04. ápr.
Kalász István
12. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                                            
avagy az eszméletlenség színlelése

Pontosan emlékszem…
      …arra a délutánra, amikor a Mester leült velem, és megkérdezte, bosszút akarok-e még állni azon a pincéren, aki összevert abban a bárban?
     Meglepődtem, hiszen azon a napon nem ment a dolog; lassan tapintottam ki a Mester pénztárcáját, sután húztam vissza a kezemet, az egyik „jelenetnél” még meg is botlottam.
     Egy éve tanultam, gyakoroltam immár, és ügyetlenebbnek éreztem magam, mint az első gyakorlat után. Nem érzem elég felkészültnek magam, válaszoltam elkeseredetten, és különben is, a dolog már régen elveszítette a jelentőségét. Stockhausen úr bólintott, aztán mintha mi sem történt volna, azt javasolta, este van, éhes, menjünk el vacsorázni.
     Látom, hogy ideges, mondta megértően, ilyen állapotban nincsen értelme gyakorolni.
     Ma én fizetek, mondta, és a város egyik legdrágább éttermébe irányította a taxit.
     Stockhauesen úr, emlékszem, az egész este folyamán szótlanul ültünk az asztalnál, a vacsora végén felállt, ki kell mennem egy pillanatra, nézett rám, azzal felállt, otthagyott.
     Igen, ottmaradtam az asztalnál, vártam, vártam, de a Mester nem jött vissza. Körülbelül tíz-húsz perc várakozás után kimentem megkeresni, de mintha a föld nyelte volna el; a W.C. üres volt, a ruhatáros banya sem látott senkit elmenni.
     Emlékszem, kivert a verejték, a Mester nemcsak a hatalmas számlával hagyott az asztalnál, hanem arra is gondja volt, hogy az este folyamán elemelje az irattárcámat. Emlékszem, az asztalon gyertya, egy magányos, fehér gyertya égett, és nekem azt jutott eszembe, hogy ez a nyomorult, giccses gyertya bizonyosan azért ég az orrom előtt, hogy a sorsomra emlékeztessen.
     A félelem minden tárgyat jellé változtat, és nagyon féltem azokban a percekben.
     Telt az idő, későre járt, az étterem kezdett kiürülni, a dolog egyre kínosabbá vált.
     Azt tudtam, a teremből kiosonni, kifutni képtelenség; a kijárat messze volt, és mindenhol megtermett, varangy képű pincérek álltak.
     Így ültem ott, így kértem még egy konyakot, és tudtam, eljött az a pillanat, amikor döntenem kell a további életemről. Néhány asztalnál férfiak, nők ültek, ittak, fecsegtek, nevettek, és miközben nézegettem őket, rádöbbentem Stockhausen úr életének titkára.
     Emlékszem, a megoldás olyan egyszerű közhelyszerű, kristályosan világos volt, hogy hangosan felnevettem.
     A Mester szabad volt. És utálta ezt a luxust. És utálta a szegénységet. A Mester szabad volt.
     Igen, szabad volt, hiszen sem az ételt magukba lapátoló vendégekhez, sem a pincérekhez nem tartozott. De mégis köztük lebegett.
     Ez jutott eszembe abban a drága étteremben; az emberiség vendégekből és pincérekből áll, és ne tartozz se a vendégekhez, se a pincérekhez, mindkettő az ellenséged, ne tartozz sehová, mert megesznek, elropogtatják a csontodat, megisszák a véredet, kiszürcsölik az agyvelődet…
     Elfújtam a gyertyát, mély lélegzetet vettem, beindítottam magamban a „ezenavilágonsenkitőlnemfélek-turbót”, majd abban a pillanatban, amikor egy idősebb úr indult a kijárat felé, én is felálltam. Mint, aki W.C.-re megy.
     A kijárat előtt ütköztünk össze. Ezer bocsánat, mosolyogtam rá alulról, megbotlottam, a szőnyeg itt…, az öregúr visszamosolygott, azt válaszolta, nem tesz semmit.
     Az egész csupán két másodpercig tartott, de soha nem fogom elfelejteni az arcát, ő volt első és utolsó rokonszenves ember, akit megloptam.
     Aztán fizettem. És mentem. Mint szabad-rab-ember.

