04. szept.
Balogh István

Egy elveszettnek hitt kódex iniciáléképei

(Benes Józsefnek, szeretettel)

(Lovacskák)

Kilépek a Royalból, még hallom Mityás hegedűszólóját, a füstös étteremben a Pacsirtát varázsolja vonójával, és szembe jön velem a véletlen, az öreg Sihelnik szürkelovas fiákere. Mintha a föld felett vibrálna minden, Sihelnik konya kalapja körül telihold glória, s a szürkék szárnyukat próbálgatják. Megáll mellettem a batár, no, mondja a kocsis, én meg fellépek a rugózó járműbe, inog alattam, mint valami lélekvesztő. No, billenti ősz bajuszát Sihelnik. Párizsba, mondom. Megindul a fiáker a Híd utca felé, megindulunk a Royallal szembeni benzinkúttól, ki a Tisza-partra, hogy kerüljünk egy kicsinyke ívet, aztán vissza az elárvult korzón, el a gimnázium, a városháza előtt. Akkor Párizsba, szürkék! - fütyüli Sihelnik, s a lovacskák szaporán kopognak a macskaköveken. Húzza fel a sátort, öreg, mondom, nem akarom nézni elhagyván e várost. El kell felejtenem szerelmeimet, szobából kialakított műtermemet, ahova sűrűn felszöknek lányok, egy olyan is van közöttük, akinek dereka úgy ring, mint a Tisza szelíd hullámai, csípőjének felső íve meg gödröcskét formáz, csöpp tengerszem születik benne zuhanyozás után; ne lássam a gimnáziumot, rám ne fuvintsa ódon lelkét, mert akkor itt ragadok! Behunyom szemem, csak hangokat hallok, lovacskák patkócsattogását, hajnali madarak pikolóit, kisvártatva felfűtés alatt álló tolatómozdony szuszogását. Nagy zöttyenő után mondja Sihelnik, első megálló Párizs felé, kiszállás, művész úr! Mosolyog az öreg a bajusza alatt, azt hiszi, hullarészeg vagyok, vagy valami ilyesmit, de nem csodálkozik, magától értetődően jövünk a hajnalban nyitó első kocsma felé, a vasútállomásra, mert éppen nyit a resti, égőbelűek oázisa ilyenkor. Nálam meg nincs semmilyen csomag, se táska, se koffer, s a Royalból jövök. 1962-t írunk, éppen elmúlt húsvét, kellemes a hajnal, a keleti ég alján vöröses derengés; viszont Nyugatra csak politikusok meg seggnyalók utazhatnak, Párizsba ők is ritkán. Kocsmába meg a hajnali szomjasok fiákereznek, hiszen a jó fiákeres ezt pontosan tudja.

Ég veletek, mondom a lovacskáknak, csak tőlük búcsúzom.

Éppen kinyitott a vasúti jegypénztár, odalépek, Párizsba, mondom. Az üveg mögött ülő nő fölemeli fejét, aztán hirtelen a szemüvegéért nyúl, fölteszi, rámnéz, hova? - kérdezi, maga előtt mesealakot lát; Párizsba, mondom még mindig természetes hangon. Oda nem lehet! - szisszen a szemüveges tündérke üveg mögött, szomorúan. Innen oda nem lehet, csak Szabadkára, onnan talán tovább. Aztán ad egy szabadkai jegyet, megint rám néz, itt hagy maga is minket, művész úr, fuvolázza; nem kérdezi, megállapítja; leveszi szemüvegét, kicsiny hajnali harmatcsepp bimbózik szemében. Jó utat! - leheli.

Sihelnik tudja mesterségét, mert gyógyulni betérek a restibe, de egyetlen korty szilvórium csúszik csak le, és bedöcög a szabadkai gőzös, elindulok Párizsba.

