04. ápr.
Kalász István
10. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
                                                  
avagy az eszméletlenség színlelése

Carló…
          …alacsony, kissé vézna férfi volt. Remek öltöny, kék ing, vagyont érő karóra, okos arc, amely változni tudott. Nekem biztosan nem ugyanazt az arcát mutatta, mint a deoroller rabszolgáknak.
     Most mindenestre mosolyogott ez az arc.
     Vakolatlan falak, kartondobozokon ültünk, egy félig kész, rózsadombi villa halljában. Örülök, hogy végre megismerhetem, mondta, udvariasan, és hellyel kínált.
     Már csak az hiányzik, gondoltam, hogy elnézést kérjen, amiért összeveretett szorgos embereivel, igen, vidám volt a hangulatom, de inkább hagytam, és nem szóltam.
     Az asztalra tettem a dollárral teli borítékot. Amióta Eszter felfedezte rejtekhelyet, magamnál hordtam a pénzt. Most akkor vége, kérdeztem kedvesen.
     Carló nem volt hülye, művészien érzékelte, hogy visszaadtam a pénzt, de úgy tett, mintha észre sem vette volna.
     Mondja, beszél németül, kérdezte.
     Valahol fönt az emeleten felzúgott egy fúrógép. Valamilyen géppel valakik építették felettünk a házat. Egy családi otthon készült éppen, és arra gondoltam, hogy néhány hónappal később ebben a lakószobában néz majd valaki tévét, vacsorázik a feleségével, szidja a gyerekeit. Én meg majd összecsinálom magam itt.
     És eszembe jutott az is, hogy vasárnap van, a hétnek az a napja, amelyen soha nem dolgozom. A hetedik nap! És eszembe jutott még, hogy ez volt az apám egyetlen használható rögeszméje, vasárnap a csönd napja volt. A békességé. Vasárnap nem dolgozott, vasárnapra összecsomagolta az aktákat, elővette a selyemköpenyét, testéből előcibálta a rózsaszínű lelkét, és a napot a bőrkanapén heverészte végig. Kedves konyakja, a vasárnapi újságja társagában. Családapa lett, olvasott, szendergett bele a délelőttbe, a hosszú délutánba. Békét kötött velünk, a világgal, figyelmes volt, ebéd alatt megdicsérte az ételt, a süteményt, a kávét, anyám ruháját.
     De mert gonosz akarok lenni, azt mondom, azért nem is vett kezébe vasárnap semmilyen peres iratot, mert ezen az egyetlen egy napon, mint ügyvéd beszámíthatatlanná vált. A hetedik napon, ez a gonosz ember férjjé, apává változott, akiről nehéz volt elképzelni, hogy a többi hat napon a legaljasabb trükkökkel mentette védencét. Hogy az ügyesen feltett, aljas kérdéseivel képes volt megalázni, és a sírásba kergetni a vád tanúit. Igen, az apám… Vasárnap nem kell meghalni, jutott eszembe.
     Beszél németül, kérdezte Carló újra. Türelmes ember volt, nem kezdett ordítani, ahogyan számítottam; igazi magyar jakuza volt, fegyelmezett, okos, kegyetlen.
     Miért akarja tudni, néztem fel a csupasz mennyezetre. Odafönt még mindig sivított a fúrógép.
     Munkáról lenne szó, válaszolta kedvesen, aztán intett az ajtóban váró férfinek, a testőr biccentett, eltűnt, és odafönt csönd lett.
     Köszönöm, hajoltam meg tréfásan, mostanában betegesen irtózom a zajtól.
     Az idegei készülhettek ki, mosolyodott el Carló, manapság sokan járnak így, a világ változik, az ember érzékeny...
     Néztem a vakolatlan falat, hallgattam; ehhez a mondatához nem tudtam semmit hozzáfűzni.
     Beszél valamilyen idegen nyelvet, kérdezte újra, és most már válaszoljon, mert ebben a városban annyi sors fekszik az utcán, mint a kutyaszar. Nincs több időm.
     Elnevettem magam, és Carló velem nevetett, németül, olaszul jól, válaszoltam, és latinul is tudok egy keveset.