Este alaposan…
     …leittam magam az étteremben, és botrányt csináltam.
     Klasszikus botrányt; üvöltözéssel, felborított asztalokkal, padlón heverő tányérokkal, poharakkal, a fal mellett sikoltozó nőkkel, lökdösődő pincérekkel, rendőrséggel.
     Apám ellen és Eszterért történt.
     Azt hiszem, minden fiú életében eljön egyszer az a pillanat, amikor már elege lesz az apjából. A szerencsésebb természetűek kamaszkorukban lázadnak, elszöknek néhány napra, egy feltört hétvégi házban, olcsó bor, halk barátnő társaságában gubbasztanak néhány napig, vagy leisszák magukat, aztán otthon csinálnak botrányt.
     Otthon, a nagyszoba kellős közepén ordítják apjuk képébe, mit gondolnak róla.
     Meg kell mondanom: ez az utóbbi társaság rokonszenvesebb. De botránynak, vagy így, vagy úgy, lennie kell. Legalább egyszer az életben: a terméknek lázadnia kell a termelő ellen.
     Hogy az apa végre megértse, valami történt, valami véget ért. Nos, én soha nem kalapáltam össze valamirevaló botrányt.
     Nem szöktem el, nem ittam le magam a sarki kocsmában, féltem. Gyáva voltam.
     De ezen az estén..., igen, ültem az asztalnál, öltönyben, nyakkendőben, frissen borotválva, leporolva, megfésülködve. Illatosan. Egy luxusétteremben.
     Az étterem ablaka az utcára nyílt, odakint szemerkélt az eső, az üvegtábla előtt emberekkel zsúfolt buszok kínlódtak, autók dudáltak, mentőautó jött, rendőrautó ment, balról teherautó, az asztalunkon gyertya égett, és Eszter apám mellett ült. Velem szemben.
     A pincérek nesztelenül osontak, tettek-vettek, mi csak ültünk a puha, édes félhomályban, finom mozdulatokkal emeltük a szánkhoz a válogatott ételeket, apám itta a konyakjait, én ittam a vodkáimat, Eszter pedig..., nos, Eszter szerelmesen nézett, a buszok pedig egyre jöttek-mentek az utcán.
     Jött egy koldus is.
     Benézett az ablakon. Egyenesen a szemembe nézett. Biccentett, ment tovább. Ment tovább „sehová”.
     Odakint esni kezdett, és arra gondoltam, hogy a bánatom olyan természetes, mint a kinti eső. De csak nekem.
     Így ettünk tovább, és miközben hozták a második fogást, az egész város úgy döntött, hogy az étterem előtt elhaladó buszok valamelyikére száll fel.
     Mintha mindenki bennünket nézett volna odakintről. Ezt éreztem.
     Elviselhetetlen volt.
     Halk, diszkrét zene szólt valahonnan a mennyezeti repedésből, afféle „semmisemfáj” éttermi dallam.
     Elviselhetetlen volt.
     Apám Olaszországról mesélt, Eszter elgondolkodva hallgatta.
     Apám azt javasolta, utazzunk el hármasban Olaszországba.
     Eszter tapsolt örömében.
     Elviselhetetlen volt ez is.
     Egy ügyes mozdulattal fellöktem a borospoharamat, ügyetlen vagyok, morogtam sajnálkozva.
     Apám nevetett, Eszter sajnálkozva nézte a fehér abroszon vöröslő foltot. Átnyúlt az asztalon, és gyöngéden megfogta a kezemet, apám pedig intett a pincérnek. Olyan jó begyakoroltnak tűnt a jelenet.
     Nem tudom megmagyarázni, miért, de ebben a pillanatban, miközben az a nő, akit szerettem, fogta a kezemet, és az apám intett a pincérnek, az az érzésem támadt, mindent tudok, mindent értek. Mindent.
     De ha valaki megkérdezte volna, mi is az a minden, nem tudtam volna elmagyarázni, mire gondolok. Csak azt válaszoltam volna: mindent. Meg azt is mondtam volna, hogy eddig úgy éltem, mint egy rövidlátó.
     Borzalmas volt.
     Szörnyű. Gyönyörű.
     Lassan felemeltem az asztalról a borosüveget, az abroszra öntöttem a bort, aztán elmosolyodtam, hangosan kijelentettem, ez csupán a kezdet.
     Eszter döbbenten visszahúzta a kezét, apám zavartan köhécselni kezdett, én pedig a tányérokat egyenként földhöz vágtam, majd a poharak kerültek sorra.
     Valaki, gondolom egy pincér lehetett, hátulról megragadta a vállamat.
     Leráztam magamról, áthajoltam az asztal felett, megragadtam apám nyakkendőjét, és húzni kezdtem.
     Valaki fejbe vert hátulról.
     Rázuhantam az asztalra. Gyönyörű érzés volt. Arccal az ételben.
     Van a tombolásban valami gyönyörű, ez volt az utolsó tiszta gondolatom, majd megfordultam és az arcába vágtam annak a valakinek.
     Sikoltozás hallatszott.
     Valaki meglökött.
     Valaki kiabált.
     Aztán csönd lett körülöttem.

