04. márc.
Kalász István
1. folytatás

A ZSEBTOLVAJ
     
avagy az eszméletlenség színlelése

„Ich konnte das Geräusch einordnen, aber mich nicht zu ihm verhalten.”
H. Böll

Bérház, szűk udvar, falak, forró fehér az ég. A városra ráül a hőség, a por, az emberbűz, a benzinfüst. A lakásban bámulni a falat, bámulni a mennyezetet, bámulni a tévét, bort inni ásványvízzel, hallgatni a rádiót, feküdni, várni, nem elhinni, hogy minden egyre ismétlődik. A rádió ugyanazokat a híreket mondja, ugyanazokat a Strauss-keringőket játssza, a tévévetélkedőben ugyanaz a sápadtra izzadt-izgult riporter ugyanazokat a kérdéseket teszi fel ugyanannak a kopaszodó, bánatos alaknak, igen, a hőség ráterpeszkedett a szürke városra, végtelen kitartással temet, gyűr maga alá mindent, nap nap után. Egyedül voltam otthon, magányos voltam, és nem tudtam: ez a boldogság, vagy ez volna a bánat?

I.


A bérház szűk udvarán…
      …Budapest, VII. kerület, D. utca, bérház, az udvaron már csak egyetlen fa élt, a másik kettő feladta a tűző napon, karóra emlékeztettek, az élethez már nem volt sok közük. Július vége volt, a városra rázuhant a hőség, a por, az emberbűz, a benzinfüst, és ettől az émelyítő keveréktől, életmasszától összefolyt minden. Bennem is. Nem hagytam el a lakást, még a hálószobát is ritkán, egész nap az ágyon hevertem, rádiót hallgattam, a padlót, a falat, megint a plafont, a tévét bámultam, bort, ásványvizet ittam, és egyre azt éreztem: minden egyre ismétlődik körülöttem. A fülledtség napok óta ugyanazt a fejfájást hozta rám, a rádió ugyanazokat a hopsza-hopsza keringőket, ragacsos nótákat öntötte a világra, a tévé esti vetélkedőjében a riporter ugyanazt a kérdést tette fel egyre agresszívebb hangon ugyanannak a kopaszodó alaknak, akinek fénylő homlokára volt írva, hogy már a banké az egész élete.
     Igen, a hőség végtelen kitartással borított, temetett, gyűrt maga alatt össze mindent és mindenkit. A szívbeteg postás több mint egy hete nem mutatkozott, nem krákogott a ház udvarán, a kutya egyre élesebben nyüszített, ha a földszinten lakó vénasszony megint kivonszolta az udvar napverte forró betonjára, hogy századszor is megkefélje a ritkás bundáját, igen, meg ott voltam még én is.
     Az első emeleten, a homályos szobában, a harmincadik születésnapomon, gyűrött, forró lepedőn. Hevertem, félig részegen. Már délelőtt.

