Megjelent: Holmi, 2004. október

2004. okt.
Berniczky Éva

Titkos imágó

Szvitelszki nem lakott messze, talán ha 110 km-nyire, mégis úgy készülődtem hozzá, mintha több ezer mérföldes út megtételére vállalkoznék. Sokadszor tettem meg ugyanezt a távolságot, talán az ismétlés monotóniája növelte a valóságosnál hosszabbá, s ez előtt a vég nélküli utazás előtt nem arról állítottam össze listát, mit vigyek magammal, azt vettem számba, mit elengedhetetlen itthon hagynom. Feszengve, szorongással szedelőzködtem, pedig egyre gyakorlottabban álltam ellen az ilyenkor szokásos becsomagolás kényszerének. Indulásaim inkább tűntek megérkezésnek, a csábító bizonytalan vált az egyetlen bizonyossággá, amelyért cserébe szívesen lemondtam fontosnak hitt tárgyaimról, életem lényeges mozzanatairól. Csak a megválással járó nyugtalanságtól nem szabadulhattam, hiába hagytam a lehető legnagyobb rendben otthon a dolgaimat. Sokkal később jöttem rá, miért nyomasztottak annyira készülődéseim. Bár Szvitelszki egyáltalán nem hasonlított a gyerekkoromat kíméletlenül lezáró ismeretlenre, minden egyes találkozásunkkor eszembe jutatta.

Azon a nyirkos nyáron a folyóparti kövek nem száradhattak fel, nyálkásan, csúszósan gömbölyödtek, az éleiket rejtő moha takarásában veszélyteleneknek tűntek. Egyikről a másikra ugorva gyorsan haladtam, már majdnem elértem a gátat, amikor lábfejem két él közé csúszott. Alaposan megvágtam a sarkamat, a fájdalom azonban nem zavart különösebben, semmi sem zavart akkoriban, ahogyan a többieket sem, társaim önfeledten fürödtek a szakadó esőben. Pontosabban jól kidolgozott életveszélyes szertartással pottyantak a vízbe. Az öreg fűz ágába kapaszkodva rugaszkodtak el a partról, hintáztak egy darabig a semmiben, majd visongva vetődtek a mélybe. A fa a partszegély felől kikanalazott dombocskáról hajlott a folyóra, a földből kiázott, tisztára mosott gyökérrészei csontfehéren villantak elő két csobbanás között. A fűz állandó készenlétben, türelmesen várta, mikor fogy el végre útjából a gyerekfej, mikor lábalhat át akadálytalanul a vízen. Azt hiszem, akkoriban ebben a megmagyarázhatatlan alázatban hasonlítottunk a természetre. Én sem fordultam vissza kettényílt sarkammal, most már sántikálva igyekeztem a gátnál tanyázó öregasszonyhoz, aki reggelente a töltésen terítette le viaszosvásznát, arról kínálta katonás rendbe sorakoztatott nyalókáit. Esett az eső a göcsörtös, idétlen formákra, az ég nem válogatott közöttük, mohón nyalta egyszerre valamennyit, sokszínű nyála veszetten csorgott végig a ponyván. Megbabonázottan bámultam, akár estig elnéztem volna a mobil festményt, de a kék, sárga, piros, zöld erecskék eltűntek az árus bő szoknyája alatt, szegélyével törölgette átázott portékáit. Sem a zsíros aljat, sajátságos eljárását sem találtam gusztustalannak, bár tagadhatatlanul valamivel gyorsabb döntésre késztetett. Lemondva a látvány élvezetéről, szégyentelenül nyúltam a vénség szoknyája alá, és kaparintottam meg alóla a legszemrevalóbb darabot. Mielőtt megízleltem, a biztonság kedvéért körbeszagoltam, csak azután láttam hozzá a nyalakodáshoz, miután meggyőződtem róla, hogy megfolyt kakasomnak nincs öregasszonyszaga. Sajnos a számban felszívódó cukor sem ért le a sebemig, nem húzta összébb a vágatot, a környéke kellemetlenül sütött, a vérzés sem igen csillapodott, kénytelen voltam fél lábon visszaugrálni a táborban maradt ügyeleteshez.