 

(Golgota)

Szabadkán a nemzetközi pénztár előtt másmilyen világ vár, mint Szintaréven. Feketebajszú, szúrós szemű jegyadó kiabál ki rám. Micsoda? Jegyet Párizsba? Van útleveled, van vízumod? Mi közöd hozzá! - emelem meg a hangom. Ekkor ketten odaállnak mögém, megragadják kétoldalt a karomat, ne szólj semmit! - hörög az egyik, gyere szépen velünk. Alig két lépésre, a jegypénztártól, láthatatlan kéz ajtót nyit, ide tuszkolnak be. Hatalmas íróasztal mögött kövér alak terpeszkedik, ennek is kátrányos lucifer-bajsza van, mint a jegyadó cerberusnak, szemével lándzsát döf testembe. Piától bűzlik a pasas, mondja Jobblator. Ittál? - kérdi kövér Lucifer. Ittam, mondom. Sokat? Lehet. Részeg vagy? Már nem. Miért bomlasztod az állomáson a rendet? Szólni szeretnék, csak a szám nyitom, de ő hivatali gleccsercsúcsáról folytatja, mit hülyéskedsz azzal a Párizzsal? Miért hergeled a jegyadót? Kértem egy legolcsóbb jegyet Párizsba. Ez nem hergelés. Te most engem is baszogatsz, mi? Ballator akkora pofont csattant a képembe, hogy vért spriccel orrom, épp az íróasztal aktáiba, Lucifer szeme közé. Hozzatok valami rongyot! - ordít Lucifer, s a hozott ronggyal előbb saját arcát törli maszatosra, majd ideadja nekem. Ekkor engednek el a kézbilincsek. Megtántorodom, széket tolnak alám. No, kezdjük elölről! Tehát Párizsba mész? Oda. Inkább bólintom, mint mondom. Vérrel van már tele a szám, visszafolyik az orromból, nyelem. Párizsba mész, csomagok nélkül? Bólintok. Ez engem hülyének néz! - ordít Lucifer. Jobblator már kiszámítottabban durrant mókon, lefordulok a székről, irtózatos nagy robaj veti szét a helyiség falait. Talán a zaj miatt, megjelenik egy törpe, egy fitos orrú, őszes, sovány, gyomorbajos figura, mi az isten van itt? - kiáltja, lába földbe gyökerez feldőlt székem előtt. Ki ez az alak? - üvölt a kicsi múmia, sárga arcbőre citrom színébe vált. Luciferem makog, Pilátusként kezeit mosná, a latrok háttérbe bújnak. Kicsi lehajol hozzám, a padlóig, képembe bámul, észlelem, szemei nem is egyszínűek. Később, tizennégy év múlva, összehoz még vele a rosszsorsom, az államot akarja majd megvédeni tőlem. Most nem látja arcomat, orromon véres rongyot tartok. Muszáj ekkora lármát csapnotok? - fordul Kicsi Lucifer felé. Baszogat minket ez a részeg pasas, motyogja Lucifer, s visszatér ijedtségből a lelke, feláll íróasztala mögül, megkerüli a hatalmas bürokrácia-oltárt és Kicsi elé áll. Azt mondja, Párizsba utazik. Kicsi újra rám mered, hajolni kénytelen padlóba taglózott személyem előtt, de nem lát teljességemben, még mindig eltakarja képem a rongy. A fogdmegek karon fognak, felemelnek, most meg felnéz rám Kicsi. Van útleveled? Bólintok. Vízumod? Bólintok. Mutasd! Elvenném a rongyot orrom elől, de kispriccel a vér, zsebembe nem nyúlhatok, egyik kezem sem szabad. Nagyon ért a pofozkodáshoz Ballator, alaposan elbánt velem, egyetlen átszállót adott csupán, ámbár gyakorolhatta a módszert hosszú ideig, mert ebbéli jártassága fenomenális. Motozzátok meg! - így Kicsi. Két kerubom szakavatott kézzel nyúl hozzám, pillanatok alatt előkerül belső zsebemből útlevelem, más zsebeimből a pénzem, zsebkésem, Dado cirill betűkkel írt levele. „Kedves Barátom! Siess Párizsba, várlak, mert tudom, csak Te hiányzol az üdvösségemhez! Minden dolgot elintéztem a jugoszláv meg a francia követségen is. Gyere, mert nem bírom nélküled! Ölel, csókol egyetlen igaz barátod, Dado.” Nézi, nézegeti Kicsi az útlevelet, benne a hivatalos bejegyzéseket, pecséteket, ki tudja, milyen titkos vonásokat, jeleket, mert időtlen időkig kutatja, vizsgálja. Hosszan szemléli a fényképemet is, összehasonlítaná arcommal, de hát ott a vörös rongy a pofám előtt, a széle már barnásfeketére száradt.