Aztán hajnalban, amikor elfogyott az ennivalóm...
      …erős szél támadt. Keletről zúdult hirtelen neki a városnak, gonosz nyugtalanságot hozott a házra, az öreg pesti bérházban hirtelen minden megerjedt, mindenki megbolondult, a pincének, a lépcsőháznak étel-ember-doh szaga támadt, és ezzel a szaggal együtt támadt fel a lárma is, valahol valaki vég nélkül porszívózott, valaki énekelt, egy másik lakásban üvöltöztek, tárgyak repültek a falnak, a lépcsőházból csoszogás, zörömbölés, csattogás hallatszott. A házkapu előtt teherautó (Expressz-Bútorszállítás) állt; a harmadik emeletről költözött az orvos, az utolsó diplomás hagyta el a környéket. Igen, dél is elmúlt, és a szél is alábbhagyott kissé, amikor már egyszerűen nem bírtam tovább, éhes, szomjas voltam, feltápászkodtam az ágyról, kitámolyogtam az előszobába. Persze, belenéztem a tükörbe, a sátánian üres tükör is jobb lett volna, mint ez a lelakott, öreg arcom a keretben; ott álltam hát harmincévesen a hetven éves „másmagammal” szemben. Fáradtan őszülő hajjal, hunyorgó szemmel, és tudtam: ma tényleg pénzt kell szereznem. Mert nagyon éhes, mert nagyon szomjas voltam, és enni-innivalót csak pénzért adnak.
      Igen, a boltos emberke szolgaian emlékeztetett hűtőpultja mögül, hogy tartozom, nem is csekély összeggel lógok már, és értsem meg, pénzből él ő is, ezért gürcöl hajnaltól estig, ezért áll a homályos boltban, ezért megy hajnalban a nagybani piacra, veszekszik a zsugori vevőkkel, ezért zavarja el a tarháló alkoholistákat a bolt elől, hát hozzam be végre azt az összeget... A boltban gyakran eszembe jutott, hogy nincsenek elveim, emberi tartásom, az utóbbi években még vacak helyzetekben sem felelek meg. Még abban a sarki vegyesboltban sem. Aki vásárol, annak fizetnie kell, ilyen egyszerű ez. Adok, kapok, adok. Tudja, unalmas, felesleges, olyan semmilyen vagyok ám, mondtam múltkor a boltosnak; enyhén részegen álltam a sarki kisbirodalmában, és jólesett kimondanom egy keményen dolgozó ember előtt, hogy nem tartom magam sokra. Így akartam megvigasztalni. De a boltos csak nézett rám fáradt dacosan a pult mögül, és azt sziszegte: fizessek végre. Ez jutott eszembe, miután belestem az üres hűtőszekrénybe, bekémleltem az üres spájzba, miután belebámultam az üres arcomba a fürdőszobában is, hogy már nem mehettem le a sarokra hitelbe vásárolni. A boltos kidobott volna. A hőség, a száraz szél hajnal óta tette a dolgát, koptatta az öreg várost, a konyhámban legyek ültek a poharakon, a tányérok peremén, na, nem ez lesz a legjobb napod, mondta az a ferde alak. Ott a tükörben. Ott.

Apám szerint:
      ...a szokások erőt adnak. Lehetséges, hogy így van, lehetséges. A szokás rítus, ismétlés, merev dolog, aki rosszul érzi magát a világban, annak jó ha átsegítő szokásai vannak, igen, ilyesmi nekem is van, de ezen a napon még a végzetes állapotra készített napirendem sem segített. A jeges zuhany, az ujjgyakorlat, a lótuszülés közbeni gondolat az élet értelméről, „honnanjövünkhovátartunk?”, nem-nem, a műkedvelő marhaság sem segített, a gyomrom centrifugázott, az alkoholtól átitatott fejem zúgott, ujjaim reszkettek, a szívem pedig mintha nem létezett volna. Persze, hogy utáltam az átforrósodott házat, a felvonító, rühes kutyát odalent az udvar végében, a hallgatag, fiatal, nagyon szemüveges orvost is utáltam, aki szenvtelenül pucolt innen egy jobb környékre. Költözött a nyáron hűvösebb, télen melegebb lakásba. Hideg vízzel újra lemostam a tarkómat, megmostam az agyamat, előkapartam egy cigarettát, rágyújtottam. A lépcsőházból csörömpölés áradt be. Majd fáradt jajveszékelés, a doktor szőke felesége óbégatott, a japán televízió siklott ki ujjai közül, gurult-zörgött-pusztult bele a lépcső mélyébe, én pedig megengedtem egy örömmosolyt a tükörben, és szépen visszabotorkáltam a konyhába. Ott nem volt tükör, de csönd és némi maradék ásványvíz igen. A doktor felesége jajveszékelt, az orvos rekedten kiabált, igen, ez megvigasztalt, így összesöpörtem a lelkemet, megborotváltam az arcomat, összecsavartam a testemet, és belemásztam a ruháimba. Délutánra járt, amikor kiléptem a pengeéles napsütésbe. Az utca, a teherautónak támaszkodó, cigarettázó sofőrt leszámítva, üres volt, csak a messzeségben, a piac környékén ricsajoztak gyerekek. Igen, pénzt kellett szereznem, nem ez volt a legjobb napom, és a homlokom mögött kitartóan egy rozsdás vasdarabot kalapáltak.

