03.09.23
Gergely Tamás
hozzászól
vIszonyulok

Apja szigorú volt, verte az anyját. Anna Lindh - 2.

(Gyilkosság Stockholmban)

     Tudod, nekem már az is különösnek tűnt, hogy a királyi család elhatárolja magát a gyilkostól. Közleményt adtak ki, miszerint a család tagjai nem álltak kapcsolatban vele, nem is ismerik Anna Lindh feltételezett gyilkosát.
     „Miért kell?”, kérdeztem magamban. Majd kiderül, ki a gyilkos, és hogy ismerték-e vagy sem.
     Az már majdnem fájt, hogy a királyi család rossz néven veszi, hogy kapcsolatba hozzák egy olyan feltételezett gyilkossal, akit az alvilágban köröznek.
     „Mért? Az gyilkosabb gyilkos?!”
     Holnapután lesz két hete, hogy leszúrták a svéd miniszterelnököt, s még sehol a gyilkos. Egy harmincöt évest letartóztattak ugyan, de még a rendőrség sincs meggyőződve afelől, hogy az igazi.
     Ennek ellenére a délutáni lapok tele vannak az életével. Hogy verte az anyját, hogy apja túl szigorú volt, hogy erőszakkal kényszerít ki hozzátartozókból pénzt, hogy biszexuális, hogy náciszimpatizáns… Aztán ha nem ő a gyilkos, mi van? Fizetjük a kártérítést? Az Aftonbladet a saját kasszájából, van ahonnan, az állam, amiért fogva tartja, az én zsebemből?
     Én nem láttam a királyi tiltakozást, mindent az Aftonbladet szerint tudok, gondolok és írok. De hátha nem is úgy van…
     Hogy köszönő viszonyban áll a két hercegnővel. Hogy együtt iszik a hercegkisasszonyok ismerőseivel a Café Operában. Hogy azzal henceg, hogy kapcsolata a királyi családdal…
     Hát mért kell Victoriának (az egyik hercegkisasszony) a Café Operában vacsorázni?! Ha pedig ott vacsorál, miért kell közleményt kiadni arról, hogy valakinek a köszönését nem fogadja?

     Tudod, én elhittem Göran Perssonnak, hogy nem teszi magát, amikor a könnyek előjönnek. Volt egy első sajtótájékoztató, amikor ő maga, mármint a svéd miniszterelnök jelentette be, hogy a külügyminisztert műtik, és annak helyzete „kritikus”. Nem tudom, hogy ezt fordíthatom-e „válságos”-nak. „Kritikus”, az, ugye, nem magyarul van, viszont nem éltem még olyan országban, ahol magyarul mondták volna be a televízióban, hogy műtik az ország külügyminiszterét.
     „Hol volt Ön, amikor Kennedyt meggyilkolták?”
     „Hol voltál, amikor Palme halálhíre utolért?”
     Amikor Palmét meggyilkolták, betegen feküdtem bukaresti ágyamban. Elgyengült kézzel, igazi hírek után kutatva nyaggattam WEF-rádiónkat, amikor feltűnt nekem, hogy franciául minduntalan „pálmö”, „pálmö”-t mondanak, s hogy az illető, a számomra ismeretlen „pálmö” meghalt. Nekem akkor még nem volt svéd miniszterelnököm, s nem volt sejtelmem arról, hogy valamikor is lesz.
     Hogy milyen formában jutott el hozzám a hír, hogy Anna Lindh-et megtámadták, zavarban vagyok, nem emlékszem. Munkatársaim kisápadt arcára, amikor jött a hír, hogy meghalt, már igen, de hogy hasba szúrták… A fájdalomra viszont megint határozottan, ami gyomrom tájékát összemarkolta. Meg arra, hogy mennyire meglepődtem, hogy azt a fájdalmat egyáltalán érzem. Hogy képes vagyok rá.
     Sokszor már annyira közömbös vagyok, annyira fásult még önmagammal szemben is! Az az érzésem, ha valaki az utcán például bántalmazna, nem lenne erőm védekezni.
     Lehet, hogy mást, ismeretlent szociális lényként jobban védenék, azonnal felhívnám mobilon a rendőrséget például. Egész biztosan családtagjaimat akár a testemmel is, ha szükség van rá. De magam…
     Jó, lehet, hogy ha sor kerülne rá. Nem tudom. Mindenesetre úgy érzem. Mármint a fásultságot. Hogy az ötven évem okozza? Vagy a harminc év romániai sztálinista diktatúra, mialatt jelképesen többször is megöltek…?