A nagyteremben találtam rá, nem emlékszem a nevére sem, vagy egyszerűbb nem emlékeznem. Ameddig az edző kezébe nem vette a bokámat, egészen biztos, hogy nem éreztem ahhoz hasonlatos borzongást, mint akkor. Mert nem egyszerűen megfogta, belemarkolt a lábamba, hegyes körmeit kéjesen vájta bőröm pórusaiba. Mind mélyebben kotorászott bennem, mintha mákszemek közé süllyedt volna, mintha guruló szemek bolondítanák ujjbögyeit. Aztán egy darabig nem láthattam, mihez kezd, fejét ráhajtotta a lábamra, azt viszont éreztem, hogy a közvetlen közelemben lélegzik. Lihegése folyékonnyá vált, érintése furcsán megpuhult, melege és nedvessége zavart leginkább, különösen, amikor már csípte is a sebemet. Rémülten jöttem rá, mitől is borzongok: az idegen a véremet nyalta. Akkor váltam igazán halálra, amikor ráébredtem, ezután bármi következhet, hiszen addigra a szája helyén éktelenkedett a sebem, és sebem a szájaként nyílt meg, hasítékán kifolyt a nyelve, melegen öntötte el a combomat. Görcsösen kapaszkodtam nyalókámba, tenyerem forróságától olvadozott az égetett cukor, beleragadtam az édességbe. Talán nem is esem annyira kétségbe, ha felfoghattam volna, miért akar minden áron sebemmé válni ez az ismeretlen. Szája szegletéből állati vigyor szivárogott, féregszerűvé merevítette szürke arcát, és ezt már nem bírtam elviselni tovább. Ahogyan azt sem, hogy kevesebbet takart rajtam a szoknyám, a blúzom, mint amennyit szégyentelenül megmutathattam. Felhúztam a térdem, düh nélkül, mégis iszonyatos erővel rúgtam, s lábam súlya alatt, ahogyan a jég rian, teljesen szabálytalanul repedt végig az arca. Nem víz buggyant elő a szakadásból, valami ragacsos lé gyöngyözött belőle, a levegőn mézgaként megkeményedett, törékenyebbé téve az orrát, a szemét, engem pedig arra ösztönözött, hogy gátlás nélkül megismételjem előző mozdulatom, majd újra, és újra megint. Fülem iszonyatos hangerőre állította a neszeket, a nagyterem visszhangzott a csörömpöléstől, kezemből kirepült, a burkolaton darabjaira hullt a nyalóka kiskakas, lepattant a cifrája, a taraja, farka. Máig nem értem, hogy ebben a lelkiállapotban miként leltem meg szemvillanás alatt azt a keveset, az égetett cukor maradékát a hurkapálcikán. Egyáltalán miért ragaszkodtam annyira ehhez a szerencsétlen csonkhoz, hogy fontosabbnak találtam menekülésemnél. Csak a következő pillanatban kapaszkodtam fel a sarokban heggyé halmozott matracok tetejére, kuporodtam a mélyedésbe. Mintha a nyalókám lett volna az egyetlen mentség mindarra, ami velem történt az elmúlt percekben. Szopogatás nélkül tartottam a számban, a nyelvem alatt őrizgettem, hogy minél lassabban olvadjon, minél tovább tanúsítsa ártatlanságomat. Mintha abban bíztam volna, hátha végleg kimarja emlékezetemből – mint ínyemet, nyelvemet az édesség töménye, ha nagy ritkán cukorral a számban aludtam el – az edző tekintetét. Ösztöneim azt súgták, akkor nyugodhatok meg igazán, ha ezután nem kell valamennyi férfi arcán a rémisztő rovart keresnem. Gyermeki kegyetlenséggel semmisítettem meg, ízeire szedtem a lábát, letéptem szárnyát, potrohát, a tort, szétnyomtam a fejét, mert rájöttem arra, hogy életem első förtelmes bogarát nem elég a hátára fordítanom. Hiába ébredek fel, tehetetlenül kapálódzik majd elkövetkező álmaimban.

