Kőrös László blogja

Kőrös László

Hozzászól
Zsíványszív
Asszabijja, brutálbarbie
 
03. október

Zsiványszív /   03.11.28

Amióta szabadfoglalkozású betűvető vagyok körülbelül ezerszer fogadtam meg, hogy áron alul, pláne ingyen az Atyaúristennek sem bocsátom rendelkezésére tündökletes fogalmazási képességeimet, illetve nyelvtudásomat, egyáltalán: a fejemben található know-howt – megszerzésük nekem azért ennél többe került.

Az ám, de mindig adódik valaminő mellékkörülmény, amely háttérbe szorítja e kvázikapitalista eltökéltséget. Miközben az ember derűlátó pillanataiban azt képzeli, hogy immár ő maga is egyike a piacazdaság vizein dagadó vitorlákkal hajózó szőrős szívű és -mellű tengeri farkasoknak – miért, vállalkozó vagyok, vagy tán nem, jég hátán is megélő zsivány? –, lépten-nyomon érző embernek kell mutatkoznia. (Azt is elhatároztam már párszor, hogy messzire elkerülöm az olyasmit, amivel nem értek egyet, időnként mégis fordítok olyasmit, amitől kiver a víz, de legalábbis semmi közöm hozzája.)

Ebben a délszaki novemberben, melyben egyébként általában igen pudvás-penészes kedvemben voltam, több ilyen munka is befutott. Egy kedves barátom kicsúszott az időből, átvállaltam helyette egy rész fordítását a könyvből, amelyet másként nem tudott volna határidőre leadni. Elvállaltam az Állatok Elleni Kegyetlenség Megelőzéséért munkálkodó brit Királyi Társaság egy oktatócsomagjának lefordítását is, végül pedig beadtam a derekamat, és igent mondtam egy jóemberem felkérésre: én leszek a szerkesztője egy dzsesszmuzsikusról szóló monográfiának.

Lelkesíteni együk ügy sem lelkesít különösebben. Az állatokért megszakad a szívem, de fajközi rokonszenveimet, melyek az evolúciós távolsággal fordítottan arányosak, azért gyakran múlja felül embertársaimmal való együttérzésem. (Nem mindig.)

Az angol megbízó ráadásul kicsit huncut, mire a munka megérkezett, több lett, mint amennyiről eredetileg szó volt. Az oktatócsomaghoz érkeztek plakátok is, az egyik próbálja megnyerni a közönséget a kutyák ivartalaníttatásának, mondván, így nem keletkezik felesleges szaporulat, nem sokasodnak a már így is meglévő gondok.

Apám meg fogamzásgátlót ad a macskájának, úgyhogy nincs az a fickós kandúr, amelyik föl tudja csinálni. Azért ez sem rossz, ugye?

Ki mindenkin és mi mindenért akarhatnak bosszút állni az emberséges alapítványi hölgyek a kankutyákon („fiúkutyusokon”)?

A dzsesszmuzsikus sima ügy: úgy vagyok vele, mint Wagnerrel, hallom én, hogy valami nagyot produkál, de élvezni nem élvezem. Amikor hallgatom, úgy érzem magam, mintha igen másnaposan egy nagyon alacsony mennyezetű lakásban kóvályognék. Hogy akkor meg miért hallgatom? Azért mégsem lehet úgy megszerkeszteni egy ilyen könyvet, hogy a szerkesztő legalább nem próbált elmélyedni hősének művészetében. Az angol eredetiben a szerző vocal rasp-ot emleget, gondoltam, mégiscsak tudnom kéne, hogy ez milyen hang, reszelős, érdes, csikorgó vagy fülsértő? (Kiváló papír- és e-szótárakkal dolgozom, de azért előfordul, hogy miután konzultáltam velük, tanácstalanabb vagyok, mint annak előtte. Néhány órával vagy nappal később aztán valahogy mégis beugrik a megoldás.)