     A német jó, az olasz nagyon jó, de a latin, mosolyogott rám barátságosan, a legjobb. Jöjjön, intett, mutatok valamit.
     Pincébe levezető keskeny lépcső, némán lépkedtem bele a dohos mélybe, készültem a kínokkal teli verésre, láttam kivert fogaimat a padlón, láttam magamat összekötözve a hideg betonpadlón feküdni, hallottam, ahogyan az életemért nyüszítek.
     Fényes acélajtó, beléptünk, Carló felkapcsolta a villanyt, a terem zsúfolva volt tárgyakkal; a falak mentén körbefutó vaspolcokon ódon órák, faragott madonnák, hatalmas festmények, bőrkötésű, vastag könyvek, az egyik rekeszben szobrok serege, porcelán balerinák…
     Igen, a herendi porcelán, jegyezte meg Carló, manapság keresett.
     Hallgattam.
     Ez itt, mutatott körbe, töredéke a gyűjteményemnek.
     Hallgattam.
     Gondolom, nézett rám komolyan, tudja, miről van szó?
     Hallgattam.
     Ezeket a tárgyakat külföldön értékesítem. Export-import, East-West. Jövés-menés, egyszerű kereskedelem.
     Hallgattam, ostobán bólintottam.
     A baj csak az, folytatta, hogy sokszor magam sem vagyok tisztában az áru értékével. A könyvek esetében különösen nehéz a dolog, egy profi vevő két perc alatt látja rajtam, nem értek a dologhoz.
     Hallgattam.
     Idáig egy öregúr segített, de a múlt héten sajnálatos módon súlyosan megbetegedett.
     Hallgattam.
     Ha igyekszik, mennyit tud havonta összelopkodni az utcán, kérdezte, és a gúny nyomát sem tudtam felfedezni a hangjában. Komolyan kérdezte.
     Sietve kimondtam a túlságosan nagy összeget.
     Nem rossz, mondta jókedvűen, és ha ennek már csak a fele is igaz, körülbelül a kétszeresét adtam meg a keresetemnek, akkor sem rossz, na, ide figyeljen, ha hajlandó dolgozni nekem, megkapja ugyanazt az összeget.
     És ha nem, néztem rá.
     Gonosz mosoly volt a válasza.
     Hallgattam.
     Carló rágyújtott, és elkezdte mondani, látom magát, ahogyan elkapják valamelyik utcán, mert egyszer úgyis nyakon csípik, azt tudja, ugye?
     Elképzeltem, azt a pillanatot, amikor egyszer nyakon csípnek. Sajnos jól el tudtam képzelni: két sunyi képű, civil ruhás rendőr lép hozzám egy reggelen, ügyesen kicsavarják a karomat, kicsit a gyomromba térdelnek, kicsit beverik a fejemet a falba, igen, és az utca túlsó oldalán egy ismerős, sötét Mercedes parkol majd, Carló kedvesen integet át…
     Felnevettem.
     Ez idegesítette, na, ide figyelj, köszönd meg Eszternek, hogy egyáltalán beszélek veled. Ha nem könyörgött volna, már régen... Meglepődve néztem rá; ez megnyugtatta.
     Szóval régi könyveket kellene átnézned, folytatta, és amennyire tudod, felbecsülnöd az értéküket, hogy ne verhessenek át. Továbbá a tárgyalásokon úgy kellene tenned, mintha nem értenél németül, közben szépen fülelsz, érted? Utána elmondod, mit pusmogtak a németek. Aztán: néha lopnod kellene. Én megmutatom a pasast, te meg…
     Uram, egyszer magát is elkapják, néztem a szemébe, maga sem adogathatja el a végtelenségig a „gyűjteményét", ez a pince lesz a bizonyíték, míg rám alig tudnak rám bizonyítani valamit.
     Carló felnevetett, igen bátor fickó vagy, fenyegetsz, mondta, de én nem a haverod vagyok, hanem a Főnököd. Tovább, hogy értsd, én nyugodtan éldegélek, export-import, te ott állsz a pályaudvar előtt, és örülsz, ha a rozoga nyugdíjastól elcsórhatod az utolsó forintjait. Éhenkórász vagy, egy senki, aki a turistabuszok körül őgyeleg. De látom rajtad, nem vagy hülye. Ezért vagy itt. Tehát, nézett rám komolyan, hajlandó vagy nekem dolgozni? Igen vagy igen? Vagy szeretnél a falba kerülni? Van itt hely, nevetett, a halál nem mindig szép.
