04. ápr.
Kalász István
11. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                                       
avagy az eszméletlenség színlelése

IV.

Mit tettél, kérdezte…
     …halkan Eszter, és lassan felemelte az asztalról a poharat.
     Nem válaszoltam, arra gondoltam, hogy egyre gyakrabban sétáltam annak a fura országnak határán, amelynek a határátkelőhelyén ott állt a tábla: Ebben a világban nincs értelme a beszédnek. Hiszen, ha kinyitottam a számat, csak szánalmas ostobaságot mondtam. Ostobaságot, amelyből aztán a későbbiekben bajom származott. Kétféle hülye létezik a világon, az egyiknek hülyeség jön ki a száján, a másik minden hülyeséget lenyel, nos, rám illett mindkettő. Korábban, ha megkérdezték tőlem, mire gondolok, Judit kedvenc kérdése volt ez, mindig lelkiismeretesen pislogtam, és válaszoltam, de most már a semmire szócska kimondása is gondot okozott.
     Hallgattam. Tehát.
     Tudod, mit tettél, nézett rám Eszter; hangja reszketett, közel állt a síráshoz, miért fogadtad el annak az embernek az ajánlatát? Carlóra gondolt, a törpegengszterre, de a nevét nem mondta volna ki, ő is csak félt.
     Csak félt.
     Odakint halkan szemerkélt az eső, az a fajta csöndes eső, amely eszébe jutatja az embernek, hogy nincsen barátja. Szerelme pedig főleg nincsen.
     Este volt, késő este. Eszter szemben velem abban a fotelben ült, amelyet még Judittal vásároltunk közösen akkor, amikor még azt hittük, elég lesz egy is belőle, hiszen a boldog pároknál a nő úgyis mindig a férfi ölében ül. Lassan kibontotta, megrázta a haját; a tincsek elfedték az arcát.
     Most mi lesz, kérdezte halkan a fekete haj.
     Semmi, mondtam kedvesen, holnaptól egy pincében ülök, könyveket, műtárgyakat vizsgálok, tárgyalásokon ülök, sunyin figyelek, este kocsiajtót nyitok ki lakájként, és ha megbízható leszek, folytattam kegyetlenül, megeshet, hogy egy este azzal az újsággal toppanok haza, hogy a jövő hónaptól osztályvezetővé léptetnek elő. Szóval: hivatalnok lettem egy közepesen piti bűnözőnél.
     Valóban szeretsz, a kérdés nagyon halkan, nagyon félénken érkezett a haj alól.
     Kotorászni kezdtem a zsebemben, előkapartam a cigarettámat, és arra gondoltam, milyen rossz lehet azoknak, akik nem élnek a dohányzás szenvedélyével, hiszen egy olyan pillanatban, mint például ez a mostani, nem keresgélhetik elmélyülten a cigarettájukat.
     Csak hallgathatnak.
     Nézhetnek.
     Nekik, ahogyan most nekem, nem adatik meg ez a haladék, amely aztán mégsem jó semmire. Az ember úgysem lesz okosabb az alatt a néhány másodperc alatt, mialatt ezt a cigaretta-színjátékot eljátssza, az idő soha nem barát.
     Féltettelek, suttogta Eszter haja, nem is tudod, mennyire aggódtam..., nem akarok most sírni. Azzal sírni kezdett.
     Miért könyörögtél értem, kérdeztem.
     Mert azt szerettem volna, ha nem bántanak, suttogta.
     Azzal, hogy rimánkodtál nekik, elárultad, egyedül vagyok és védtelen, ordítottam; patetikusnak éreztem magamat; most én játszottam el a jelenetet, amelyben az életről, a halálról van szó.
     Utazzunk el, könyörgött Eszter, mutasd meg nekem azt az olasz városkát, mutasd meg nekem azt a teret, amelyről írtál. A levélben, tudod? Olyan szép lenne. Már sírt.
     Nincsen olasz városka, nincs szökőkút, üvöltöttem tovább, Albertó csinos falába sincsen nekünk, nincs holdfény, nincsen hotel, nincs ágy, nincs asztal, nincs labda, nincs autó, nincsen szerelem, nincsen borozgatás, nincs konyhabútor, semmi sincs, érted? Becseréltél a deorollerre, igaz?
     Lihegve hallgattam el, Eszter döbbenten nézett rám.
     Hát mi van, kérdezte nyugodt hangon; a dühkitörésem kijózanította.
     Egy nyomorult zsebtolvaj áll előtted, te pedig sikertelen költőnő vagy, aki egy gengszter ágyába megy, hogy ne kelljen dolgoznia, ez van, tártam szét a karomat, ez a város bekapott minket, és ne bízz bennem, nagyon kérlek, ne bízz bennem, mert megbánod.
     Rendben van, bólintott, azt hiszem, megértettem. Hallgattunk.
     Tegyük fel, nézett rám elmélázva, hogy két toll fekszik az asztalon, és a kettő közül csak az egyik ír. Összeillünk, nem?
     Már nevetett.
     Te bizonyosan azt emeled fel, amelyik nem ír, igaz?
     Hallgattam.
     Erre a felismerésemre pezsgőt kell bontanunk, jelentette ki vidáman.
     Nincsen pezsgőm, ráztam meg a fejemet. Az egész jelenet kezdett egy kabaréjelentre hasonlítani; Eszter benyúlt a táskájába, előhúzott egy üveget, én felpattantam, megnéztem a címkéjét, döbbenetesen drága márka volt, hoztam a poharakat, bontottam, töltöttem.
     Köszönöm, hajoltam meg, hogy gondoltál rám.
     Ne köszönd, ezt is a te pénzedből vettem. Jobban mondva Carlóéból.
     Mindketten felnevettünk, de ez a nevetés már más volt; ismétlése volt csupán annak az elsőnek. Tudod, miért jó veled, súgta a fülembe, mert össze lehet nevetni veled. Csak úgy. Ez nagy dolog ám, aztán könnyed mozdulattal lerúgta a cipőjét, és átsétált a szobán.
     A hálószoba felé.