Egyebekben most éppen Beethoven 27-es E-moll zongoraszonátáját hallgatom, ezzel semmi baj. Vágom, mit akar a Lajos? Vágom! I feel Lou on that; ezt most tanultam, négerül van. (És lehet, hogy rosszul alkalmazom, négerek, segítsetek.)

Sajnos ahhoz sincs kellő képzettségem, hogy külön méltányoljam: ezt a szonátát Szvjatoszlav Rihter játssza.

Nem is tudom miért riszálom itt magam, szerkesztettem én már olyan könyvet is, amelynek fordítója „postázott ököl”-ként adta vissza a kétségkívül így is fordítható „vaskesztyűs öklöt” („mailed fist”). A „mailed fist” ebben a munkában a páncélos ék metaforája volt, csuda, hogy a transzlatornak jobban tetszett ez a postai izé.

Mindez azonban bliktri a harmadik említett munkához, egy tenyérjóskönyv részleteihez képest.

A mű a hülyeség és rosszhiszeműség foglalata, szerzője láthatólag abból indul ki, hogy akinek keze van, és már lejött a fáról, ostobább, mint amikor még odafent volt. Vannak benne gyönyörű érvek, például: „tudósok megállapították”, „ma már köztudomású, hogy”, amiket bárki elhisz, aki azt is elhiszi, hogy ami egy könyvben vagy újságban ki van nyomtatva, az igaz, de legalábbis „lehet benne valami”. Az azonban nem a véletlen műve, hogy az effajta munkákat könyvkereskedők az üzletnek ugyanabban a részében teszik ki, ahová a tenyérjóslásról, a levitációról, az UFÓ-król, a kanálhajlogatásról, a testen kívüli élményekről, miegyébről szóló munkákat.

Erről jut eszembe, olvastam egy Richard Feynman nevű fizikus önéletrajzát. A fickó maga a két lábon járó, semmire nem tekintő önimádat és magabiztosság, amennyire ellenszenves azonban fölényes kultúraellenessége (= bunkó), annyira tiszteletreméltó racionalizmusa, mely akár a pincérlányok útvonalainak szükséges optimalizációjára is figyelmezteti. Nobel-díjas, egyébként.

Feynmann kipróbálta, hogy mesterségesen ingerszegény környezetben tudja-e úgy érezni, mintha lelke elmozdulna testéből. Tudta, de nem vonta le a következtetést, hogy akkor a Walpurgis-éjen meg nyilván elrepülhetne a Szent Gellért hegyére. Megfogta Uri Gellert is: a mágus egyszerűen és simán felsült, egyetlen kunsztját sem tudta produkálni.

Megnéztem a talpamat és a lábujjaimat: az előbbin a tenyeremen lévőkhöz hasonló vonalak vannak, az utóbbin ujjlenyomatok, maga az egész konstrukció erősen lúdtalpas. Remélem, nyilvánvaló, miért mondom ezt – az, aki ír egy könyvet a tenyérjóslásról, és nem ír meg egy ugyanolyat a talpjóslásról is, ékesszóló bizonyítékkal szolgál önnön szélhámos voltáról. Ezzel nem azt akarom mondani, hogyha valaki egész kültakarónkat valaminő gyanús opuszba foglalja, valami tudományosat csinált. Egyébként meg igen büszke vagyok az ötletemre, az írisz-, a fülrajzolat- és egyéb diagnosztikák után ezennel én is hozzáteszek valamit a paratudományok felmérhetetlen becsű ismeretkincséhez.

A tenyérjóskönyv szerzője különben óvatos duhaj, miközben valószínűleg reméli, hogy könyve szépen fogy majd, láthatólag tart attól, hogy valami fiaskó nyomán jól beperli valaki, és az unokája is fizeti a kártérítést. Mindig úgy fogalmaz, hogy soha semmit ne állítson határozottan és egyértelműen, vagy ha igen, hozzáteszi, hogy hit és felfogás kérdése, ki mennyire ért egyet az adott tétellel.

