03.12.9
Zsohár Gabriella Eszter

Szabad akarat

„A világ véletlenek sorozata.”

Egész eddigi életemben hittem ebben a mondatban, mint valami varázsigében. És abban is, hogy minden, amit véletlenül átélünk, szükségszerű és eleve elrendeltetett. Most már látom: ez volt a könnyebb. Minden jóra és rosszra ráfogni, hogy úgy kellett lennie, mert nem lehetett máshogy, pontról pontra meg volt írva. Mi pedig csak asszisztáltunk az eseményekhez.

Aztán egy napon történik valami. Megint nem sikerül. Negyedszerre. Ami akkor is szégyen, bárhogyan próbáljuk pozitívan megközelíteni a dolgot. Kidőlt a bili. És letört a füle, de spongyát rá! Fölmosórongyot! A legszétmálósabb, legmocskosabb, legbüdösebb fajtából!

Hát persze! Megint a szerencse és a véletlen volt az oka, mint mindig! Belezsibbadnának a zsigereim, ha ezt is a véletlenre fognám, a legközönségesebb dologra a világon.

Valójában úgy történt, hogy Veszprém egyetlen, párhuzamos közlekedési szakaszán dobtam be a rongyot. Vagy törtem le a bili fülét. Csakhogy ezúttal teljesen önszántamból.

Már az elején tudtam, hogy be se szabadna ülnöm abba a kocsiba. Elegem volt az egészből, mielőtt még elkezdődött. Csak az a szikrányi remény, csak az bírta volna még egy kicsikét!

Elindultunk. Három perc után, a harmadik kanyar előtt, ahol arra az ominózus párhuzamos szakaszra kellett ráfordulni, már teljesen kész voltam. Remegett a kezem, a fülem zúgott. Az autó fölött átvették az uralmat a gonosz szellemek. Gúnyos, démoni röhögésük részeges tivornya hangjaira emlékeztetett. Hatott az átok. Az idegpályákon száguldó szenzoros ingerek közé észrevétlenül férkőztek be az emlékek: Győr, Baross híd. Párhuzamos közlekedés. Álmatag révület. Remény. Mintha fényévnyi távolságból hallanám: „A lámpáknál jobbra megyünk, aztán balra.” Besorolok a helyes sávba, még az útburkolati jeleket is kikerülöm. Lámpák. Kanyar. Sárga, egyes. Zöld. Kuplung, gáz – zökken a kocsi, s már szalad is át velem a fekete lyukon, a csillagközi űrbe. A párhuzamos sávba, ahol majdnem oldalba kaptunk valami mustársárga undormányt. A színe, mint a legördülő függöny, mindent eltakart.

Az oktató félrerántja a kormányt. Ömlik a vér. Lekapartam a sebet a karomról. Törlöm a vért a másik kezemmel, pedig kormányozni kéne. Elsüllyedek. Borzalom.

Ugyanott, ugyanúgy, ugyanabban az útkereszteződésben csesztem el a következő alkalommal is, csak pepitában: akkor balról, előbb jobbról jöttek majdnem belénk. Az Győr volt, de Veszprémben már nem ronthatok el egy sávváltást!

Balra kanyarodtunk. Kis híján ráhajtottam a záróvonalra. „Aztán jobbra.” Előttem három párhuzamos sáv, én a szélsőben. Áthúzódok középre. De nem elég! Kijjebb kell menni még, mert innen egyenes az út a lámpákig, sőt még utána is, nekünk pedig jobbra kéne fordulni. Igen! A jobb kezem az, amelyikben a ceruzát fogom! A balon van az óra. Tehát rendben. Kuss legyen! Ne beszélgess velem, vizsgabiztos, ti meg hallgassatok odafönt a tetőn! Zsibbad a kezem, az agyam. Megmarkolom a kormányt.

Rajta! Index. Át jobbra. De mi ez?! Jönnek mellettem! Bassza meg, már az elején elszartam. Nem adtam elsőbbséget! Különben is rossz a sáv! És milyen kanyarodás volt ez?! Érzem, hogy levegő tolul a torkomba, szilárd és fullasztó. A pulzusom is kihagy egy pillanatra, majd annál vadabbul kezd kalapálni a szívem.

- Elég! Én ezt nem bírom!

Ki akarok szállni. Remeg a lábam, az autó megáll. Mögöttünk lassít a fehér kocsi, elengedne. Türelem és jóindulat illata a levegőben. Hátul holt nyugalom honol, fölöttem döbbenten hallgatnak a szellemek. Menekülni szeretnék. Sírnék, de nem jön könny a szememből. Feladom.

- Segítsek? – kérdezi az oktató.

Süvít a csend. Legyen már vége!

Halk-szomorú, távoli hang. Helyettem a vizsgabiztos válaszol:

- Igen. Segíts!

- Engedd el, engedd el a pedálokat!

De a lábam! Mintha ránőtt volna a kuplungra.

Végre indulunk, futni kezd a város. Nehezen, de átveszem a kormányt. Keserűen kapkodok. A lámpa zöldre vált. Összeszorítom a fogam. Nagy levegő. Már mögöttünk a mocsár. A vizsgabiztos töri meg a puha csendet:

- A következőnél menjünk el jobbra!

Öröm. Nem tudom, honnan. És remény. Tehát módosította az útvonalat?

- Álljon meg itt az út szélén! – ilyen egyszerű lesz a parkolás?

A következő mondatot már hallottam valamikor. Dühítő, sértő és kijózanító.

- Cseréljenek helyet!

Bevágom magam után az ajtót.

- Mindent ilyen könnyen felad, Gabriella?

Egy frászt! Ez volt az első dolog, amit életemben feladtam. Ezt ő nem tudja. Büszkeség tölt el, s nyugalom. Az történt, amit akartam. Ki akartam szállni. Megtettem. És ez jó. Mégiscsak van szabad akarat!

A felismerés elmossa a szégyent. Az sem számít, hogy legközelebb már ketten lesznek hátul. Egyszer úgyis meg fogom szerezni a jogsit, hiszen én irányítom az életem. Nem a sors, nem a sült galamb. Nem cérnaszálon függő, irányítható marionettbáb vagyok. Nem a szellemek, nem Isten, nem a Jóakarat, hanem az én tetteim döntenek. Az én hisztim, az én cselekedetem, az én vétkem. Nem a szerencse, és nem a véletlen.