04. jan. 2.
Fekete J. József

Irodalom tangában

– A 2003-as vajdasági magyar könyvtermést kellene megírni hétfőn fél tízig – szól a szerkesztő hangja pénteken délben a telefonból.

– Meglesz. Válaszolom önkéntelenül, pedig karácsony van, majd a fiam születésnapja, holnap meg már szilveszter, nekem is jól esett volna bár pár napra kilépni a mókuskerékből. Ám ez az, amit nem lehet: hétről hétre írom a jegyzeteim, kritikáim, esszéim a mindent elnyelő médiumnak, a rádiónak, amely akkor is szól, ha nem hallgatja senki, és akkor is követel, amikor mások számára leáll a gyár, bezár a hivatal, vagy munkaszünetre int az ünnep szentsége. Nem, kilépni nem lehet, a feladat elől megfutamodni nem szabad. Ezt így morális alapon tisztáztuk is magunkban. Van azonban valami egészen más, ami miatt elhamarkodottnak tűnik a szerkesztőnek adott ígéretem, hogy hétfőn reggelre elkészülök ezzel az írással, amelynek körülményes bevezetőjét írom éppen. Az örvendetesen szaporodó, és csak támogatásból vegetáló vajdasági könyvkiadók vezetői számára mintha ismeretlen fogalom lenne a recenziós példány, mintha elfelejtették volna, hogy a kritikus csak azokról a könyvekről írhat, vagy hallgathat kíméletesen és méltósággal, amelyek eljutnak hozzá, mintha gazdasági ügyvezetésük során kiment volna a fejükből, hogy a kritikus egyik fontos karika abban a láncban, ami a szerzőt, a szerkesztőt, a lektort, a kiadót, a nyomdászt, a terjesztőt, a kereskedőt és az olvasót egymáshoz fűzi, és hogy emberi kapcsolatot kell ápolni vele. A könyv – esetemben két kiadót kivéve – még a kritikushoz se jut el, képzelem akkor, milyen pozíciója lehet a piacon. Nincsen tehát se jogom, se felkészültségem a 2003-as vajdasági könyvkiadás egészéről írni-beszélni, főként nem egy hétvégi jegyzetben, annál is inkább, mert az összegező szemlézéseimből nem szívesen hagyom ki az itteni, vagy már csak itteni gyökerűnek tekinthető szerzőink Magyarországon megjelent könyveit sem. Tudom például, hogy könyvhéti regénye volt Kontra Ferencnek, Balázs Attilának, Majoros Sándornak, verseskötete jelent meg Ladik Katalinnak, Végel László esszékötete és esszénaplója is olyan fontos kötetek, amelyeknek egy ilyen szemlében helyet kellene találniuk, ám hol vannak azok a Magyarországon kiadott kötetek, amelyekről önhibámon kívül nem tudok?

  Mi egyebet tehetek, mint hogy tangába öltöztetem, vagy inkább vetkőztetem a 2003-as könyvtermést, jóízlésű hallgatónak és olvasónak aligha lehet kifogása ellene, hiszen a tanga egyszerre sejtet és eltakar, s amit megmutat, talán kárpótol a szemérmesen palástoltakért.