Azt hiszem, az ilyen paramarhaságok addig elfogadhatók, amíg képesek hasznos placebóhatást kifejteni. A baj csak az, hogy olykor hatásosságukat messze meghaladó célokra, rosszhiszemű csirkefogók alkalmazzák őket, kétségbeesett jóhiszemű szamarak megmellyesztése céljából.

*

Egyszer láttam érszűkülettől üszkösödő emberi lábat, gondolhatni, milyen állapotban lehetett. Szerencsém volt továbbá ott lehetni, amikor egy akupunktor megjelent, hogy a régóta fennálló statust újabb tűszúrásokkal terelje a minden bizonnyal pozitív végkifejlet felé. A lábról akkor már potyogtak a körmök, ennek a legyek nagyon örültek, ha megengedik, a további részletektől most eltekintek.

Kénytelen voltam elgondolkodni, vajon ne verjem-e agyon a mestert, de, mint mondani szokás, ugyanannyira ítéltek volna, mint egy becsületes emberért. Valószínűleg az Aranyszabálynak azt a változatát kultiválta, amely Joseph Hellernél, valamelyik ókori zsidó hősének filozófiájaként olvasható: „Azt tedd másokkal, ami neked a legjobb”.

Ebben a pocsék novemberben, amikor többnyire úgy éreztem magam, mint akinek ecetes uborkát dugtak a seggébe (:Kurt Vonnegut), egyedül Joseph Heller ért valamit, elovastam három könyvét. Ő mondta egyébként: „naná, hogy megérdemeltem volna egy Nobel-díjat, akár kettőt is”.

Hogy úgy van! (Ez itten elég zsidósan hangzik, nem? Pedig a Bánk Bánból idézem, a Tiborc panasza jelenetből, magának Bánknak a száját hagyja el. Lehet, hogy Katona hülyéskedett? Adná a nagyon jó Isten – ez eddig eszembe sem jutott!)

„A 22-es csapdája” magyar szövegében ugyancsak baj van a harckocsikkal: ott az „armored division” (páncélos hadosztály) rendszeresen mint „fegyveres hadosztály” bukkan fel. Más baj, sajnos nincs vele. Ragyogó; pláne, hogy mostmár, amikor harmadjára olvastam, értettem is. Remélem legalábbis.

*

Hegedűséket tovább mogyorózzák – nemigen tudnám ugyanis függetleníteni a MIÉP alelnököt atyjától, a református püspöktől. Sőt, úgy látom, kettőjük közül a papa a nagyobb kapacitás, a Lóri csak a szócső.

S ha most mégis bevarrják a szócsövet? Minő pazar egy képzavar!!!!

Ad vocem cső: amikor Pázmány kardinál hozzálátott, hogy pocsékká tegye a konkurrencia színeiben versenyző Alvinczi Pétert, többek közt nyálcsőnek is nevezte őt. Ez úgy ötlött fel benne, hogy anagrammát készített a prédikátor nevéből – NIALCZIV – majd az akkori írásmódok adta összes lehetőségével élve a fenti kiejtésben olvasta ki.

Aszabijja, brutálbarbie  /   03.11.06

Baktalórántházán áll a bál: hadra kelt egymással két cigány nemzetség. Ezt tegnap tudtam meg, és a cikkből, amelyből megtudtam, az is kiderül, hogy a harcoló klánok nem tudják vagy akarják megmondani, mi bajuk is van egymással – a riporter orrára mindenesetre nem kötik. Ellentéteik mögött saját Rómeójuk és saját Júliájuk zivataros kapcsolata sejlik fel.

A nyilatkozók egy része fejsebeket kapott, de a helyi Mercutio még él.

A rendőrség és a határőrség békefenntartó erőket küldött a térségbe (:az utcába), a polgármesteri hivatal arra kéri a sajtót, ne kerüljön nyomtatásba a „baktalórántházi háború” kifejezés. Különböző források különböző méretű összecsapásokról számolnak be, akad, aki szerint az egyik oldal egy ízben kerek száz harcost vonultatott fel.