Másnap reggel…
     …Eszter még aludt, a konyhában üldögéltem, kávét ittam, bámultam a háztetőt, a borús eget, hallgattam a kurrogó galambokat az eresz alatt, töprengtem a halálomon, amikor csöngettek.
     Amióta elkezdődött ez az egész ügy, állandóan nyomogatta valaki a csengőt; idegesíteni kezdett a csörömpölése. Lábujjhegyen kimentem az előszobába, és letéptem a falról. Csönd lett.
     Odakint valaki elkáromkodta magát.
     Tessék kopogni, üvöltöttem ki, ami egyébként értelmetlen, nem vagyok itthon.
     Fiam, kiabálta odakintről egy rekedtes hang, ne marháskodj, én vagyok.
     Az apám állt odakint. Az én apám. Meglepetésemben szélesre nyitottam az ajtót; amióta megvette a villáját, csak a kerti kapuig ment el, és odáig is csak azért, hogy a napilapjait, a folyóiratait kivegye a postaládából. A lakásomban is csak egyetlen alkalommal járt, akkor, amikor kifizettem az előző tulajdonosnak a vételi árat, és ő eljött valamilyen ismerősével, hogy ellenőrizze és tanúsítsa, az illető hiánytalanul átvette a pénzt.
     Kövér testével úgy nyomult, lihegett be a szűk előszobába, akár egy meglőtt harckocsi.
     Gyere, ragadta meg a karomat, nézz ki az ablakon.
     Ne kiabálj, csitítottam. Meglepődve nézett rám, aztán, miután megértette, elvigyorodott, és otrombán hátba vágott.
     Még alszik, bólogatott, fáradt lehet szegény, hiába, az én fiam vagy. Van itt erő.
     Nem láttam értelmét, hogy meggyőzzem arról, hogy az éjszakák sikere nem mindig azon mérhető le, hogy meddig alszik a nő. Csak álltam a szobaajtó előtt, és vártam.
     Mi van, meredt rám, nem engedsz be a szobába?
     Alszik, válaszoltam jóságos hangon, még felébred.
     Láttam, nem egészen érti a dolgot; az apám előtt az alvás, a mások álma, nem volt szent dolog. Az antik görögöknél, suttogtam felemelt mutatóujjal, alvó embert.…, majd kezébe nyomtam a leszakított csengőt.
     Tudom, legyintett dühösen, nem szabadott... Gyere le az utcára, meglepetésem van.
     Ebben a pillanatban a hátam mögött kinyílt az ajtó, Eszter dugta ki a fejét.
     Kisasszony, gyönyörű reggelt kívánok, harsogta apám, aztán gyakorlott, bírósági mozdulattal félrelökött, behatolt a szobába. Sok jót hallottam már Önről, hazudott odabent, és a fiam, ha érdekében állt, rögtön közölte, ő kicsoda, egészen kíváncsivá tett. Milyen lehet ez a lány?
     Csak miután mély, nyugodtan mondhatom, mélységesen mélységes lélegzetet vettem, léptem be én is a szobába. Mintha egy arénába léptem volna, amelynek véres homokján két állat nézett egymással farkasszemet. Az apám volt az öreg, tapasztalt oroszlán, vele szemben Eszter, a fiatal, a gyors, kiszámíthatatlan nőstény.
     Kimegyek, főzök egy kávét, jelentettem be sietve.
     Egyikük sem figyelt rám, kiugrottam az előszobába, behúztam az ajtót, így nem voltam hát jelen, amikor azok ketten odabent eldöntötték, hogy a véres „fülletépés” helyett a békét választják inkább, csak azt tudom, hogy amikor a kávéfőzés, konyhában sétálás, orrtúrás után kezemben a tálcával benyitottam a szobába, a legnagyobb egyetértésben ültek egymás mellett, és beszélgettek.
     Rólam.
     Éppen gyermekkorom egyik fejezetét vizsgálgatták, apám bűbájos hangon mesélt életünkről, viselt dolgaimról, Eszter okosan bólogatott, időnként megjegyezte, most már érti, miért lettem ilyen. Úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lettem volna; gátlástalanul, a szeretet jogán.
     Régen nem láttam mosolyogni, úgy értem, igazán mosolyogni az apámat. A legtöbb esetben, ezt, csak hunyorgott, ügyesen görbítette a száját. Úgy mosolyogott, ahogyan más kacsintgatott; egyszerűen megtette és kész. Az emberek megnyerésére használta.