Beléptem...
      …a nagy-nagy kapun, megálltam, rágyújtottam, és éppen bezörgött a bécsi expressz; a Keleti-pályaudvar cigarettaszagú gyomrába befutott az új táplálék. A vasajtók felpattantak, az ember-utasok kipottyantak a vagonok védelméből, kezdetét vette a tülekedés, a lökdösődés, és a nagy pályaudvar-állat őrölni, szívni kezdte az utasokat a gyomrába. Gyorsan, durván a sárgás kupola alatt. A poggyászkocsik, a bőröndök, degeszre tömött, kopott szatyrok, szegényesen tarka táskák, műanyag zacskók között-alatt öregasszonyok lihegtek, sápadt, sovány anyák nyögtek, fáradtra izzadt gyerekek bömböltek, férfiak tapostak egymás lábára, a távolból a taxisok, hordárok kopott serege közelített. Csak álltam a peron végén és elmerültem a részletekben is. Mert az ember-utas csupán részleteiben volt érdekes; hát részleteire bontottam-szeleteltem-vágtam mindenkit. Zsebre, táskára csattal, tépőzárra, övre, zakóra, ingre, zipzárra, sapkára. A nagy-keleti-főpályaudvar-állat hasában nap nap után ugyanaz a kaleidoszkóp emberhúsból, jobb, rosszabb, még rosszabb ruhaszövetből, nevetésből, poros, fényes cipőből, jobb, olcsóbb karórából, zsebből, mosott, zsíros, festett hajból, csomagból, sóhajtásból, erőből, gyengeségből; ugyanaz volt most is. Félrészeg katonák elcsúszott sapkával loholtak a hazafelé-kigördülő vonat után, üres kincstári zsebek, a szemetes peronon fiatal lánykák, betonarcú házaspárok, a padokon párocskák; apró zsebek átszámolt aprópénzzel, rend, tisztaság, szegénység. Soha nem értettem, hogy a vidékiek, az idegenek, az otthontalanok miért a város legridegebb, legotthontalanabb pontján, a pályaudvar huzatjában gyűltek össze mindig, de mindegy, csak álltam hát, bámultam a peront, és spekuláltam, ki legyen AZ? Ki legyen a kiválasztott, kitől szedjem el a következő percben a holmiját. Mindenét?, nem ezen még soha nem gondolkodtam, így még nem, majd később, ha már végleg elvesztem, gondoltam, igen, akkor mondok majd ilyen végleteset. Az öregeket, a fiatalokat, ha nem feltűnően „ordított” a zsebükből a pénz, és nem gőgösen hisztizve lökdösődtek, tapostak utat maguknak a tömegben, nem bántottam, a középkorúak, a befutottak csordája, azok között az ellenszenvesek, ők voltak az én embereim. A testes alakok. Kalappal. A bőrkabátot viselők, fényes cipőt hordók, a nyakba selyemsálat tekerők, a puha bőrkesztyűt villogtatók, igen...
      És nem! Az arcokba soha nem néztem, nem és nem, az arcok csak zavartak volna.