Amikor „felébredtem”…
     …széken ültem, mindenki engem bámult.
     Ez volt az a pillanat, amikor döntenem kellett: folytatom, vagy abbahagyom? Végre egyszer következetes leszek, vagy megint feladom, és... és... és... és...
     Fiatal rendőr állt mellettem, elkeseredetten kísérelte meg távol tartani a hörgő pincéreket. Becses személyemtől.
     Zúgó fejjel ültem a széken, és nem tudtam, hogyan tovább. Az apámat, Esztert nem láttam; nem álltak mellettem abban a pillanatban.
     A rendőr halkan kérdezett valamit, nem válaszoltam. Hallgattam. Azt hiszem, még életemben nem hallgattam ennyire. Mélyen.
     Mert nyugodt maradtam. Később, az őrszobai kihallgatás után, hazamentem.
     Eszter otthon várt, megérezhette, mindkettőnk számára jobb, ha nem jön velem a rendőrségre.
     Tudta, jobb, ha magamra hagy. Csak ült a fotelben, bort ivott, nem kérdezett semmit.
     Az ujjaim iszonyatosan fájtak.
     Fáradt, nagyon fáradt voltam.
     Forró vízben megfürödtem.
     Lefeküdtem.
     Ő mellém.
     Nem beszéltünk.
     Sötétség.
     Csönd.

Másnap délelőtt…
     …a telefon csöngetése ébresztett.
     Judit volt, a szerkesztőségből hívott. A hangja vidáman, bizakodóan csengett, egy pillanatra határtalan irigység fogott el, a legszívesebben megkértem volna, jöjjön hozzám feleségül. Vedd meg a mai lapunkat, mondta kedvesen, nézd meg azt az átkozott kultúrarovatot.
     Hallgattam.
     A barátnőd verseit találod ott, nevetett, és hogy erre sem szóltam semmit, megkérdezte, hogy tart-e még a kapcsolat...
     Olyan gyöngéden kérdezte, hogy már végkép nem tudtam mit mondani, csak morogtam valamit, és körülnéztem a szobában. A szék karfáján ott lógott Eszter táskája, de a ruháit nem láttam. Tudod, válaszoltam aztán, néha arra gondolok, még el sem kezdődött.
     Kedvesem, hallottam Judit hangját, sokat gondolkodtam rajtad. Azt hiszem, hiányzik belőled a szeretet.
     Hallgattam.
     Halló, ott vagy még, kérdezte bizonytalanul.
     Igen, válaszoltam tompán, itt vagyok.
     Figyelj, szólalt meg újra, miért hiszed, hogy csak akkor vagy szabad, ha nem értenek?
     Nem válaszoltam.
     Hallottam, ahogyan felsóhajt, aztán leteszi a kagylót.
     Mire Eszter visszajött, nagy-nagy erőfeszítéssel sikerült összeszednem magam, felöltöznöm. Kínomban bekapcsoltam a televíziót.
     A képernyőn két ronda ember éppen bort ivott gyönyörű poharakból. Judit telefonált, mondtam, megjelentek a verseid.
     Nevetve ölelt át, és azt mondta, nem hiszi.
     De-de-de, simogattam meg a haját, most már költő vagy. Igazi költőnő.
     Később lementünk az utcára, a sarki újságosnál megvettük a napilapot; a versek, igaz, az egyik sarokba szorítva, de valóban ott voltak.
     Te gazember, gazember, ölelt át Eszter, elloptad őket, bevitted a szerkesztőségbe, ők közölték. Úgy örült, akár egy gyerek, örömében még az újságárusnak is megmutatta, hol találhatók a versei. Megkérdeztem, haragszik-e rám azért, hogy így, a tudta nélkül intéztem a dolgot?
     Dehogy, mosolyogott, aztán megkérdezte, kit ismerek annál a lapnál, majd amikor megmondtam, hogy a volt barátnőm segített a dologban, megcsókolt, és tudni akarta, össze tudnám hozni vele? Nyomorultul éreztem magam, ahogyan ezt kérte, ...össze tudnál hozni vele...; a lehetőség számára fontosabb lett, mint a tapintat, nem érdekelte, akarom-e egyáltalán, hogy megismerje életem egyik fejezetének a főszereplőjét.
     Gyere, menjünk fel hozzád, fogta meg a kezemet, és megmutatom, mennyire haragszom.
     Csak álltam, és mélységes zavar fogott el. Ugye nem azért szeretnéd, mert így akarod megköszönni, néztem rá komolyan. Az újságárus felnevetett a bódéjában, uram, hajolt ki a szűk ablakon, és ha így volna? Hagyja, hogy megajándékozzák!
     Eszter elgondolkodva nézett rám, megcsókolt, otthagyott. Elment. Az öreg újságárus pedig újra kihajolt, és hogy nem mozdultam a bódé elől, gúnyosan megkérdezte, adhat-e kárpótlásul valami férfiaknak való lapot? Elnevettem magam, megkértem, mutasson néhányat, nagyon rám fér.
     Tíz perccel később, a sarki borozó pultjánál álltam, és boldog-boldogtalannak osztogattam a meztelen nőkkel teli füzeteket. Miután mindegyiktől megszabadultam, a pultra könyökölve ittam egy konyakot, aztán elköszöntem, kiléptem az időközben eleredt ősziesen hideg esőbe, és arra gondoltam, túl sok szó van ezen a világon.