Ha nem évekkel később találkozom Szvitelszkivel, valószínűleg meg sem tudtam volna fogalmazni viszolygásom okát. A jóval korábbi undort a könyvész tekintetének üressége idézte fel bennem. A meghatározhatatlan, leírhatatlan hiány átlátszóvá kocsonyásította a szemét, ezen az átlátszó medúzán keresztül egészen üregének mélyéig láthattam. Inkább elborzasztott, mintsem élni kívántam volna a felkínált lehetőséggel, ezért lettem mind bizonyosabb abban, hogy előbb-utóbb vissza kell töltenem kiszáradt kráterébe azt, amitől megfosztották. Ahányszor ránéztem Szvitelszki holdvilágképére, lelkiismeret-furdalásom támadt, mintha én rúgtam volna ki szeme világát. Persze próbáltam ideiglenesen jóvátenni, odaképzeltem a hiányzó részt. Szentül hittem, hogy az egyetlen, amivel javíthatok a világon, ha megtanulom visszaírni rendeltetési helyére, amit valamilyen ismeretlen vagy éppen ismert okból megspóroltak, szántszándékkal vagy véletlenül eltávolítottak, illetve eleve kifelejtettek. Ezen múlt alkalmasságom, ha nem sikerül, rám bizonyíthatják a cinkosságot, mely szerint részt vettem, ha nem is a hiány előidézésében, de legalább fenntartásában. Bonyolult eljárásra vállalkoztam ahhoz, hogy bizonyíthassam, semmiről sem tehetek, elkerülhetetlennek tűnt civil énem könyörtelen lebontása. Különben ki hiszi el nekem, hogy a nyomasztó vidék legapróbb részleteit láttam felvillanni a könyvgyűjtő szemében.

Ahányszor elindultam hozzá, a vonatablakban unalmasan ismétlődött előző utazásom. Elhagyva a várost, a domb aljából kinőttek az egyformán ronda dácsák, szürkén, feltartóztathatatlanul kísértek. Hiába könnyebbültem meg, amikor rövid időre nyomuk veszett, az út végére álnokul megelőztek, érkezéskor az elhagyott igénytelen tákolmányok fogadtak ismét, most már lakóházakként. Ezért merült fel bennem számtalanszor, hogy nincs értelme leszállni, hiszen minden vég ugyanabba az álnok kezdetbe torkollik. Nem kívántam elhagyni a vonatot, a szerelvény is legszívesebben megállás nélkül tovább robogott volna. Fékezéskor kerekei visítva, hosszan csúsztak a síneken, a mozdonyvezető minden erejét a megállítására összpontosította, mígnem sikerült, bár így is törvényszerűen kifutott a kis állomásról. Végül ott, ahol már elfogyott a peron, eltűnt az őrbódé, a forgalmista, a lámpák, és kinyílt a mező, az elektricska utolsót rándult. Ellenkezésem kevésnek bizonyult a maradáshoz, a többiek magukkal sodortak. A merészebbek, mielőtt leugráltak a magasból, a bizonytalankodókat, ahogyan vészhelyzetben szokás, kérdezés nélkül ledobálták. Legutoljára mindennek ellentmondva a fiatalabbak illedelmesen leszedegették a kosaras, zajdás bábikat, a répapálinka bűzével átitatott öregembereket. A kötelező gyaloglás miatt egyikünk sem bosszankodott. Közös bűnünket leróva tértünk meg a mezőről a tényleges állomáshoz, s ezt a rögtönzött zarándoklást mindannyian rendjén valónak találtuk. A rozoga őrbódé szeles időben begerjedt hangszóróhoz hasonlított, egyik oldalát hatalmas bádoglapok fogták be, hátborzongatóan zörgött, recsegett. Nem ijedtem, nem ijedtünk meg a hangzavartól, senkit sem érdekelt, hogy valójában mi történhetett a tákolmány eredeti falával, a régi tetőrész miként maradhatott meg, amíg alárakták a lemezeket. A vágóhíd felől égetett csont szagát hozta a szél, időnk sem maradt a gondolkodásra, iparkodtunk minél hamarabb elhagyni a terepet.