Az újságos stand előtt…
      …férfi ácsorgott. 40-45 éves lehetett. Kopaszodó. Afféle „deoroller” fejű. Afféle autósújságot olvasó. Afféle hawaii inges, aki a pálmás, nyomorultra cincált, szétivott, üdült karib-tengeri szigeten egyre üvöltözik, hogy a bennszülött pincér, taxis, portás lássa rögtön, kivel van dolga. A férfi farzsebe kidudorodott, szépen megcéloztam hát, mellésuhantam, puhán meglöktem, nyúltam a tárcáért, vettem el, de... De fáradt voltam, öregre ivott ujjaim reszkettek, és a férfi megérezte, amint visszahúztam a kezem, a zsebe felé kapott, ordítani kezdett. Tolvaj, tolvaj, fogják meg, kiáltozta, üvöltötte, a szemét forgatta, kapkodott felém. Az egész világ fénylő arcokból állt hirtelen, mindenki csak bámult, meresztette szemét, aztán a semmiből felbukkant két rendőr. Unottan felszólítottak, unottan közrefogtak, bekísértek az irodába, unottan felszólítottak, hogy várjak, hogy maradjak szépen nyugodtan, és így hát csak álltam az ajtó mellett, hallgattam, ijedt-ártatlanul nézelődtem.
      A kövér rendőr homlokát törölgette egy sötétszürke ronggyal, a másik bámulta a kezemet, a zsebeimet, valahol messze telefon csörgött, a sarokban sáros bőröndök álltak, percek teltek el így, a telefon elhallgatott...

Tudtam, semmi esélyem
      …a rendőrőrsön. A gyanúsított, ÉN álltam a fal előtt, én, az örök vesztes, és a plafont bámultam, és arra gondoltam, hogy most letartóztatnak. És a letartóztatás komoly valami. Hacsak nem úgy nézi az ember, hogy letartóztatják, és megszabadul önmagától. Igen, így töprengtem, nézegettem a rendőrök oldalán lógó pisztolyt, aztán nyílt az ajtó, a meglopott, „sértett” férfi rontott be, morgott, lökdösni kezdett, szidta az országot, szidta az anyámat, én pedig lehajtott fejjel álltam, tűrtem, értettem a dühét, nem bízott a rendőrökben.
      Igen, a deoroller taszigált jobbra-balra-vissza, lökdösött a bűnömben, és a két kopott rendőr csak figyelt, azt hiszem, nem akarták intézkedési mozgással fárasztani magukat, a férfi megragadott, magához rántott, szorongatott, a képembe lehelt, én meg egyszerűen visszaloptam a zsebébe az irattárcát. Igen, ettől a pillanattól kezdve untam az egészet, Uraim, löktem el magamtól a deorollert, mégis, micsoda világban élünk, igen, így tettem fel halkan, finoman, lebegve a kérdést, és lassan kiürítettem a zsebeimet. Cigaretta, kulcs, öngyújtó, pénz, zsebkendő, aprópénz, igazolvány került az asztalra, az egész világ ezt hordta magánál. A férfi komoran bámulta a tárgyakat, matatni kezdett a zsebemben, én hagytam, hadd szórakozzon, aztán unni kezdtem, és megkértem a rendőrt, vessen véget ennek az áldatlan komédiának. Ez a szép kifejezés senkit nem hatott meg, a közöny, a fáradtság, az „ezerszer megtörtént ez már” hangulat ülte az őrszobát, majd a kövérebbik rendőr, a főtörzsőrmester meglendítette testét, és átkutatott, a társa közben a igazolványomat gyűrögette-tanulmányozta. A telefon megint csörögni kezdett, semmi sincs nála, morogta a főtörzsőrmester, én meg csak álltam, álltam, hallgattam, álltam a fal előtt, és a padlót bámultam. Szeretném, ha az úr bocsánatot kérne, szólaltam meg végül hűséges bugyután, a férfi felröhögött, lehülyézett, erre én is nevettem, vidáman hahotáztam, és a két rendőr is röhögni kezdett, kérem, azért jó volna, ha az úr megvizsgálná a zsebeit, mielőtt tolvajt kiált, folytattam halkan, és nem ártatlan polgárokat vádol, majd kinéztem a poros ablakon. Kint sütött a nap, odakint emberek jöttek-mentek, a férfi pedig előhúzta a nyomorult pénztárcáját.