(Feltámadás első pillanata)

Üljön le! - mutat a székre Kicsi. Leülök. Mint egy varázsszóra, eláll orrvérzésem. Hozzatok vizet! - parancsol Kicsi. Ballator el. Míg arcomat mosogatom, áztatom le róla rászáradt véremet, Kicsi Dado levelét tanulmányozza. Jobblator törülközőt is kerít, úriember vagyok már, tülök orral. Ki ez a Dado? - Kicsi néz rám, tekintete metsző, csodálkozó, de látom, lassan megtörik benne a fény, savóvá változik. Festő, mondom, világhírű festőművész. Mi köze hozzá? Legjobb barátom, mondom.

(Dado)

Négy évig élünk egy szobában, a belgrádi kollégiumban. Évfolyam- és csoporttársak vagyunk, festőművészek akarunk lenni. Dado már akkor is, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, amikor tanulmányainkat folytatjuk, Párizsról beszél, mint egyetlen olyan helyről, ahol élni érdemes, ahol alkotni lehet. Itt nem lehet, mert agyunkban kutatnak, megbámulnak minden ecsetvonást, dohog, bányásznak a festékrétegekben, sandaságokat sejtenek alkotásainkban, megmondják, milyen legyen a kép.

Én csak annak örülök, hogy itt lehetek az akadémián, hogy kiváló mester csoportjába kerültem. Bajmoki magyar gyerek csöndesen szuszog a szövetségi népköztársaság fővárosában.

Utolsó évesek vagyunk, túl rengeteg közös koplaláson, ivászaton, színházi kulisszák mázolásán, éjszakai kocsmai portréteremtésen, no, dogyi, zsivopiszac, hívnak, kezükkel magukhoz intenek félrészeg, vidám vendégek, bohém madarak, szomorú szemű pillangók. Mi meg rajzolunk, skiccelünk hajnalfeléig, záróráig, aztán megélünk a keresetből egy-két hétig, ha sikerünk van.

Az utolsó tanulmányi évünkben, ötvenháromban, rendezik meg a Nagy Amerikai Szobrász belgrádi retrospektív kiállítását. Először jön Jugoszláviába egy élő legenda Nyugatról, óriási felhajtás, kulturális, de főleg politikai. A megnyitó előtti napon a Nagy Amerikai Szobrász eljön az akadémiára, meglátogatja a mi csoportunkat is. Egyetlen képet vesz csak a kezébe, éppen az enyémet, a falhoz támasztottam reggel, az asztalom mellé, lehajol érte a Nagy Ember, nézi, forgatja, marvellous, mondja nekem, kezével megérinti a vállam. Ezt az egyetlen képemet őrzöm egyetemista koromból, zöld árnyalatokkal fogaskerék motívum. Öregem, ez aztán a siker, nevet rám Dado, miután elvonul a Nagy Ember meg a tanári kar. Az én mesterem szó nélkül hagyja eddig ezt a képemet, s ezután sem hederít rá soha, én sem tartom igazán sikerültnek, inkább az ecsetkezelés technikáit próbálgatom készítésekor, és beledolgozom formálásába a kezemmel: tapasztom, simítom, szeretgetem, paskolom a festéket tenyeremmel meg ujjaimmal is. Talán emiatt marvellous. Nem is tudom, mit jelent a szó, úgy magyarázzák nekem később a társak, akik ismerik az amerikai angolt, hogy ez csodálatost jelent.