Az érkezők áradata majdnem feldöntötte a férfinak öltözött forgalmistát, az meg káromkodott tőle telhetően, keménységéből még így is ki-kivillant a nő. Ingerülten lengette sárga zászlóját, küldte tovább a vonatot, vinné el a rosseb a részeg urával együtt, ilyenkorra mindig leissza magát az az állat, ő meg helyettesítheti, mert ez az átkozott elektricska, ha néhány órás késéssel is, előbb vagy utóbb megérkezik. Hiába ritkulnak a járatai, azért feltűnik váratlanul, kiszámíthatatlan, mikor, egyszer csak rajtaütésszerűen megjelenik, szemtelenül tolakszik az életébe, legtöbbször megkímélve azt a részeges disznót, ő meg strázsáljon helyette. Valakinek be kell inteni, takarodjon innen a mezőn veszteglő zöld szerelvény, bár úgy lendítette a kezét, mint aki fölöslegesen, jelzése nélkül ugyanígy elindulna a véletlenek vonata, amint az utolsó utas lekecmergett. Honnan özönlenek ezek a népek, ezeknek mindegy, nem számít, mikor érkeznek, utaznak menetrend szerint vagy anélkül, háború sincs, mégis úgy viselkednek a szedett-vedettek, mintha menekülnének valahová, nem tehetnek mást, rákényszerültek, hogy miután felcuccoltak, mentsék az irhájukat, akár a bizonytalanba is.

Azzal hitegettem magam, hogy a nyers forgalmista miatt kerülök folyton késésbe, miatta nem érkezhetek meg az ígért időben. Köztem és a Szvitelszki portája között ennek az asszonyembernek a megkerülhetetlen goromba élete húzódott, s nekem muszáj volt átcsörtetnem rajta. Mindig is nehezen viseltem az illetéktelenséget, ugyanakkor a kényszercselekvések utólag némi elégedettséggel töltöttek el. Kárpótoltak számtalan behoznivalómért, amelyet főleg magam elől próbáltam rejtve megőrizni, hogy ki ne derüljön, valójában mennyire sivár. Nem szabadulhattam be, például, a nyalókaárus légypiszkos fülledt boszorkánykonyhájába sem. Furcsamód éppen a távolmaradás és távolságtartás tett boldoggá, mert a forró műhelyt számomra az avatta különlegessé és izgatóvá, hogy tőlem függetlenül létezett. Csak a melegített cukor olvadását ismertem, barnulásának fokozatait, a nyúlós masszát és a formákat, de fogalmam sem volt az arányokról. A forgalmista kegyetlenül jutatta eszembe tudatlanságomat, az idő megfelelő arányainak a visszakeresésére kötelezett. Ezért választottam a hosszabbik, kevésbé menedékes utat. Elengedhetetlenül fontosnak tartottam a rövidke haladékot, amely összekeverte az órák folyását a Tiszáéval. Legtöbbször a folyópart felől kerültem, különben néhány perc alatt odaértem volna a faházhoz. Azzal áltattam magam, hogy a modortalan némbertől kívánok megtisztulni, és a kietlen part erre alkalmasnak mutatkozott. A nyári hónapok jócskán elapasztották a folyót, belesüppedtem a humuszba, mintha annak kívántam volna utánajárni, nem az árvíz után hátra maradt televényben gyökeredzik-e minden, ami kétséges körülöttem.

A visszahúzódott ár nyomán jutottam el Szvitelszkihez, a könyvgyűjtőhöz és analfabéta feleségéhez, aki látásomra valamiért mindig meghatódottan szipogott. Később korrigáltam észrevételemet, mert az együgyű asszony szája széle nemcsak a messziről jött tiszteletére remegett, azt azonban később sem sikerült kiderítenem, örömében vagy bánatában párásodott-e el a tekintete. Nem hiszem, hogy valaha bármi is kibillentette volna folyamatos elérzékenyüléséből, a változó körülmények nem dúlták fel jobban a szokásosnál, igaz, el sem simították vonásait, stabilan érezte ugyanazt. Testében az örökkévalóság szolgálatában keringtek a nedvek, néha szakaszosan, mint szökőkútból, látványosan szabadultak ki, törtek felszínre, aztán a megfelelő időben és helyen visszahulltak oda, ahol eltűnhettek ismét. Mokrinka árvíz után született, gyerekei is árvíz után jöttek a világra. Ördögi ismétlődéssel folyt el a háborgó víz az anyjából, belőle és kertjük alatt a Tiszából. Aztán odafönt megelégelték a tragédiák túlfolyását, s az itt élőkre erőltetett nagytakarítás után az égiek időnként belenyúltak a természetbe, hirtelen kihúzták a dugót, hogy a tengernyi zavaros helyére kevéske tisztát eresszenek. Mokrinka és a kristálycukorral megszórt kenyerektől mamlasszá dagadt porontyai ebben a megtisztulásban rekedtek a valóság határán kívül, semmi sem védhette meg őket az elérzékenyüléstől.