     Epilógus 1

     Ez nem olyan egyszerű, mondta a férfi, és vigyorgott.
     Tudom, válaszoltam kedvesen, és nézegetni kezdtem a fogasra akasztott egyenruháját. Öreg zubbony volt, régi zsírfoltokkal teleszórva.
     Hallgattunk.
     Az íróasztal fölött térkép lógott a környékről; valaki golyóstollal megjegyzéseket írt az egyes faluk mellé, N. /a Hóka testvérek, M. /a kocsma, B. /a tanácselnök ügye, H. /a benzinkút, tel: 314-224.
     Tulajdonképpen le kellene tartóztatnom magát. Most, azonnal, hiszen...
     Tudom, bólintottam, maga rendőr, és a rendőr a rendért felelős.
     Ez igaz, mosolyodott el újra, majd kihúzott egy asztalfiókot, és úgy tett, mint aki keres valamit.
     Higgye el, álltam fel, nem folyik ellenem körözés, nem öltem meg senkit, nem ártottam senkinek. Nézzen csak bele a komputerébe. Tanácstalanul nézett rám, akkor miért kéri ezt tőlem, kérdezte.
     Fáradt szeme volt; egy meggyötört falusi rendőr meredt rám a kialvatlan, véreres szemével.
     Ebben a pillanatban beledobtam az első pénzköteget a fiókjába. Van magának felesége, néztem rá komolyan. Bólintott.
     A második köteg bankjegyet is a fiókjába ejtettem. Meséljen róla, kértem mosolyogva.
     Nincs erről mit mesélni, mondta ellenségesen.
     A fogashoz léptem, leakasztottam az egyenruháját, belebújtam, a fejembe nyomtam a sapkáját. Jól mutatok benne, kérdeztem nevetve.
     Vegye le, mordult rám, különben nagy verés lesz.
     Mitől tart, álltam meg előtte, maga a kötelességét végzi majd, nekem elegem van mindenből, szeretnék megtisztulni végre, és ezért az egy óra kötelességért komoly összeget áldozok.
     Legyintett, kötelesség... Mit tud maga erről?
     Igaza van, nevettem fel, mit tudok én a kötelességről, hiszen gyáva vagyok, mondtam komolyan, eleget éltem.
     A harmadik és a negyedik csomag pénzt nem a fiókba, hanem az asztalra, a koszos akta tetejére dobtam. Egy darabig nézte, aztán lassan elvette.
     Mikor, kérdezte halkan.
     Reggel, kora reggel. Hatkor találkozunk.
     Nem nyújtottunk egymásnak kezet búcsúzóul.
     Visszamentem a szállodába, az alagsori, kopott bárban én voltam az egyetlen vendég, rendeltem három konyakot, ittam, majd 100 dollárt ajánlottam a pincérnek, ha fejen áll a bárpulton.

