04. jan. 1.
Balázs István

A sejtek teszik a dolgukat…

Mammut, bevásárló palota, Budapest, Széna tér. Bemegy oda néha az ember, nem szégyen az, no. A földszintjén egy szökőkútból gombnyomásra lövell magasra a vízsugár. A gomb nyomogatása kedves foglalatossága a kicsinyeknek. Ugrásra készen várják, mikor tűnik el végre az éppen nyomogató konkurencia. Domonkos unokám azonban nem olyan várakozós típus, ő máris nyomkodni akar, pedig a hely foglalt. De a gaz bitorló egyet sem hagy nyomni. Domonkos üvölt, anyja szelíden eltereli – majd nyomkodsz máskor – ám Domonkos vigasztalhatatlan, üvölt egész hazáig. És nem felejt, másnap visszatér az esetre. Ő meghívja azt a kisfiút, odaadja a játékait, ha akarja, haza is viheti őket, csak engedje meg legközelebb, hogy ő is nyomkodhasson. Ez nagyon szép tőled, Domikám, dicséri az anyja. És mondd csak: máskor kivárod türelmesen a sorodat, nem fogsz hisztizni? De fogok! – válaszolta Domonkos.

Miért idéztem föl ezt az unokasztorit? Károly barátom emlékeztetett rá, hogy hétévente sejtcsere van! Milyen igaz! Hét évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy 52 évesen nagypapa leszek. Ám köszönhetően a sejtcserének – pontosabban egyesülésnek – ez történt. És Domonkos mellett ma már ott sertepertél másfél éves húga, Dorottya, másik lányom pedig az egyéves Laurát dajkálja. A sejtek tehát teszik a dolgukat. Mi pedig – a sejtek nagy jövése-menése közepette – olyanok maradtunk, mint amilyenek voltunk, ha ígértük sem változtunk, ahogyan azt Domonkos unokám – még – nyíltan fel merte vállalni.

’96 decembere… Jóságos Isten, de régen volt. Lányaim – tizenkilenc évesen – még főiskolások voltak a tanárképzőn, és nem az unokáimmal, hanem szerelmükkel voltak elfoglalva, na hogy is hívták őket… Ja, a Norbi és a Laci… Fiamnak még voltak tervei, pl. a Keleti pályaudvar legóból. Most éppen úgy csinál, mint akinek tök mindegy, hogyan folytatja az életét érettségi után, miközben dübörög a szobájából a drum & bass. Különben jó fiú, a múltkor is barátságosan hátba veregetett.

’96 karácsonya volt az utolsó, amikor még anyám is, apám is velünk volt, úgy tudtuk, egészségesen. ’97-ben anyut elvitte az agydaganat, miután hónapokig feküdt öntudatlanul. Apám egy évvel élte túl őt. Neki kegyesebb halál adatott, 86 évesen a szíve mondta fel a szolgálatot. Azóta már a bronzborostyánt is lelopták közös sírjukról. Mert hogy a szervetlen anyag is örök mozgásban van. Érdekes lenne tudni, milyen tárggyá lényegültek át a kecses bronzlevelek a beolvasztás után…

’97 májusában megoperálták a feleségemet. Kis híján végzetes eredménnyel. Az utolsó pillanatban került újra műtőasztalra egy belső vérzés után. Ezt követően öt évébe került, míg hihetetlen fegyelemmel, akarással elérte, hogy megszűnjenek már-már elviselhetetlen panaszai.

Ennyit a gyászról, betegségről, egyéb bajokról. Lépjünk csak tovább, hiszen a mi Károly barátunk arra is felszólított bennünket, hogy személyes írói mérleget is készítsünk, s a világ dolgairól is szóljunk.

Van egy trópusi légyfaj, mely patakok békalencsés felületén éli életét, azon futkározik, azon párzik, abból táplálkozik. Mindaddig, míg annyira felritkítja maga alatt az életet adó zöld szőnyeget, hogy az egész populációt elsodorja a vízfolyás. Mi is így éldegélünk. Felzabáljuk magunk körül az életterünket. És hiába vagyunk tudatában autónk, légkondink, vegyszereink, eldobható pelenkáink, erdőirtásaink öngyilkos voltának, csak megyünk, menetelünk a vég felé. Bambán? Ostobán? Nem mondanám. A légy sem ostoba. Csak olyan, amilyen.

Az előre kódolt végig persze még sok-sok fontosat fogunk cselekedni. Szépeket írunk, szeretkezünk, eszünk, iszunk, össze-összehajol a négy-öt magyar, választ is négyévente… Hét esztendővel ezelőtt – de rég is volt, vagy mintha most lett volna? – még Horn Gyula kormányzott. Azt gondolta ’98-ban, ők lesznek a tuti befutók. Aztán 2002-ben Orbán Viktor sem izgult nagyon az első forduló előtt. Tanultak-e politikusaink? Bölcsebbek lettek-e? Ment-e általuk az ország elébb? Ki tudtak-e dolgozni valami tényleg honépítő programot? Szépet, humánusat, követendőt és követhetőt. Vagy ebben a világban – nem csak ebben az országban – ez eleve lehetetlen? És tanultunk-e mi, választhatók, de inkább választónak maradók? Kevésbé hatnak-e ránk a demagóg dumák ma, mint hét esztendeje, immár l996-hoz képest teljesen kicserélt sejtállománnyal? Kevésbé várunk-e mindent az államtól és jobban figyelünk-e egymásra? Szolidárisabbak vagyunk-e? Többünk szedegeti-e fel az utcáról kutyája piszkát, és hajlamosabbak vagyunk-e a némi fegyelmet kívánó szelektív hulladékgyűjtésre?