     Nem meri azt maga, mondtam rekedten, meg nem tud maga semmit a halálról, mondtam.
     Nem sürgetett a válasszal, szívta a cigarettáját, rugdalta a falat, várt a döntésemre.
     Igen, válaszoltam végül gyorsan, és Carló mint igazi üzletember visszakérdezett, és nekem újra ki kellett ejtenem a számon az igen szócskát.
     Igen, hajlandó vagyok.
     Mosolygott. Eszter örülni fog, hogy így alakult a dolog, nézett rám, nem is tudod, hogy mennyire aggódott a testi épségedért. Manapság annyi baleset, szerencsétlenség történik, és az ujjaimat kezdte nézegetni.
     Miért kellett magának annyira az a pénz, kérdeztem meg mégis, hiszen nem volt olyan sok az, amit elemeltem.
     Az elv, mondta, engem nem lehet meglopni. Semmit sem lehet büntetlenül tenni ebben az életben. Én szeretem a fegyelmet. A rendet. És azt hiszem, leckére van szükséged. Némi alázatra a halállal szemben. És most mosolyogj, olyan stílustalanul tesszük tönkre magunkat és egymást, nem?
     Hallgattam, a padlót bámultam, odafönt az emeleten, újra felvisított a fúrógép.

Aztán Carló utasítására…
     …rövid kitérő lesz csupán, mondta az egyik „kísérőm", elvittek abba a városszéli villába. Erdő széle, kert, rácsos kapu, komor épület, dobermannok, ajtó, a sötét folyosón hirtelen félni kezdtem. Mit akarnak tőlem, kérdeztem hangosan, ígérem, dolgozom nektek, de az egyik kísérő intett, maradjak csöndben, és kitárt egy ajtót.
     Homályos szobába löktek, a terem közepén ágy fehérlett. Azt az utasítást kaptuk, suttogta az egyik kísérőm, hogy húsz percig ne engedjünk ki a szobából. Ne dörömbölj, nem érdemes, legyél kedves Carló apjához, majd bezárta mögöttem az ajtót, és elfordította a zárban a kulcsot.
     Magamra maradtam a homályban, az ágy felől halk nyögés, szaggatott köhögés hallatszott.
     vatosan közelebb léptem.
     Egy öregember, rögtön láttam, egy haldokló öregember feküdt előttem.
     Sovány, aszott arca fehér volt, vértelen ajka lefittyedt, ősz haja csapzottan tapadt homlokára. Magam sem tudom miért, az órámra pillantottam. Egy perc sem telhetett el azóta, hogy bezárult az ajtó mögöttem. Lehunytam a szemem, és megkíséreltem minden erőmmel állva maradni, nem ordítani. Húsz perc. Egy már eltelt, erre gondoltam, egy percecske már eltelt. Az öregember újra felnyögött, kinyitottam a szemem, megkíséreltem nem az órám másodperc mutatójára meredni. Az ágy melletti asztalkán pohár víz állt.
     Kér inni, hajoltam az ágy fölé. Hatalmas, üres szemek meredtek rám.
     Kér inni, kérdeztem újra halkan.
     És ekkor történt a legkülönösebb: az öregember szelíden elmosolyodott.
     Te vagy az, fiam, kérdezte.
     Igen, mondtam, én vagyok az, apám.
     Leültem az ágy peremére, és óvatosan megitattam.
     Aztán csak ültem mozdulatlanul a homályban, hallgattam a halk, egyenetlen lélegzését, és közben a lelkem, mint az ördög, korbácsolta a testemet.

Minduntalan Rolandra
     …kellett gondolnom, és azért mondom, hogy kellett, mert valóban így volt.
     Rá kellett gondolnom, az ő sorsára.