A kollégiumi szobában megvadul Dado, elmegyünk a kiállítás-megnyitóra! Könnyű ilyesmit deklarálni, belépőt szerezni meg nem lehet, mert minden belépő protokoll, mert csupa válogatott állami ember, meg testőr, meg seggnyaló, meg diplomata lehet jelen egy olyan világraszóló eseményen, mint a Nagy Amerikai Szobrász retrospektív tárlatának belgrádi megnyitója. Dado párizsi találkozásunkkor meséli el, hogy egy főtitkosrendőr földije segített rajtunk. Valami hátsó bejáraton át, ahol titkos testőrök közlekednek, beengednek kettőnket belépő nélkül, mert cimborám elhiteti földijével, hogy a Nagy Amerikai Szobrász meghívott minket a megnyitóra, hiszen tegnap figyelmével tüntetett ki engem, egy kis bácskai gyereket, ez a Nagyonnagy Ember, az akadémián vagy tíz percig áradozott csodálatos festményemről, és a jövő óriási tehetségének nevezett. Valami olyasmit is mond Dado a csizmatalp agyúnak, hogy a tárlaton ünnepélyesen nyújtjuk majd át a világhírű művésznek, a néki annyira megtetszett képemet, az akadémia kommunista ifjainak ajándékaként. Dado szélhámozása sikerül. Ott szorongunk hát mi is, kirívó, ócska ruhában, a szájtátó, díszes gyülekezetben, áhítatot varázsolunk a pofánkra, és hallgatjuk a rettentő sok sekély beszédet, művészetről, világpolitikáról.

A beszédeknek egyszerre vége lesz, hirtelen csönd telepedik a teremre. A légy zümmögését is hallani lehetne. Ebbe az iszonyatos mozdulatlanságba, némaságba, szilárddá jegecesedett légüres térbe repeszt bele Dado alfelének hatalmas puzonja, a csillagos égig - rinforzato! - szárnyaló hangot! A menzai babfőzelék egészséges lelke végighullámzik a világhíres szobrok között, megcirógat külön-külön minden felszentelt darabot. A pöndölrepesztő, diadalmas harsonaszóló elhalása után, akárha karmester intene be, minden arc, szépen, sorban, felénk fordul.

Majomszigeten állunk ketten, előttem Dado, mögötte én.

Barátom váratlanul leugrik a szigetről, talpa csikordul, azonosul a tömeggel, kígyó békára, rámlövell, két szemem közé. Mindenki engem bámul! Elakad lélegzetem, tekintetem lehull. De azonnal dacosan fölcsapom fejem, fényes parketta kettőt koppan, s megmutatom hátsómat a kíváncsiaknak, megbotránkozóknak, Szent Alajos követőinek; ám előttem karnyújtásnyira csak a kiállító terem rideg fala áll, meg a csukott bejárati ajtó, halványkék, legyőzhetetlen akadály. Egy pillanatig tarthat ez a mutatvány, fagyott csöndben. Visszacsavarintom a nyakam, hetykén szembenézek miniszterekkel, nagykövetekkel, mindenféle seggnyalóval, álcázott ribancokkal és titkos szolgákkal, a világhírű Amerikai Nagy Ember szúrós pillantásával.

Dado-puttó bűzös bárányfelhő barokk fodraiban úszkál, ártatlan mosolya széthúzza számat, felröhögök, mint egy buja szamárcsődör. Dado-táltos kancát rikoltó nyerítése meg széthasítja a jégkristály levegőt! Nem tudhatom, hogy az egybegyűlt potentátok közül melyik nyögte ki végül a varázsigét, a tárlatot megnyitom, mert mielőtt bárki is megszólalhatna, hogy megtörje a kínos csöndet, a szellentés hullámainak penetráns visszhangját, valakik lefogják hátulról karjaimat és Dado-Ikarosszal repülünk. Sűrű és esszenciális szidalmak szárnyunkat tördelik.

No, ezt megúsztuk, heherész Dado.