Ja, hogy mit rinyálok én, hiszen pillanatok múlva EU-tagok leszünk? Tényleg. De épp tegnap közölte velem a rádió, hogy a legújabb kori magyar történelemben kétszer volt igazán érezhető reálbéremelés Magyarországon: ’56 után és most, Medgyessy ígéretbetartási mániája következtében. S bár ezzel sem értük még el a 25 évvel ezelőtti reálkereseti szintet, máris komoly nadrágszíjszorításra kényszerül a kormányzat. Nem szabad ugyanis eladósodni. Nekünk legalábbis. Persze most saját dgámba dőlök, mert a lakossági fogyasztást emelném, mialatt a környezetet féltem. Sajnálattal közlöm veletek, hogy az ellentmondást feloldani nem tudom.

Közben, mert ezt mindeddig elkendőztem, egy sikeres könyvkiadói vállalkozást vezettünk-vezetünk feleségemmel; többnyire gyermek- és ifjúsági könyvek kerülnek ki műhelyünkből, köztük a tőlünk sokak által irigyelt vagy éppen megvetett, ám még többek által rajongással fogadott Harry Potter sorozat. A műhely szó tán kissé közhelyes, ám mi komolyan gondoljuk. Alaposan átcsócsáljuk a művet, mielőtt a kiadásáról döntünk, sőt, azután szerkesztjük, korrektúrázzuk is. Hét évvel ezelőtt – testünkben más sejtekkel – még nem tudtuk, hogy megírta valaki a varázslótanonc világhíressé lett történetét, s amikor hat esztendeje, éppen karácsony előtt úgy gondoltuk, megpróbálkozunk vele, egyáltalán nem voltunk biztosak a sikerben. De hadd említsem meg itt egy most megjelent másik könyvünket, a Min mester inasát is, amely nemcsak azért kedves számomra, mert szerkesztés közben a szöuli nemzeti múzeum remek honlapját is felkereshettem (a történet a középkori Koreában játszódik, és Min mester inasa, a hajléktalan Kóró porcelánmíves szeretne lenni), hanem azért is, mert a tisztesség, a kitartás, az igényes munka szépségét ragyogtatja fel.

„Írói” munkásságom tehát – melyre a mi Károlyunk hangsúlyosan rákérdezett ? jobbára mások szövegének gondozásából áll, ám azért vagyok oly exhibicionista, hogy felidézzem, milyen jól szórakoztam – sőt, még egy harmadik és negyedik díjat is nyertem – amikor a Terasz portál tárcapályázatot hirdetett. De mégsem egyik tárcámat erőltetem itt újra rátok a visszatekintés ürügyén, hanem – a csúnya zsűri orra alá való borsot törés szándékával ? két bordalomat, amivel egy öt évvel ezelőtti bordalpályázaton még egy deci lőrét sem nyertem, ami felháborító. Tehát:


Egy borozgató leányhoz

(Janus Pannonius modorában)

Bor van a Drága hűs poharába',
Sóhajt - fel se tekint,
Rezdül az ajka, szólni akarna?
Kortyol, s elfogy a pint.

Miért, hogy a lányka bortüze-fátyla
Engem felmelegít?
Ő iszik, én nem, pezsdül a vérem,
S várom, hogy szeme int.

Borárus téri útmutató

elődal: A térképen nincsen helye,
vagy meglehet: más a neve,
iránytűt se nagyon hozz,
az orrodra hagyatkozz!

maga az ének:

Ezerjóval melegíts be,
gondolok egy laza fröccsre.

Könnyű bor a Kadarka,
egy liter se zavarna,

hogyha nem hívna a Medoc,
ebből már egy pohár lefog.

Előbb inkább a Szilvánit,
pár lassú korty még mit számít...

A Szürkebarát jó pajtásod,
azt azonban jó ha látod,

a Kékfrankos még téged vár
(nem vagy kissé részeg már...?)

Ha kérsz, kaphatsz Kövidinkát,
fröccsnek jó, de most már inkább

Hárslevelű felé kacsints,
ne vedeljed, inkább nyalintsd.

Végére az aszú marad,
ki ideér, már nem szalad.

mellékdal: Ne kornyikálj a taxiba',
Szép csöndeskén lopódz haza,
Ne feledd a vásárfiát,
Különben az asszony kivág.

Ezzel kívánok minden kedves olvasómnak meghitt, békés sejtcserét a következő hét esztendőre.