     Poros, alföldi város úgynevezett jobb családjából származott; az apja még a házőrző kutyák által is ismert, a környék félve tisztelt főorvosa volt, az anyja pedig, igazi erőszakos, kövér asszony, pénzéhes némber, aki a helyi gimnáziumot vezette vastag karjaival.
     Szegény Roland abban a hittben nőtt fel abban a távoli városkában, hogy az egész világ azért létezik csupán, hogy az ő kedvét keresse. Persze, az iskolában, a gimnáziumban kivételeztek vele, a bolti eladók alázatosan üdvözölték, a főtéren álldogáló kövér rendőr messziről szalutált, ha a főorvos úr fiacskája arra pöfögött piros japán robogóján, a gimnáziumi bálokon mindig ő állt a nyikorgó dobogón, és harsogta el a megnyitó beszédet.
     Roland jóképű volt, Roland szőke volt, Roland okos volt, Roland ügyes volt, Roland szívtipró volt, és természetesen, akár az apja, orvosnak készült. Afféle félistennek, aki fehér köpenyben siet végig a folyosókon a rendelője felé, amelynek ajtaja előtt már türelmesen várnak rá a riadt birkák, a betegei. És amikor a sikeres egyetemi felvételi vizsga után visszatért a városkába, és az apja mindenkinek büszkén mesélte, hogy a fiából orvos lesz, Roland elérkezett a hegycsúcsra; mindenki alázatosan rázta meg a kezét, és sok sikert kívánt. Az élet szép volt, az eladók még barátságosabbak lettek, a helyi cukrászda pincére a legjobb kávét tette az asztalára, a nővérek, ha napközben benézett az apjához, már oly félénk tisztelettel beszéltek vele, akár egy öreg, trottyos professzorral. A baj szerencsére akkor kezdődött, amikor Roland a két ólomnehéz bőrönd társaságában felült a főváros felé tartó vonatra.
     A kisváros tejszínes bűvköre Roland szépsége, bája a bűzös pályaudvaron szertefoszlott.
     Senki sem ismerte, senki sem szerette ebben a nagyvárosban, távol apjától, anyjától csupán egy fiatalember volt. Két hatalmas bőrönddel.
     Az öregasszony, akitől a belvárosi szobát bérelte, minduntalan figyelmeztette, hogy kapcsolja le a villanyt, ne fürödjön annyit, ne bömböltesse a zenét hangosan; a türelmes kisvárosi eladókhoz képest ez volt a pokol. Mintha valami félreértés történt volna; ezek az emberek egyszerűen nem vették észre, kivel állnak szemben. Valójában.
     A kopaszodó egyetemi professzorok unottak, mogorvák voltak, nem bólintottak megértően, ha Roland megakadt a válaszban, az egyetemi társak sem voltak jobbak; a diákság érezhetően két csoportra oszlott; a „ki tudja honnan jöttekre", és a fővárosból származó hallgatókra, akiknek szintén volt apjuk és anyjuk, sportkocsijuk. A főváros is ugyanolyan falu, tanulta meg Roland, itt is nagyon fontos, hogy kik az ember szülei. Mit tegyen hát? Oda, ahonnan jött, nem akart visszatérni, nem volt kedve ugyanazt az életet leélnie, mint az apja. Ha viszont maradni akart, sikert akart elérni, meg kellett hajolnia, el kellett felejtenie, hogy valamikor ő volt legokosabb, a legszebb, legviccesebb alak, igen, az elkényeztetett, kisvárosi doktor úr fiából így változott az idő folyamán „komoly, igyekvő férfivé", olyanná, aki tudja, mit akar. Roland a jövő embere lett. Sima, akár az angolna, érzéketlen, akár a kígyó. Egy komplett hülye. És amikor elpatkolt az apja, és ezzel megszűnt a pénzfolyás, Roland végleg elveszett, és a világ győzött, vagy fordítva, valójában tökéletesen mindegy volt, a világ veszett el, és Roland győzött, mindegy, így történt, és kész. Roland megértette, törtetni kell, elvette hát a nőmet, igen, erre kellett gondolnom, miközben egy üveg bor társaságában otthon a fotelben gubbasztottam, mint Carló új alkalmazottja.     

(a regény IV. részével folyt. köv.)