04. jún.
Balogh István

Sötétedés

 

Egy szeles, koratavaszi napon estefelé, ahogy a tavaszi sáfrány lép elő hirtelen kerti fenyőfa alól, úgy termett előttem ódivatú, magas nyitott gallérjában, vékony sárga nyakkendőjében Esti Kornél, s vigyorog a Gombkötő utca sarkán. Nem is üdvözöl, minden magyarázat nélkül kiránt kabátja belső zsebéből egy konyhakést, élesítené járókelők ámulatára a járdát szegélyező sárga keramitköveken.

Ám nem a járókelők, Esti Kornél hökkent meg.

Hol vannak már az arany járdaszegélyek?

S hol a járókelők?

Rohanó, lihegő, behúzott nyakú, ijedt embereket lát a járda aszfaltja felett elsuhanni, akik nem veszik észre őt a Gombkötő utca sarkán, s nem látnak meg engemet sem. Mert ezen a tavaszon befelé néznek és befelé sírnak az itteni emberek.

- A varázslókra nem jó napok járnak – mondja Esti Kornél, és legyint a hírre, hogy varázslók elüszkösítették a születendő kalászokat, meg épületeket mozdítottak el a helyükről.

- Mert íme, itt van szemben a Nagypiac tér, közepén a Szentháromság szobra, s az emberek, láthatod magad is, nagyon sok vidám ember van itt, sétálgatnak, eladnak, alkudnak, vásárolnak. Talán piros rózsapaprikát meg szárazbabot.

- Tavaszelőn rózsapaprikát? – kérdezném.

Esti csak rámmosolyog, felszökken a parki fenyőfák fölé, ott megáll rózsaszín korallszigeten, s szigorúan lendül keze.

Körbemutat.

- Itt most rózsapaprikát árusítanak! Mert itt van a piac. Megint. S a Városháza, a Baross-kávéház, a gimnázium évtizedek óta lekoptatott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívogató kisharang csendül.

- De most estefelé van – mondanám.

- Errefelé igencsak sötét lett már – titokként súgja Esti. – Valaki igazán meggyújthatná a gázlámpákat.

Imbolygó fény villan hirtelen, nyálkás kígyóként csillan a piactéri villamossín, s rajta dübörögve közeledik rabszolgák tömött osztaga. Sokan fáklyákat cipelnek, mások hatalmas transzparenseket, piros és kék betűk, a hatalom színei, ragyognak!

ENYÉM MINDEN ERŐ!

Valami egészen bolond és egészen beteg imperátor ül rabszolgái vállán, haján babérkoszorú. A Szentháromság szobra előtt megáll a falanx, az imperátor fejükre hág, hamisan énekel:

- Nagy költő vagyok!

A rabszolgák jól szervezett tömege a rendelet szerint visszhangozza az egészen beteg és egészen bolond imperátor dalát. Majd megindulnak, ahogy a villamossín fordul, s szervezetten átugrálják a kerülő váltóját.

A következő villamosmegálló a szegény kisgyermek porrá tett háza előtt van.

Ahogy a szervezett tömeg elhalad, a kereskedők, patikusok és iparosok lehúzzák a kirakatok és a bejáratok rolóit, s az üzletek előtt állnak, mind-mind levett kalappal.

A vak ember egyenesen vág át a téren, mintha látna, fehér botja sincsen, teste sincs, csak kőposztamentuma, haja patinazöld, arca jobbfelére galambok paráználkodtak. Esti eléáll, udvariasan szólítja meg, venné ki szeméből a kőmorzsát, amely imént az egészen bolond és egészen beteg imperátor elvonulásakor esett belé.

A vak elmosolyodik, arca fénylő homok.

- Dide – mondja halkan Estinek.

- Józska! Brenner Józska! – csodálkozik Esti.

A vak nem szól, karon ragad minket, és vonszolni kezd bennünket a porfelhőbe, melyet az imént keltett a rabszolgák menete.

Szabadulnék, mutatnám Estinek, nézd, a te kicsiny városházád helyén, itt a legszebb városháza, annyi ablaka van, ahány napja az esztendőnek, s hol eltakarják őket, hol meg napfény ragyogja be üvegeit, melyeket a szegény kisgyermek rajzolt tele megálmodott színes tintáival. Ám a bronzfej nem enged, vonszol bennünket kegyetlenül a sarokig. Ott megáll, jobbra mutat, a Vörös Ökör felé. A népművelés emez egyemeletes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy a helyén valamikor hetyke, aztán düledező, ütött-kopott csárda állott, ahol betyárok is tiszteletüket tették néhanapján még kakaskukorítás előtt. E műintézet cégéres totemállata a vörös ökör volt, ott fakult ki szomorúvá, a fatáblán, ahová pingálták. Zsúpja már több emberöltővel ezelőtt leégett, betyárjai is másfelé járnak. De ennek a borissza városnak polgárai kegyeletesen a helyére épült iskolára is ráruházták a korcsma nevét, mely ekképpen, s időtlen időkig, apáról fiúra száll. Az iskola bejárata szép, oszlopos kupolacsarnok, felette fázósan őrként lebeg a szegény kisgyermek lelke.

- Desiré! – rikkant fel Esti Kornél, s felugrik hozzá, ráül ott fenn pajkosan a tetőgerincre, s úgy tesz, mint aki táltoson lovagol. S hozzájuk a tetőn át még felszűrődnek cérnavékony hangok: ember, állat, játék, munka.

Anya. Apa.

De felettük csak árva csillagok.

Idelent én meg, ezen a földön, teljesen magamra maradtam.