Ez így rém mulatságos, és ha a felek lovasságot is bevetnének, még mulatságosabb volna. Igazából azonban kínosnak találom, mert a hadviselőkkel szemben mindenki, akinek csak köze van hozzájuk, tehetetlen: rendőrség, közigazgatás, sajtó. (A riport sem sikerült valami jól.)

Ennyivel Szent István és Károly Róbert, a honi klánok felszámolása után! Avagy hallottunk mostanában mondjuk a Guth-Keled, vagy a Katapán nemzetség mozgolódásáról?

Sírok és nevetek, mert a b.-i helyzetet mintha az arab-muszlim világból importáltuk volna. Ott csakugyan mindennapos, hogy a nemzetségi összetartás törvénye – az aszabijja – minden más köz- és magánjogi artikulust felülír. Valószínűleg nem így volna, ha a huszonkét arab ország közül már legalább egyben bevezették volna a jogállamot, erre ugyanis eddig semelyikben nem került sor. Akik kormányozzák őket, mindenféle hatalmi legitimációval rendelkeznek (a palesztin ügy képviselete, mesés olajvagyonok, amerikai, perzsa, sőt szíriai politikai és katonai támogatás, a helyi ortodoxia áldása), csak éppen népi felhatalmazással nem. Törvénytelen helyzetben a vér szava a törvény, pont.

Ha Baktalórántházán a hatóságok a köznyugalmat biztosítani hivatott törvénynek sem tudnak érvényt szerezni [az tehát pusztába kiáltott borsó (höhö)] – akkor a két cigány klán tagjai eleve jól tették, hogy saját hatáskörben, fustéllyal, karddal (!), miegyébbel óhajtották rendezni vitás ügyeiket.

*

Coetzee dél-afrikai író Nobel-díjat kapott, végre valaki Grass óta, akitől könyvem is van. (Naipaullal, majd Kertésszel is lóhalálában ismerkedtem meg, azután, hogy odaítélték nekik a díjat.) Valaha olvastam is „A barbárokra várva” című regényt, de kimódolt, tanáros konstrukciónak találtam és maradéktalanul meg is feledkeztem róla. Most megint elolvastam, de ezúttal sem volt „numen adest” érzésem, tehát az istenség nem volt jelen. Ámbár lehet, hogy a hiba ezúttal is bennem van, esetleg a körülményekben meg az intertextualitásban, ezt a regényt nem mindjárt a „Lotte Weimarban” után kellett volna kézbe vennem, amelyet egy Thomas Mann írt egy Goethéről. Szörnyen remélem, hogy hamarosan kijön majd magyarul Coetzee néhány más műve is, melyek olvastán majd így szólhatok: „Aha, most már értem a díjat”.

Egyáltalán: jó volna, ha midőn az azévi díjkiosztás után (olvasott emberekből álló) baráti társaságban szóba kerül az azévi laureátus, a jelenlévők egymás szavába vágva, szívből méltatnák. Mostanában azonban hiányolom ezt a fajta lelkendezést: „Olvastad a Coetzee-könyvet? Hát az valami szenzációs!” Emlékszem, középiskolás koromban előfordult, hogy az egész gimnázium felkapott egy-egy regényt – és nem ám rosszakat! Volt valami szívmelengető abban, részt venni egy ilyen közös élményben. Most meg miket mondanak a népek, ha a véleményüket kérdem az új díjazottak munkáiról? Azt, hogy „hát… nagyon érdekes…”, és kényszeredetten mondják.

*

Edzem magam, hogy mindig mindent a másik oldalról is szemügyre tudjak venni, és mit kell látnom: azt, hogy a búr apartheid-állam olyan időkben volt oly tűrhetetlenül komisz, amikor ellenzékének legnagyobb erejét, az Afrikai Nemzeti Kongresszust Moszkvából támogatták, és amikor ettől az ellenzéktől egyáltalán nem volt idegen a terrorizmus – atomerőmű elleni szabotázs-kísérlet, például. Ez a Moszkva pontosan ugyanezekben az években gulágokat üzemeltetett (megvoltak saját Nelson Mandelái: Szaharovok, Scsaranszkijok), és nagyon tetszett neki az Afrika déli csücskén található ipari- és ásványikincs-nagyhatalom. Boldogan bekapta volna. (A Szovjetúnió persze idővel alkalmatlanná vált ilyen arányú nemzetközi kalandokra, a fehér kisebbségi állam viszont ettől függetlenül fejre állt, mert helyzete a nyugati világban is tarthatatlan volt.)