  Lássuk mindjárt a legnagyobb produkciójú, legátfogóbb és legsokrétűbb kiadványokkal rendelkező Forum Könyvkiadó szépirodalmi termését. Jó esztendőt tudhat maga mögött Végel László, akinek harmadik könyve, a Parainézis című regény a Forumnál jelent meg, és meghatározó magyarországi folyóiratok, lapok bőséggel foglalkoztak vele. A regényben a három nemzedék összefonódó sorsában megjelenített jugoszláv praxisú baloldalon nincs nyertes. Csak vesztesek, erkölcsi roncsok, kiégettek és reménytelenül csüggedők. „Minden nemzedék hátat fordít saját áldozatának” – írja Végel László, és ez így zajlik mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nemzedékek tulajdonképpen önmaguk áldozatai (is), így a regény fő kérdései az áldozat, az árulás, a szabadság, a hitre való sóvárgás. Aki kedveli Brasnyó István prózáját, hosszabb szünet (?), kihagyás (?), elhúzódó felkészülés (?) után ismét olvashat Brasnyó-regényt, a Vaktát, ami lényegében nem is annyira új, hiszen évekkel ezelőtt íródott, de az ínyencek – magam is közéjük sorolom – számára az artisztikus próza hosszasan sóvárgott ízeit idézi meg. Az igazi meglepetés Deák Ferenc regénye, a Rétegek. Olyan fegyelmezett egyszerűséggel beszéli el a bánsági Kenedi család tagjainak egymásba fonódó történetét, hogy az olvasót egyszeriben magával ragadja a közlés módja és tartalma, a lutheránus és kálvinista nyelvi egyszerűség, a mondatszövés zökkenőmentessége és a történet vonzó előadása. A 333 oldalas könyvben lényegében csak történés van. Rövid, feszes mondatok, leginkább egy-kétmondatos bekezdések, a leghosszabbak is alig néhány sorosak, nincs itt semmi felesleg, semmi sallang, a történet hömpölygését nem akasztja meg részletező leírás, még akkor sem, amikor a család két, látomásokkal megvert vagy megáldott tagja szürrealisztikus víziók terepére téved. Deák Ferenc nyelvi tehetsége létrehozta Bánát regényét, egy kiváló család- vagy történelmi regényt, amely történetében nem idealizálja a térségben együtt élő svábok, szerbek, magyarok, románok kapcsolatait, szó sincs az egymás mellett, vagy együttélés negédes illúziójának habveréséről, a nemzeti tolerancia humánumának általános kényszerítő erejének a valósággal szembeforduló beteljesüléséről, az író kendőzetlenül mutatja be a regényhősök gyarló természetéből fakadó túlkapásait és azok törvényszerű bukását, akik emberek próbáltak maradni az embertelenségben, hiszen – a könyv tanulsága szerint – „a pokol házhoz jön”.

  Az 1999 táján keletkezett költemények, amelyek jószerével 2002-ben és 2003-ban jelentek meg kötetben, szóval az elmúlt évszázad végének a kortárs vajdasági költők életében talán legválságosabb, NATO-bombázások által megjelölt esztendejében született versek főként élményanyagként szervesülnek formába. Még a kötött formákat Tari Istvánhoz, Jung Károlyhoz és másokhoz hasonlatosan nagyra értékelő alkotónál, Böndör Pálnál is ez tapasztalható: a vers élményanyagot formázó alkotásként tárgyiasul. A jelenséget valamiféle módosulási iránynak is tekinthetjük a vajdasági magyar költészetben. A vers egyre inkább narratívába hajlik, Harkai Vass Évánál részben, Bogdán József esetében teljességgel, Böndör Pálnál jószerével, vagyis egy olyan folyamat játszódik le, amely során a vers, szerkezetétől függetlenül történetbe fordul, s immár a vers tétje nem a költészet, hanem az azt meghaladó lét, vagyis a folyamat végén az egzisztencia válik a költészet tárgyává. Böndör Pál Kóros elváltozások című kötetében az életanyag egynemű költészeti anyaggá szervesült, a poétikai intenció egységesen vetült rá a tapasztalatra. A költő korábbi verseiből megszokott irónia és önirónia, szellemes élcelődés mögül folyton átüt egy hamismás-érzés, az élet helyett az élet illúziójának a megélése, a valóság szurrogátumokkal való helyettesítése okozta keserűen elégikus hang. A költői „én” magát „egy önérzet pótlékokra szokott maradéká”-nak tekinti, aki akár programszerűen is vállalná a hamisságnak az igazság fölé való helyezését. Gulyás József Közel és távol című, a múlt költészeti termékét megjelenítő kötetében az 1959-ből, majd későbbről jegyzett költemények mindenek fölött a küldetéstudatos líra tipikus megszólalását tükrözik, amelyben a szocialista proletár-patetika és forradalmár-szólam nyer kifejezést a szociális tehetetlenség fölötti borongásban. Úgy tűnik, ez a patetikus retorika Gulyás verseiben nem szerepjátszás, hanem láz, morális hevület, a jobb sorsra érdemes ifjú élet veszendősége fölötti borongás, amelynek gyakran költőietlen nyelvi kivetülését négy évtized távolából is vállalja a költő. Pap József Vesződségek című kötetében a zsigerekből feltoluló elemi kételkedés vetül rá a múltra és a jövőre egyaránt – az egyén elé tornyosuló, távlatokat eltorlaszoló „tűz-vas valóság” csupán a vers bizonyossága nyomán hágható át, és ez, még ha költőnk esetében ugyan csak a kétely árnyéka alól előbújó lehetőségként növekszik minden tapasztalat fölé, még ha csak bagatellek, vázlatok, elvetélt költemények, dadogások, motyogások révén tárgyiasulnak a teremtő akarás nyomán, még ha a verssel való vesződségek rávetülnek a kerttel való vesződségekre, és így a két (világ)metafora helyet is cserél, annyi bizonyos, Pap József összes kételyei közepette csupán egy helyre menekülhet, az önmagával való szembesülés terrénumára, s összes gondjai mellett mégis rendkívül jól érzi magát a versnek nevezett kertjében és a kertnek nevezett versében. Harkai Vass Éva kötete, A város bejáratánál, arról győz meg bennünket, hogy a ciklus címeként felvetett, költészettagadó NO POESIS versvilága teljesen autonóm teret teremtett a költő számára, és ennek az autonómiának a fő erénye a szabadság, amely a poétikai szabadságban testet öltve sajátos nyelvi arculatot ölt. Ez az arculat befejezett versmondatokban nyilvánul meg, ami szerző-központú olvasatot hív elő, ám az ilyen leszűkítést nyomban ellensúlyozza a versek idézéses intertextualitása, a költemény tárgyával szembeni irónia és a poézissel szembeni közvetlen, minden magasztosságot elvető magatartás, vagyis a szerző nyelvi-formai készségének kiteljesülése. Danyi Zoltán a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte az Átcsúszik kékbe című kötetébe: más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre való összpontosításból sarjadó gondolati kép. Szemléletében, filozófiájában, a természethez való viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúr-diktatúrájától való eltávolodás tapasztalható. Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, ennek ellenére Danyi Zoltán nem tartozik a verset játékként értelmezők közé. Kötete tanulsága szerint a Szívások című prózakötetében bemutatott autentikus epikájához hasonlatosan autonóm versvilágot épített.