Párizsba érkezésem első estéjén, borozgatás közben, mondja el nekem az én kedves cimborám, hogy ő az eset megtörténte utáni első naptól kezdve szeretné, de nem tudja visszaszerezni magának e kapitális fingás dicsőségét. Mert én, a nagy Dado, ott hibáztam, de alaposan, bizonygatja nékem könnyes szemmel, hogy elárultalak, édes testvérkém, elárultalak hitványul azzal, mert megfordultam feléd, mintha te mennydörögtél volna, Zeusz módján, oly bődületest. Csodálkozó tekintetem hahotára ingerli őt. Hohó, azt a gatyapörkölést az egész világ meghallotta! Még a Nagy Amerikai Szobrász is fölemlegette egyszer New Yorkban. Képzeld, valami televíziós szarjancsinak kijelentette, hogy soha oly eredeti tárlatmegnyitón nem járt még, mint a belgrádi volt, és soha nem kapott a belgrádinál őszintébb kritikát sem; és téged festett le, mint bátor, őszinte kritikust és nagyotfingót, mert emlékezett rád előző napról, az akadémiáról, a képed miatt is. Te, az a képed híres! Ha még megvan, ki ne add kezedből! Később valamely nagy és fontos amerikai tárlatmegnyitón, ahol újra fölemlegették a belgrádi esetet, röhögött rajta maga a Nagy Amerikai Szobrász is, meg az egész Amerika, és kolosszális lázadóknak mondtak minket. Mert Nándorfehérvárban, ahol a déli harangszó született, mindenki láthatta, hogy kettőnket dobtak ki a kiállító teremből az államot fingtól védelmezők.

(Feltámadás további hullámzó pillanatai)

Szóval festő a barátja - mormogja Kicsi, világhírű párizsi festőművész. Ön is festő? Festőművész? Festő, mondom, festő meg tanár, de valami jeges markolatú szellem csavarint egyet csontujjaival a tudatomban. Az istennek sem vesznek fel a vajdasági festőművészek szövetségébe! Képeim elfogadják, közös kiállításokon megjelenek velük én is, lassan már tíz éve, sőt a legutolsó, az 1962-es ULUV (Vajdasági Képzőművészek Szövetsége) márciusi újvidéki kiállításán, a Beljanski Képtárban, az én frissen készült Bácska című olajfestményemet teszik a katalógus borítójára. A kiállítás képei közül csak ezt az egyet nyomják ki színesben! Ott virít a kiállítás fő helyén és a katalógus borítóján az én hatalmas, melegen vibráló nap-cinniám, csuda-égen, melynek vizében a tavaszi búzamező tükröződik, alant meg a sárarany, a hullámzó humusz. Sokkal később leszek majd tagja az ULUV grafikai szekciójának, ám a festők soha nem vesznek fel maguk közé, hiába dicsérte olajképemet a Nagy Amerikai Szobrász. Ha kérdezem vélt barátaimat, mi az isten van énvelem, hogy nem kellek hivatalosan a festőművészek társadalmának, a nyakukat csavargatják, más irányba tekerik a beszéd cifra fonalát! No, ezt a legújabb ULUS-katalógust, az én Bácskámmal a borítóján, ezt küldi meg valamelyik rajongója Dadonak Párizsba, s jutok általa eszébe egykori szobatársamnak. Ő az ULUV titkárnőjétől megszerzi minden adatomat, elintézi és kifizeti a francia vízumot, kijárja egy éves francia állami festészeti-tanulmányi ösztöndíjamat, állja a tartózkodási és a tanulmányi költségeim egy részét is, mert hozzáad tisztes summát az ösztöndíjhoz, párizsi műtermében van a bejelentett lakásom; mindezt hivatalos írásban hagyja meg a párizsi jugoszláv konzulátuson is. Dado hozzám írt levele után hamarosan megérkezik Szintarévre a belgrádi francia konzul levele is, menjek a vízumért. A belgrádi belügyminisztériumi értesítés kicsit később ér el, mint a francia konzulé. Belügyminisztériumi főtisztviselőtől kapom meg útlevelemet: a minisztériumba hivatnak, Belgrádba, elmegyek. Megérkezésemkor készítik el részemre a kivételezettek dokumentumát: akkor fényképeznek le, melegében, és ezzel a friss útlevéllel, amelyért nem kell fizetnem, s amellyel felső kasztba helyeznek, ezzel megyek vízumért a francia konzulhoz.

Aztán Sihelnik fiákere, meg a szintarévi gőzös. Most itt vagyok, Szabadkán.

Kicsi éppen telefonál, mert nem hisz szemének, leellenőrzi újra és újra, ki tudja, milyen szigorúan bizalmas forrásokból, hogy tényleg enyém-e az útlevél, hogy minden hivatalos-e, hogy kiengedhetnek-e Nyugatra, mehetek-e Párizsba?