     Fiam, vett végre észre édesapám, fürgén felugrott, átölelt.
     Bevallom, ahogyan zavarodottan ott álltam ölelő karjai között, elszégyelltem magam.
     Arra gondoltam, már semmit sem hiszek el, minden mögött a számító gonoszságát látom. Mert most is arra gondoltam, milyen ügyesen alakítja a fiáért aggódó apa szerepét. Örülök, nagyon örülök, mormogta az apám, azzal elengedett.
     Ez azt jelentette, Eszter tetszik neki, áldását adja a kapcsolatunkra.
     Az előbb valami meglepetésről beszéltél, néztem rá gúnyosan, majd hátraléptem a várható újabb ölelés elől; mostanában gyakorta hátráltam, egyszer egy várható ököl, máskor egy ölelés elöl.
     Igen, ragyogott fel apám kövér arca, gyere. A tiéd. Ott áll lent.
     Azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy csak engem hívott; a meglepetése már nem tartozott másra. Megfogtam Eszter kezét, aztán mindhárman az ablakhoz járultunk. Odalent, a mocskos járda mellett piros zsebautó várakozott, éppen egy hajlott öregember törölgetette valamilyen rongydarabbal. Amikor felnézett, meglátott bennünket, felintegetett.
     A kertészem, segített elhozni a kocsit, jegyezte meg az apám.
     Hangosan felnevettem. Az apám és Eszter komoly maradt.
     Örülsz, kérdezték szinte egyszerre.
     Igen, örülök, igyekeztem mosolyogni; vagyis „apásan” görbítgettem a számat. Felfelé.
     Most elutazhatunk, ölelt át Eszter.
     Igen, válaszoltam gépiesen, miközben arra gondoltam, már másodszor ölelnek át, és a zavarom, a viszolygásom ugyanaz maradt, és hogy velem aztán tényleg nem egyszerű.
     Ebben a pillanatban odakint valaki megrugdalta a bejárati ajtót, én sóhajtottam, megadtam magam a sanyarú sorsnak, kiüvöltöttem, mert az üvöltözésre is rászoktam az utóbbi időben, hogy szabad.
     A szomszédasszony nyitott be, és egy üveg pezsgőt nyomott a kezembe, majd akadozó nyelvvel közölte, búcsúzni jött, holnap elköltözik a házból.
     Sajnálom, hogy elmegy, mondtam kedvesen, és őszintén.
     Legyintett, leült, a kezemben tartott „ajándékára” sandított, már pedig én nem sajnálom, jelentette ki dacosan, ebben a mocsokban dögöljön meg, aki akar. De én, nézett rám ellenségesen, holnap elmegyek innen, és a kertemben fogok üldögélni. A saját kertemben.
     Azt hittem, szólalt meg az apám, az emberek összetartanak a szegénységben.
     Ezt bizonyosan valami régi-régi tankönyvből vette, meredt az apámra a nő, azokban hirdetnek ilyesmit.
     Az apám nevetett, aztán kijelentette, a tankönyveknek nem az igazmondás a feladatuk, hanem hogy jó példával járjanak az élen. Hogy nemesítsék az embert.
     Higgye el asszonyom, sok gazembert ismertem, tudom, mit beszélek, ügyvéd vagyok.
     A szomszédasszony legyintett, akkor maga azokkal volt, akik írták a tankönyveket. Ügyvéd, ügyész, nincs maguk között bűntelen. Ha már a tankönyvekbe is jó történeteket kell írni, akkor...
     Nincsen értelme ennek a beszélgetésnek, vágott közbe az apám, és hűvösen intett, dobjam ki végre az öregasszonyt.
     Nem mozdultam. Csönd lett, olyan igazi hosszú, kínos csönd, amelyet természetesen élveztem.
     A szomszédasszony felállt, némán kiment. Istenem, szólalt meg Eszter, ez döbbenetes.
     Igen, bólogatott az apám, szörnyű, ha az egyszerű emberek így viselkednek.
     Felnevettem.
     Most inkább ünnepelnünk kellene, szavaltam, és kibontottam a pezsgőt, a szomorúság várhat.

Pontosan emlékszem…
     …arra a délutánra, amikor a Mester leült velem, és megkérdezte, bosszút akarok-e még állni azon a pincéren, aki összevert abban a bárban?

(befejezése következik)