Most szerencsém volt…
      …gondoltam, pengeélesre köszörültem a torkomat, ismét felmeredtem a szürke plafonra, nos, parancsolják meg ennek az embernek, vicsorogtam bele a semmibe, hogy itt és most kérjen tőlem bocsánatot! Én nem vagyok tolvaj, engem itt meghurcoltak, megsértettek. Persze, hogy arcátlan voltam, féltem istentelenül. Mintha az őrsön a kopott szürke szín elnyelte volna a hangot, magába szívta volna a csekély méltóságot, és láttam, jobban mondva éreztem, hogy az egyik ajtón nem volt kilincs, és éreztem, hogy az asztalnak homlokot sértő széle volt, és láttam, éreztem, hogy az ablakot vastag rács fedte, igen, mindez elvette az életemet – ezért féltem, ezért ordítottam. A férfi eltorzult a dühtől, éreztem, hogy szívesen összerugdalna hegyes, gonosz cipőjével, de a rendőrök előtt nem merte. Senki sem szólt, kint sütött a nap, és ez volt a fontos, csak ez. Jól van, mondtam zavart halkan, akkor most megyek. Lassan összekapirgáltam az ingóságaimat, és mentem onnan kifelé, ki a szürkeségből a vakító napsütésbe. Mert még mindig fehér nappal volt tele az ég, amikor kiléptem a pályaudvarról. Ki, a térre, amelyen, mint hatalmas rovarok, álltak az autók.

És ekkor romlott el minden…
      ...kint a föld alá osontam, a huzatos homályba pucoltam onnan, igen, mentem a metró felé, a lármás béke, a zajos csönd felé, de a férfi utánam jött. Az aluljáróban ért utol. Megragadta a karomat. Rozsdás korlátot nagyobb szeretettel fognak meg, mondtam neki. Úgy kedvesen. Büdös proli, sziszegte vissza. A képembe. És ekkor határtalan fáradtság fogott el, és végtelen nyugalom áradt szét bennem és könyörtelen önszeretet. Életemben kétszer, talán háromszor éreztem ehhez hasonlót, büdös proli; mondta egy ilyen alak a képembe. Nekem. Gazdag családból származom. Zongoráztam évekig. Chopint. A szelíd noktürnöket. A vidám polkákat. És a szomorú Schumannt is. Beethoven szonátáit. Schubertet főleg. Vasárnap délután az anyám verseket olvastatott velem. Rilkét. És Goethet tanultam kívülről. És az apám ügyvéd. Ismert ügyvéd. Gazdag ügyvéd. Tudok latinul, beszélek németül, franciául, angolul. Büdös proli, ez voltam én. Soha életemben nem dolgoztam. Finom a kezem. Egy tolvaj ápolt keze.
      Soha nem érintett kapanyelet, sem esztergapadot, és soha nem mondtam, soha nem gondoltam rosszat arról, aki dolgozik. Büdös proli, ez voltam tehát. Ennek. Az Armani öltönyömben, selyem alsónadrágomban, Hermes nyakkendőmmel, a fanyarédes parfüm aurámmal, a Gucci cipőt nem említem. Tehát: büdös proli. A fáradtságot elmosta a haragom. Te-bü-dös-pro-li, sziszegte a férfi másodszor. Meglöktem, ellöktem, na, takarodj már, gondoltam bosszúsan, aztán benyúltam a zsebébe, és kiemeltem azt az átkozott tárcát. Megint és újra. De már észen volt. Figyelt. Zsebéhez kapott, ugrott, megragadott, üvöltött.
      Járókelők álltak meg, bámulni kezdtek, az egész világ szeret bámulni, ilyen korban élünk.
      Én meg csak nevettem. Hangosan. Aztán ordítottam: a feleségem nem hagy el! Inkább engem és a gyerekeket választja, kiabáltam bele a világba, nem tehetek róla. Hagyjon békén! Könyörgöm, kérem! Üres szemmel meredt rám, időbe tellett, míg felfogta a dolgot, aztán ütni akart, de többen ugrottak, lefogták, és távolból figyeltem, hogyan ordibált, hogyan tépte ki magát a becsületes polgárság feszes gyűrűjéből, hogyan rohant. El, a szerencsétlen.