Ha jól sejtem, Johannesburg Izraellel közösen kifejlesztett atomfegyverzetét ezután az izraeliek örökölték; nem nagyon volna jó kezekben Tabo Mbekinél, a mostani dél-afrikai elnöknél, aki ugyan mára már elhiszi, hogy létezik AIDS – nem volt ez mindig így! – de köti az ebet a karóhoz, hogy eltúlozzák a veszélyességét.

Ceterum censeo: a politikai helytállás nagy, de nem irodalmi érdem.

*

Jó nagy botrány lóghatott a levegőben, ha a CBS meghátrált, és félsódaros óhéber szövegek közzététele után lemondott arról, hogy Amerika-szerte sugározza kétrészes filmjét Ronald Reagan-ről, James Brolinnal a főszerepben. Félek, hogy ezek után már soha nem érkezik el hozzánk a kópia, pedig kíváncsi volnék rá. Scorsese Krisztus-filmjének vonzerejét is nagyban fokozta számomra/előttem/felém/etc., hogy a magyar katolikus püspöki karnak sikerült levétetnie a közszolgálati tévé műsoráról. Elég lett volna pedig, ha kiírják elé: „tizenkét éven felüliek és római katolikusok szülői felügyelettel nézhetik”.

A jó nagy botrányt – házi használatra – liberális-konzervatív összecsapásnak képzelem el, meg is mondom, miért, azért, mert James Brolin a liberális elit egyik idoljának a férje. Az idol Barbra Streisand, aki bár nem nagyon okos, népszerű és fontos véleményformáló. Személyesen az ő testére szabták a következő, szerintem szellemes intelmet: „Barbra Streisand fogja be a száját és énekeljen”.

A szöveg, azt hiszem, egy Ann Coulter nevű ultrakonzerv publicista leleménye. Ann Coulter egyébként Barbie-baba kiszerelésben is hozzáférhető, ebben a létformájában mikrochipről mondja a magáét, ára szállítás nélkül huszonkilenc dollár kilencvenkilenc cent. Ezért a pénzért tizennégy mondatot tud, például ezt: „Miért ne háborúzzunk már csak az olajért is? Szükségünk van olajra. Mit képzelnek a hollywoodi hírességek, milyen üzemanyag hajtja a magángépeiket? Mit hisznek, hogy jut el hozzájuk a kokainjuk?”

Ez a mondat tetszik is nekem, meg nem is.

Annak kell utánagondolnom, hogy miért tetszik – merthogy ennek oka tűnik kevésbé kézenfekvőnek. Valószínűleg azért, mert az a közéleti törésvonalakon átívelő minimális tapintat (=cinkosság) is hiányzik belőle, amely a politikuscéhen belül egyetemlegesen megfigyelhető. Azt is kivehetni vélem belőle, hogy Coulter maga sem él kokainnal, és őszintén ellenzi az ilyesmit. A múlt nyári, Vörösmarty-téri marihuána-tüntetésben – mindjárt a liberálisoknak ajánlgatott akasztófa és kenderhurok után – épp az volt a legvisszatetszőbb, hogy tudtam: jó néhányan azok közül, akik a háttérben szervezték, a maguk idejében derekasan szítták a jointokat, exminiszterük is akad, aki még ma sem mindig egészen tiszta. Erről a liberális oldal tapintatosan hallgatott, de honnét vette hozzá a bátorságot?

Felnőtt emberek marihuána-fogyasztása ellen egyébként semmi kifogásom, nem vagyok én se történelmi borvidék-tulajdonos, se szeszgyáros.