Hajnalban…
     …, a folyó felé vezető úton, felvijjogott mögöttem a járőrkocsi szirénája.
     Gázt adtam, száguldani kezdtem a híd felé.
     A kanyarban, közvetlenül a híd előtt csúsztam meg, a kocsi megpördült, nekivágódott egy fának. Iszonyatos ütést éreztem a mellemen, a biztonsági öv olyan erővel nyomta össze a mellkasomat, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt.
     Kiugrottam, futni kezdtem le a folyóhoz, le a vízhez. Állj, hallottam a hátam mögött. Hangosan felnevettem, aztán belegázoltam a jéghideg vízbe, és alámerültem.

Epilógus 2
avagy: az igazi epilógus

...északi szélességi fok: 78°39´48´´, Hammerfest városa, a világ vége, a legészakibb város ezen a földön. Észak-Norvégia.
     Néha lemegyek a kikötőhöz, elnézegetem a hajókat, vagy a reptér felé sétálok. A lakásom a város szélén van; tarka, emeletes faház, két szoba, konyha, fürdőszoba, elég ez, bőven elég. Sőt, olykor arra kell gondolnom, még ez is sok nekem.
     A szomszédomat Svennek hívják. Svéd férfi, a norvég felesége egy éve elhagyta, egész nap iszik, a komputerével sakkozik. Ha nyer, áthív magához, hosszasan magyarázza a lépéseket, ha veszít, svéd tájszólásban morog, és szintén hosszasan rugdalja a konyhaajtót.
     Svennek van egy fia, Tom, 10 éves a kölyök, vele sokat foglalkozom, főleg ha Svenre megint rátör a bánat, és iszik, nálam van, nálam alszik a fiú.
     Tom gyerek nagyon tisztel engem. A legendás múltam miatt bátornak, igazi hősnek tart, azt hiszem, én vagyok a példaképe.
     Engem itt Husszein Kabanak hívnak, az útlevelem szerint Törökországból, Anatólia legmélyéről származom, ahol népem jogaiért harcoltam, ezért a rendőrség keresett, és elfogtak, elitéltek, börtönbe nyomtak, megkínoztak, a feleségemet, gyerekemet megölték…
     De nem törtek meg.
     Két évvel ezelőtt aztán sikerült külföldre szöknöm.
     Itt fönt északon gyakran fúj a szél, a levegő mindig metszően friss. Itt soha nem szédülök, és az örökös hidegben a legvastagabb kesztyűben is meggémberednek az „ügyes ujjaim”. És ez jó.
     Ebben az örökké téli városkában, amelynek úgy 10.000 lakosa lehet, nem fordul elő lopás, sem betörés, a közbiztonság nagyon jó nálunk. Néha egy-egy pofozkodás valamelyik kocsmában..., ez minden.
     Pénzem van, de ha elfogy a segély, mert a búskomor Svennek veszek néhány üveg vodkát valamelyik finn vagy észt csempésztől, írok a bankomnak; Zürichben van még némi pénzem egy számlán, és ők küldik. Mukkanás nélkül.
     A múlt héten kirándulni voltunk Svennel és Tommal.
     Béreltünk két motoros hószánkót, elindultunk Északra, a Skjavik félsziget felé, hogy megnézzünk egy bizonyos fát.
     Az utolsót észak felé. Amely a határt jelöli.
     Ugyanis azon túl már nem nő fa, vagyis attól a ponttól északra kezdődik a sarkkör. Here we are, this is the last tree, ez a világ vége, nevetett Sven, azzal odaállt egy magányos, csenevész fa mellé a vakító, fehér hóba, a kabátja alól előhúzta a vodkásüveget, the last or the first tree, tudod Husszein, minden jóra fordul, mondta, ivott a fa egészségére, átölelt, és az éles napfényben a barátjának nevezett.
     Tom pedig nevetett, és a tiszta égnek dobta a sapkáját.

(Vége)