Maga féreg, mondta erre nagyon komolyan. Rendben van, bólintottam, hajlandó vagyok elfelejteni az előbbi pofont, ha válaszol a kérdésemre. Erre zavarba jött, nem is tudom..., mondta halkan, félénk halkan. Tudja, én szeretem a költészetet, és az emberismeretem azt súgja, maga hazudik, maga nem egyszerű kurva, ezt látom magán, hanem olvas, művelődik, bizonyosan verseket ír, így hőbörögtem, és bámultam tovább a bokáját. Szép lába volt, évekre össze lehetett vele taposni egy érzékenyebb férfiszívet, de ezt nem mondhattam. Mert minden férfi ezt mondta volna. Sunyin. Számítón. A lelkedről beszélek, a testedet akarom, a szemed a lelked tükre, én pedig a bugyidba néznék.
     Kétkedve nézett rám. Mint egy kislány. Én pedig egyre-egyre csak mosolyogtam. Láttam, hogy egyrészt hízelgőnek találhatta, hogy rögtön költőnek néztem, másrészt, nem tetszhetett neki, hogy ilyen gyorsan megsejtettem, kiderítettem róla valamit, de ez nem különösebben érdekelt. Nem gúnyolódik, kérdezte. Most megvagy, gondoltam, kisasszony, ide azokkal a versekkel, kiáltottam vidáman, na, ne kéresse magát! Félek, mondta hirtelen. Őszintén mondta? Nem tudom. Vak voltam. Csak mentem előre. A sötét szemébe meneteltem, a gyönyörű hajába bújtam, a gömbölyű mellei közé rohantam; ha ránéztem, nem gondolkodtam. Vágytam rá. Az öregasszony halkan belépett, ótvarosan krákogni kezdett a sarokban.
     De mitől tart, mitől, néztem Eszterre gyöngéden. Az íróasztalhoz lépett, elővett egy vékony, maszatos dossziét. Meglepődtem, de ez volt az utolsó, amit kimutattam volna, ezek szerint ilyen hiú vagy, gondoltam. Ennyi volt az egész?
     Attól, hogy kinevet, felelte. Meglepődve bámultam, de miért ír, kérdeztem gyorsan; ostoba kérdés volt, más nem jutott eszembe, az agyam üres volt már, de éreztem, a beszélgetésnek folytatódnia kell. Időt kellett nyernem. Meg kellett szoknom ezt a szépséget, mint a mérget, hogy ellent tudjak állni. Jó kérdés, válaszolta, de ne nevessen, alaposan unom az életet. Magát is unom, unom, ahogyan méreget. Unom, amit gondol. Unom, hogy le akar feküdni velem, unom, hogy a mellemet méregeti. Erre felálltam, mentem onnan, mentem. Szégyenkezve léptem ki a házból. A nagy-nagy szürke ég alá.

Otthon…
     …a szomszédasszony az ajtóm előtt, a lépcsőn bóbiskolt, ittas volt megint, olyan homályosan ittas. Megszólítottam, felráztam, alig ismert meg. Lassan feltápászkodott, két órája várok magára, ma itt járt a rendőrség, kiabálta.....................................

(folyt. köv.)