Nem is kell sorban állnom a jegyért, ők veszik meg, a pénzt én adom.

A beszállásig ott ülök az irodában. Kicsi gyorsan elmegy, Lucifer igyekszik jópofáskodni. Azt mondta az előbb, hogy tanár, és a nyári szünet kezdete előtt itt hagyja az iskolát? Hát milyen tanár Ön?

Kinézek az ablakon. Odakint, az állomás előtti parkban, zöldek a fák, alattuk emberek sietnek, nem is tudják, hogy itt vagyok a közelükben. S vajon mit tennének, ha tudnának rólam?

Hogyan meséljem el dolgaimat ennek a Lucifernek, hogy megérthesse?

Szintaréven nyélbe ütöm az első kiállításomat. Jó megnyitó, utána rendes ivászat, cimborákkal reggelig, de másnap elviszem a leglármásabb gimnáziumi első osztályt tárlatlátogatóba. Egyik képem előtt megáll a fiú és nézi, nézegeti, hátralép, előrelép, kitárja, összehúzza a szemét, hunyorog, szemléli, mint egy kritikus. Kérdem tőle, mit néz oly elhivatottan? Tanár néptárs, mondja a gyerek, ezen a képen egy puffadt hasú, aszaltfüge fejű hulla van. Fölötte meg, a bal sarokban, egy szódásüveg. Azt keresem, mi köti össze a kettőt? Az üveg tartalmától puffadt-e fel az alak hasa, hogy beledöglött, vagy csak egyszerűen fejbe kólintották az üveggel és elfelejtették idejében elföldelni? Dühös pofát vághatok, mert a gyerek megretten, kihuny a huncutkás lángocska szemében, és szomorúan ezt kérdezi, tényleg ilyen szopottfejűk vagyunk errefelé? Ilyennek lát minket? De ilyesmit érzek magunkról én is. Agyunkban meg buborékok szökellnek. Ez nagyon jó kép, tanár néptárs! Nehéz kalapáccsal üt a gyerek homlokom közepébe. Óriási csapás agyam-cintányérra! Koponyám hangládája csak felerősíti a zengést-bongást. Néz rám a kölyök szótlanul. Én nézhettem így Dadora, mikor szembefordult velem.

Este a Royal, hajnalban Sihelnik fiákere. Párizsba megyek. Otthagyom a friss kiállítást, a kritikusokat. Csak a gyerek hangja kísér, szopottfejűk, errefelé.

Begördül a zágrábi gyors, Lucifer int, indulhatok. Latraim velem jönnek, a vonatig kísérnek. Búcsúzóul azt mondja Ballator, minálunk nem történt semmi, ezt jegyezze meg, ez az Ön érdeke!

Megjegyzem.

(Újjászületés)

Egy egész esztendőn át vidáman kószálok Párizsban világhírű barátommal, megbámulom minden nevezetes utcáját, épületét, Eiffel tornyát. Találkozom festőkkel, grafikusokkal, mindenféle művészekkel, kurvákkal, kritikusokkal, járok híres meg csöppnyi galériákban, színházakban, mulatókban, kiskocsmákban. Festek, rajzolok a Szajna-partján, partifecske piktorok sorában én is egy vagyok, versenyt csivitelek, meg mázolok velük, s megbámulnak minket kedves járókelők; hallgatom híres festőművészek, professzorok akadémiai előadásait a modern képzőművészetről, a még modernebb festészeti, grafikai és iparművészeti technikákról, és hétvégeken kiutazunk barátommal vidékre, ahol a felesége él, s ahol az asszony kecskéket tenyészt.

(Pán ölében)

Dado kecskéi között boldog vagyok, Párizs környékén, egy öreg tanyán.

Fekszem a napon, a legelő közepében, lágy szelőcske babusgat, hallgatom a madárdalt, kecskék szelíd mekegését. Behunyom szemem és megjelenik előttem a Tisza szakadozott, réteges bácskai partja.

Bárányfelhők bodraiból előbújik a rejtőzködő Pán, rámkacsint, sokágú sípját szájához illeszti.



Benes József: Bácska, olaj, 1962.