Nagyon elegem volt az egészből…
      …átmentem a pályaudvarral szembeni étterembe. „Magyarosch” csárda, masszív, időbarnult, folklór bútorok, borfoltos, szürke abroszok, agancsok, horpadt vadászkürtök, bíborba öregedett tájfényképek. A széles, fénylő pult mögött sima képű pincérek; aranylánc a nyakban, édeskés, ragacsos mosoly, hideg tekintet. Hatalmas italkészlet. Mindez várta az alkonyatot, a bevetést, éjfél után itt fosztják ki a részegeket, a turistákat, gondoltam, de azért rendeltem egy híg konyakot, aztán egy másodikat, aztán kértem a harmadikat. Fájt a torkom a szorongatástól. Nehezen kaptam levegőt. Pedig én szeretem a levegőt, gondoltam. Elővettem a lopott pénztárcát, legalább hívjon meg erre az italra a barom, gondoltam, és hívtam a pincért. A bőrtárcában vastag boríték, feltéptem, tömve volt dollárral. Erre mondják az amerikai filmekben: kedvesen zöldes bankjegyekkel. Azt hiszem, el kellett volna dobnom a tárcát, sok pénz volt, tisztességtelenül, ijesztően sok dollár, de aznap minden mindegy volt. Különben se iratok, se névjegykártya, csak gyűrött papír a tárcában. Egy levél? Megnéztem: levél volt. A pattanásos pincértanonc állt fölöttem, sunyin-halkan köhintett, mereven bámulta a vállamat, én meg előhúztam találomra valami pénzt, az asztalra dobtam, aztán lassan kisétáltam.

Komoran mentem haza…
      …és a meglepetés: a pályaudvari férfi állt a ház előtt, a rendőrőrsön kaphatta meg a címemet, vagy követhetett, nem tudom, szóval csak állt előttem, megint megragadta a karomat, megint rángatott, megint hörgött. Add vissza a pénzt, mert bajba kerülsz, komoly bajba. Úgy tettem, mint aki megsüketült, kissé rosszul lát; hunyorogtam, mosolyogtam, bólintottam. A házban évek óta terjesztettem magamról, hogy süket vagyok; a fogyatékosokról ritkán feltételeznek rosszat az emberek. Engedjen el, vagy szájon vágom, mondtam halkan, a férfi a fejét rázta, rángatott tovább. Igen, és olykor szerencsére is szükség van az életben, járőrkocsi kanyarodott az utcába, rágógumit rágcsáló, fiatal, bizalmatlan, bűnre éhes rendőrök lógtak a kocsiablakban, komoran fürkészték az utcát, az ablakokat, az autókat, megnéztek az embereket a sötét házkapuk előtt, igen, az autó halkan, puhán közeledett antennáival, a szirénájával, a férfi észrevette, hátrálni kezdett, szomorúan bámult rám. Kifejezéstelenül néztem vissza rá, intettem, beléptem a kapun. A férfi utánam kiabált, megbánod ezt még, te rohadék, megbánod. Csak legyintettem, felballagtam az emeletre, a lakásajtót magamra zártam, két perccel később az ágyon feküdtem, arcomra borítottam a takarót, magam akartam lenni sötétségben. A konyhai rádió lágyan esőt jövendölt másnapra, és miközben ott feküdtem a fülledt sötétben, arra gondoltam, hogy már úton az eső, valahol Passau, Linz, Bécs, Győr fölött járhatnak már a megmentő sötét felhők, és végre esni fog, végre lehűlnek a városban az izzó kövek, és hűvösebb, sötétebb, nyugodtabb lesz a világ. Végre.

És másnap…
      …hajnalban, csöngettek. Hárman álltak az ajtóm előtt, az én „régi" ismerősöm is a pályaudvarról. A pénzért jöttünk, mosolygott az élen álló szőke alak, mellbe lökött ............................

(folyt. köv.)