  Íme, alig lendültem bele a szemlézésbe, s máris a kiszabott idő végénél tartok, pedig még el sem jutottam a Forum Könyvkiadó termésének másik, értékes vonulatáig, a tanulmányokig, illetve jelentős vállalkozásokig, amelyek közül csak említeni tudom Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának második és harmadik kötetét, Bodor Anikó Vajdasági magyar népdalok című sorozatának harmadik kötetét, Silling István nagytanulmányát, a Vajdasági népi imádságok és nyelvezetüket, Káich Katalin színháztörténeti munkáját, A nagybecskereki magyar színjátszás története és repertóriuma második kötetét, az ezoterikus, vagyis az ember belsőjéből fakadó dolgok megismerését célzó Írások a lélek útjairól című könyvet ugyancsak az ő tollából, Németh Ferenc zamatos tanulmányait az Úri világ Torontálban című gyűjteményben, Hózsa Éva Mándy-tanulmányainak kötetét (A novella új neve) és Bányai János Egyre kevesebb talán cím alatt egybefoglalt tanulmányait. Így se sikerült mindent felsorolnom, de nem hagyhatom említés nélkül Vickó Árpád fordításait, amelyek az 1990 és 2000 között megjelent vajdasági magyar prózából adnak válogatást a szerb olvasóknak, Jedina prića címen.

  A zEtna – Képes Ifjúság név alatt jegyzett kiadó tevékenységét pedig akkor se hallgathatom el ebben a jegyzetben, ha kifutok az időből és a szerkesztő már a haját tépi: ez az a kiadó, amely a kortárs irodalom legjavából válogat, szakmai színvonalából nem enged, és a kiadványait pontosan célba is juttatja. Ma már kalapot emelve becsülendő az az 1400-as példányszám, amelyben például Nettitia K. Froese (álnév természetesen) Lemúriában nem múlik az idő, és Nagy Abonyi Árpád Tükörcselek című kötete megjelent, és az ifjúsági folyóirat közvetítésével mintegy ezer olvasóhoz közvetlenül eljutott.

  Hogy végül sokat takart a bevezetőben idézett tanga? Nem is olyan biztos. A lényeget azért csak kiemelte. Ebben a reményben kívánok kedves olvasónak boldog új esztendőt, az íróknak ihletet és kiadót, a kiadónak pénzt és jó szerzőket, a kritikusnak bőséggel könyveket, a (könyv)olvasóknak kiváló olvasmányokat!