Amikor először álltam a szuvasodó faház előtt, Szvitelszki éppen az esedékes tavaszi pácolást végezte, kívülről ecsetelte a rossz állapotban lévő fát. Jöttömre félbeszakította munkáját, leengedte a kezét, az ormótlan pemzli hozzáért a combjához, s az olajbarna szer végigcsordogált kék vászonnadrágján. Arra gondoltam, őt egyszerűbb lenne tartósítani, mint szülei örökségét. Egy ideje már úgyis hiába vonja be páccal, csak a fogakat erősíti, amelyek felőrlik, szétmorzsolják a falakat, a percenéseket hangosíthatja fel, amelyek egyértelművé teszik, az enyészet lefojtott adása mind nagyobb távolságról fogható. Szuvasodó falumúzeumban riasztják efféle láthatatlan cirrenések a látogatókat, akik hozzám hasonlatosan nem fordulhatnak vissza dolguk végezetlenül, mert a kereszthímzésükbe beleunt felügyelő-anyókák úgy csapnak le a jövevényekre, ahogyan rám a háziak. A kiskapu véglegesen beragadt, valószínűleg a kezdetektől nem használták rendeltetésszerűen, lassan fölöslegessé vált, a rozsda észrevétlenül varrta be a hajdani bejáratot. Szvitelszki a nagykaput nyitotta ki, hogy beeresszen, némi szerencsétlenkedéssel ugyan, de feltárta az egész lepusztult udvart, sokaságként fogadott, bárki és bármi betódulhatott mellettem. Ezért csodálkoztam, amikor valamelyik későbbi ottlétemkor a háziak azt újságolták, képzeljem, mi történt, a múlt héten betörők jártak náluk. Észrevették az arcomon átfutó mosolyt, s Szvitelszki sértődötten vezetett be a hátsó szobába. Ekkor léphettem először az orrfacsaró páccal keveredő doh birodalmának legrejtettebb zugába. Ahogyan házának eddig megismert helyiségeit, ezt is csak erős jóindulattal lehetett szobának nevezni, de az igazat megvallva, inkább raktárra vagy lomtárra hasonlított. Holott a tulajdonosa itt őrizte legféltettebb kincseit. A padlótól a mennyezetig feltornyozott könyvek töltötték ki a négyzetmétereket. Értékes, pótolhatatlan kötetek ingtak, hajszálvékony pókhálókon függtek, hintáztak, a belépőnek olyan érzése támadt, hogy a legkönnyebb sóhajtól rádől a hatalmas káosz, és menthetetlenül agyonnyomja az egyedi kiadványok, ritka, felbecsülhetetlen értékű nyomtatványok fala, amelynek külön darabjai csakis az ide bemerészkedő halálában nyerhetik vissza elveszített méltó értéküket. Talán azért tértem vissza már sokadszorra, mert kínos volt sértetlenül kikerülnöm innen.

