04. jan. 1.
Esze Dóra

Fényévek

(Krónika 1997-2003)

Első
Árulás. Semmi baj. Dolgozunk. Nem gondolunk rá. Jobb ez így. Emez baráti, a tavaszi megcsalás sajnos teljesen hagyományos. Pedig jók vagyunk. Jó nők vagyunk. Fogyunk. Ez így helyes. Nyárra minden kitisztul. Ősszel ismét pofon, ezúttal szakmai. Lehet, hogy mégse? Nem, nem lehet, de azért elindulunk visszafelé. Sebaj. Két pont között csak a matematikában az egyenes a. Velence ködben ázik. Minden rendben.

Második
Lelőtték. A jeges döbbenet maga. Közben regénykísérlet. Nem sikerül, de ez akkor még titok, ha nyílt is. Furcsa kis kudarcok. De sejtelmek még nem. Hízni kezdünk. De nem tulajdonítunk jelentőséget neki. Szakmai pofonok kezdenek jól hatni. Csillan a remény, ezüst hangocska csilingel. Egyelőre a nagy nyilvánosságot kizárva. Boldog újat.

Harmadik
Ismét árulás, ha kicsike is. Azért ügyes. Tud valamit. Hiába, világhíresség méltat az aljasságára. A furcsa bénultság jelei szaporodnak, de az okokat illetően teljes félreértésben. Nem abból az irányból kéne. Azok csak tünetek. Nyílt szakmai küszködés. Két sínpáron, az a biztos. Rengeteg ellenségesség és halk, aranyat érő kis szavak. Fog ez sikerülni? Mégiscsak ott integet az a harminc! Ha lassan is, ha döcögve is, avanti. Kréta után a sokk, ismét a hízás. Aztán karácsonyra mégis rendbejöttünk. És megérkezett az első gyerek: fekete, többezer árnyalatban tud ugatni és mindig gyerek marad. Adja Isten, hogy a kétlábúak is megtaláljanak. Még akkor is, ha azok bezzeg egyszer felnőnek.

Negyedik
Ugye, most már minden rendben? Ugye, leraktad, szétgurítottad, feloldottad, kiírtad, áténekelted, ugye miszlikbe, vihar felé, szélrózsa irányába, óceán mélyére, ugye végleg és örökre? Nem gondolsz rájuk, nem hagyod, hogy tönkretegyék, nem keseregsz és nem bánod, hogy te akkor mégis? A negyedik első fele azzal telt, hogy ezt elhiggyük. A másodikban kiderült, nem jött össze, de tekintve, hogy amúgy sem valóságos kérdések ezek, nem is baj. Mert nem a barátunk árult el. Mi voltunk, mi tettük. Feláldoztuk minden arany kulcsunkat – az akaratot, a saját hangot, az életimádatot –, csak hogy visszakapjuk a szeretetét – mi ez, ha nem őseredeti hűtlenség? Az összeomlás egy-két látványos pillanata után jött tehát az elhatározás: ahhoz kell menni, akiről évek óta tudunk. A talán tud segíteni, még ha három hónapot kell rá várni is, annyian akarnak nála gyógyulódni. És még az is a negyedik végén történt, hogy elmentünk a Bakáts térre, és azt mondtuk:

Ötödik
Igen. Igen igen, és igen, tud. Tud segíteni. Tud gyógyítani. Mikor hát ennyi fájdalmat, utoljára hol ekkora gyötrelmet? Soha ilyen mélységben. A lélek hetedik pincéje: leláncolt szörnyek és szétrongyolt, megvakult tárgyak nélküle talán fel nem derengő tanyája, hörgés és dohszag, dohszag, dohszag. Ami azelőtt oly drága, itt poros múzeumi. Nem én akartam. Vagy mégis? Mindent én csinálok, mindent én hívok? Azok ott, késsel a kezükben, valamennyien csak a titkos vágyaimat teljesítik? Azt adják, amire istenigazából? A nagy árulást, a kudarcot, a kilókat, a szürke, hétköznapi gáncsokat és a világhíresség mérgezett nyilait mind én akartam? Hogy ezt megtudjam, hogy harmincegy évesen végre rájöjjek, mi az emberi játszma, és megkóstoljam, milyen is a mostban élni?

Hatodik
Jó. Jó. Jó. Jó az új ház, jó a munka, jó az éneklés, és végre igazán jó, hogy belekezdhetnénk az új regénybe.

Hetedik
Egy-két szótól eltekintve erre csak a hetedikben került sor – és mire tényleg, és kitettük azt a bizonyos pontot, megtudtuk, hogy ott benn a bőrkötéses elevenen és eleve két kötetes, és ma, ahogy ezt írom, a harmincnegyedik születésnapomon, máris kettővel korhadtabban, mint amennyi József Attilának és Schubertnek megadatott, de még mindig majdnem hárommal innen Byrontól, Rimbaud-tól és Mozarttól, csak azt tudom mondani, hogy tényleg semmi sem vé, és nincs olyan, hogy más tehet róla, hanem végül értelmet nyer az utolsó hegecske is, látványa belesimul a legnagyobb dorongütések emlékébe, és boldog enyészetben fakul valamivé, majd nyilván semmivé, és nemhogy mi ketten, de nekünk rögtön itt és így, akkor ez artikuláltan vagy annyi, hogy a lávaforró hála az utolsó belénkfagyott patakot is életre, vagy a puszta igazság: ha már itt, hát legközelebb örökre.