     Fásultan mondja Mária… Van egy monodrámám. Arról szól, hogy Mária megöli önnön fiát. Ha másnál olvasnám, nekem ez önmagában is elég lenne arra, hogy aznapra az örömöm befagyjon. Ennél jobban is ki tud készíteni még engem is, szerzőként is, Mária fájdalmának fásultságba való „száradása”:
     „Ájuljak el?”, kérdi valamikor a monodráma utolsó harmadában. Akkor, amikor már megölte fiát, megöli, naponta megöli magában a reményt.
     (Svéd nyelvlecke helyett ezúttal kézikönyv a diktatúra megértéséhez: az újsztalinista diktatúra „szürke” volt, kevésbé látványos. Nem folyt benne vér, mint például Chilében. Akkor már nem tűntek el az emberek, legalábbis nem olyan gyakran, többnyire mindent beszorítottak az emberek privát szférájába. Nem kérdeztünk, mert nem mertünk, semmit, s nem nyilatkoztunk. Bent: tudatunkban fojtottuk el a reményt. Mindig az aznapit.)
     Fásultan kérdi: „Ájuljak el?” Majd vakkantva nevet. Megismétli a kérdést. El tud ájulni, világos, el tud, mert begyakorolta. És megrendül. Őszintén megrendül, miközben tudja, hogy fölösleges, hogy nevetséges. Hogy benne megszaladt a menet.
     „Megszaladt a menet” – vagyis nem fog. Fogatlan fogaskerék. A kifejezést apámtól tanultam.
     Szóval én Göran Perssonnak elhittem, hogy könnyei, melyekkel a nemzet előtt küzd, őszinték. Most is hiszem, főként, hogy megértettem, hogy ő akkor már megsejtette Anna Lindh halálát. Néhány órával későb bekövetkezett halálát. Nem „válságos” volt a helyzete ugyanis, hanem „életveszélyben volt” mindvégig. Csak rosszul mondták. Valami okból – svéd tapintatból? – súlyosságát tompították. Nem svéd-magyar szótárra van szükségem tehát… Arra, látod, már határozottan emlékszem, hogy mikor értettem meg, hogy a halál madara repked fölötte – valahogy nem jön a számra az „életveszély” szó, a pennámra, a FujitsuSiemens kompjúteremre, inkább „halálveszélyt” írnék – reggel a metrón a munkahelyem felé menet zsebrádió, mennyi lehetett akkor? a nyolcas híreket mondták, a hírekben az állt, hogy éjjeli egykor megszakították a műtétet, de mert továbbra is vérzett a máj, háromkor folytatták. Akkor sejdítettem meg a veszélyt. Hogy meghalhat.
     Akkor már halott volt. 5.29-kor halt meg, velem, a svéd állampolgárral rádión, tévében negyed tízkor közölték. Zavar. Irritál. Miért csak akkor?

     Tudod, nekem Romániában annyiszor hazudtak, hogy bizonyos jelekre érzékenyebb vagyok. Valamiféle kettős játék játszódik le tudatomban:
     egyrészt mindent kritikátlanabbul fogadok el, mint az átlag svéd, mert még ami nekik nem tetszik, az is a szabad világból van, ami bármilyen rossz, számomra jobb, mint ami nekem otthon megadatott;
     másrészt a hazugságra jobb szimatom van, hogy ne mondjam azt, hogy már-már deformált tudatú vagyok.
     Úgyhogy nemcsak irritált, hanem egyenesen iszonyonyodtam attól, hogy Persson kierőszakolta a szavazási kampány-stoppot, megmagyarázom.
     Svédország igen fontos döntés előtt állott az Anna Lindh halálának időpontjában. Tízedikén szúrták le, tizenegyedikén halt meg, tizennegyedikén szavaztunk arról, hogy belépjen-e Svédország a monetáris únióba vagy sem. Egyáltalán nem mellékes kérdés, nemcsak pénzről, hanem demokráciáról van szó, lehetnek előnyei is az úniónak, de főként az érdekelte a svédeket, hogy honnan: Stockholmban vagy Brüsszelben hozzák a döntéseket.
     Tudom, hogy ezt ti ottan piti dolognak tartjátok, a svédeknek viszont annál fontosabb.
     Szóval: Persson ugyanaznap, sőt ugyanakkor, amikor Anna Lindh halálhíréről először beszélt, bejelentette, hogy ő a maga részéről befejezte a korteskedést.
     Szép, mondanád, de nem éppen úgy van.
     Szép, mondták a svédek is, legalábbis nagy részük lenyelte ezt.
     Azt viszont miért felejtenénk, hogy ha Persson nem vesz részt, vagy csonka a tévé utolsó, legfontosabb vitája vagy – mint ahogy történt – elmarad. Hogy ha ő leáll, a szociáldemokrata part áll le, s az egész „igen” oldal leáll. S ott áll azzal a kevés pénzzel, jóval kevesebbel, mint amennyit az „igen” kapott, ott áll a „nem”… a kevéske pénzt az utolsó napok kampányára spórolva!
     Szóvá is tették.
     Tudom, hogy tudja.
     Tudom, hogy tudja, hogy tudom.
     Én tehát nem kevesebbel vádolom a svéd miniszterelnököt, jó, fogalmazzak így, ne legyek perelhető: magamban ezt úgy éltem meg, mint cinikus játékot, amelyben az őszinte gyászt bemocskolták a nemtelen politikai játékkal. S ez fáj. Viszonyulást vársz tőlem, nem mondhatok mást, mint hogy iszonyultam. Iszonyodtam tőle.

     Anna Lindh-et különben vasárnap eltemették. Illetve szűk családi körben megtartották a temetési szertartást, az elföldelés egy későbbi időpontban. A városházában híres vendégek jelenlétében pénteken emlékünnepséget tartottak. Szép volt, visszafogott, tapintatos. Újból Eva Dahlgren énekelt, kedvence, a Kék Termet borító virágok színe Anna Lindh kedvenc színe, a kék volt, a két árvát nem filmezték, ha kérésre is, dicséretes.
     Számomra viszont az idő magállt Göran Persson döntésénél.
     A világ nem, dehogyis… Jan „Blondie” Hammarlöf például autóbalesetet szenvedett. Volvóját olyan erős ütés érte oldalról, hogy az ajtót nem lehetett kinyitni… Londonban bemutatták a tavaszi divatot, a legnagyobb feltűnést Pigga Arkadius kollekciója jelentette, a szoknyák mintásak, és felsők helyett meztelen bőrre festett hieroglifák… Bemutatták a Jan Guillou regényéből készített új svéd filmet… ám ezekről mind később. A harmincötéves ügyvédje más ügyben távol van, ezért az újabb kihallgatás késik. Azt írták különben róla a délutáni lapok, hogy felfalta ruháját… csakis azért, hogy eltüntesse a nyomokat… Melyik ruháját?! A civilt, amit nem is hordhat a cellában!
     Pigga Arkadius tervez majd neki… nyomokat.