Pedig már Mokrinka üdvözlésébe bele kellett halnom. Minden egyes alkalommal kíméletlenül szájon csókolt, s ezt a rettenetes procedúrát, bárhogyan igyekeztem kivédeni, nem kerülhettem el, nem térhettem ki, nem fordulhattam el irgalmatlan cuppantása elől. Remek kutyaösztönnel célzott meg, s kicselezhetetlenül gyors reflexszel, milliméterre kiszámított mozdulatával telibe talált, elégedetten nyalt pofán. Én már kizárólag azon mesterkedhettem, hogyan töröljem le észrevétlenül és minél hamarabb sűrű nyálcseppjeit, hogyan nyerjem vissza lélekjelenlétemet. Szvitelszki mintha megsejtette volna, hogy enyhe rosszullét kerülget, gyorsan előkapott a körülöttünk uralkodó ősrendetlenségből három kétes tisztaságú homályos pohárkát, megtöltötte saját főzésű szilvóriummal, és belém erőltette. Idővel a legkisebb feltűnés nélkül törölköztem, elszántan emeltem fel a koszos poharat, s a méregerős pálinkát is olyan ügyesen nyeltem le, hogy már nem égette össze a torkomat. Az egész nem ért volna semmit, ha a házigazda csillogó stampedlikbe tölti a környék leghitványabb patkánymérgét. Így legalább vendégeskedéseimnek az lett a tétje, megúszom-e vagy sem komolyabb fertőzés nélkül az itt-tartózkodásokat, s a szilvóriumnak ebben kétségtelenül kulcsszerep jutott. Némileg javított értelmetlennek tűnő jövetelemen, bódulatában mulaszthatatlannak láttam ide utazásomat, megkerülhetetlennek a rengeteg energiámat elszívó házat. Hiszen a füzetek, amelyek kedvéért sokadszor töröltem számról az idegen nyálat, hajtottam fel gondolkodás nélkül a szilvák mérgét, csak külsejükben tűntek jelentékteleneknek. Hogy Szvitelszkinak mennyire fontosak, arra már akkor ráéreztem, amikor először tett említést róla, milyen érdekes kötegre bukkant a hegyekben az eldugott kis településen. Semmi áron nem volt hajlandó eladni, sem kölcsönadni, akár csak néhány napig a házán kívül tudni. Ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy lefordítsam, de kizárólag nála, az ő dohos könyvstószai között, ahol állandó omlásveszély fenyegetett, ahol a szerinte szükséges feszültségben tarthatott. Először kitartó makacssága keltette fel a figyelmemet.

Később arra is rájöttem, sokkal többről van itt szó puszta rögeszménél. Az a megfogalmazhatatlan szorult ezekbe a semmilyen füzetekbe, ami lakhatóbbá tehette volna a szuvas faházat, ami tartalommal tölthette volna meg Szvitelszki, a falusi tanító kiürült, lebutított körzetét, ami olvasóvá minősíthette volna analfabéta feleségét. Az a többlet hiányzott az itt vegetálók életéből, aminek lefordítására vállalkoztam. Először azt hittem, Szvitelszkiért teszem, aztán minél tovább haladtam a munkában, mindinkább megbizonyosodtam róla, hogy magamért, csakis magamért folytatom. Nem fordulhatok vissza, egészen addig nem, amíg meg nem értem az egyszerűség őrjítő költészetét, amely attól nincs, hogy van, letagadhatatlanul létezik, miközben valami fondorlat miatt halvány jelét sem tapasztalom. Ez a megmagyarázhatatlan ellentmondás feszült Szvitelszki és a tulajdonába került napló finom szövege között, miközben határozottan éreztem, a könyvész és könyve között lévő óriási távolság tovább bonyolítja a sejtelmes kapcsolatot. Kicsit szégyelltem, hogy belekeveredem intimitásukba, ugyanakkor élveztem is, gyerekkorom utolsó nyarának borzongását elevenítette fel bennem. Jó lett volna mindazt, ami akkor, és azóta történt velem, súlytalanul elemelni, rákötni a fűzfa ágára, mellé csimpaszkodni és addig hintázni összes ingóságom mellett, ameddig kedvem tartja, majd megszabadulva az egésztől belehullani a folyóba. De az utóbbi évek aszálya csúnyán keresztbe húzta számításaimat. Akadálytalanul lábalhattam át a túlsó partra, ahol aztán szembesülnöm kellett azzal, nem folytathatom ott, ahol egykor elakadtam, hiszen régóta egy másik kislány, másik asszony menekülésének nyomvonalát követtem.

Szvitelszki kéjesen szorongatta kezében a véglegesre fordított részeket. Fel nem foghattam, hogyan vágyhattunk ugyanarra, milyen ördöngös praktikák kényszerítettek ugyanazt szeretnünk az ijesztően üres szemű férfival. Azokon az éjjeleken, amikor Szvitelszkitól hazatértem, nyugtalanul és keveset aludtam. Alig vártam a reggelt, már hajnalban ott ültem frissen hozott nyersfordításom előtt, fejtegettem a betokosodott bábról a leheletvékony szálat, míg rá nem találtam alatta a tökéletesen kifejlett példányra. Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztítottam bogárnak a nőstény párja megmozduljon a szövegben. Amikor végre sikerült, elborzasztott a gyönyör, mert ez az általam teremtett imágó attól volt elveszejtően szép, amitől az a valóságos másik förtelmes. Azt láttam csak, miben különböznek egymástól, hasonlóságuk megértéséhez egyelőre gyengének éreztem magam.