03.07.20
Gergely Tamás
hozzászól | cseveg
Játék egy gondolattal

 HOVA A PULZUSOM?

(Gyilkosság Stockholmban)

    Emelié Persson valami szokatlanra lett figyelmes Kopparberg központjában: a kicsike parkban látható két férfi közül az egyik a másikon ült. Amikor kettejük tetekintete találkozott, az ülő férfi hozzászólt:
    -Hívd a rendőrséget! Megöltem egy embert!
    Håkan Wilhelmssontól, a lundi székesegyház dékánjától kérdik, hogy létezik-e Pokol? Nem hisz benne, szerinte a Pokol az Isten hiánya.
     Emelié hazaszalad, beszámol anyjának, mi történt, telefonálnak a rendőrségre. Majd visszasietnek a tett színhelyére. A hatvankilenc éves gyilkos továbbra is az áldozat közelében, annak a pulzusát méri. Annak nemlétező pulzusát.
     Kérdezik tőle, mit csinált.
     Megfojtotta.

   Oslóban egy ázsiai férfi három hónapja fekszik a kórházban. Amnéziában szenved. Mindössze annyit tud magáról meg korábbi életéről, hogy Svédországból érkezett. (Osló Norvégia fővárosa.) A rendőrség most fényképet közöl a sajtóban abban a reményben, hogy valaki további információval szolgál „Mr. X.”-ről.
     Kirobolták a sätrai butikot 9.40-kor. A rablók késsel fenyegették az elárusítónőt, amikor pedig attól megkapták a kasszakulcsot, kivették a pénzt, majd elhajtottak.
    Sigtunában egy szitára lőtt kisebb méretű teherautót találtak a rendőrök a Räfsa kemping közelében. Tanúk lövések zaját hallották a korareggeli órákban. Találat érte a közeli szállítási vállalat székházát is.
     Eric Ålandernek – na, ez egy érdekes történet - 2000. december 7-én lopták el az autóját Farsta centrumban. Másnapra megkerült a kocsi, viszont valaki rendőr elfelejtette a számítógépbe bevezetni a szerencsés kimenetel tényét, ezért… amikor nemrég egy járőröző rendőr azonosította a „lopott” autót, azonnal elszállíttatta az utcáról.
    Ugyancsak Stockholm: a Södermalmon harminc méter magasságból rádobtak egy követ egy gyanútlan sétálóra. Ledobták vagy lecsúszott, nem lehet pontosan tudni. Azt viszont igen, hogy akit a kő fejen kapott, valamint az, akiről feltételezik, hogy ledobta, ismerték egymást.

    Érdekes, hogy Göteborgban, ami Oslótól nincs távol, évekkel ezelőtt akadt egy hasonló eset: akkor egy afrikai turista veszítette el teljesen az emlékezetét. Az szerencsésen végződött – a család felismerte az amnéziás férfit (amnézia: emlékezőképesség meggyengülése v. elvesztése) egy fotó alapján.
     A 31-éves sebesültet a kórházban ápolják, állapota súlyos, a 18-évest őrizetbe vették, de ő „nem emlékszik”, mi történt, hogyan került a kő a katarinavägeni kilátóról harminc méterrel mélyebbre.
    Szeretné elfelejteni a vele megesetteket az a Nornet-kuncsaft is, akinek a számláján váratlan megjelent 100 000 (százezer) Traction kötvény, s aki hirtelen örömében eladta azokat - közel nyolcmilió svéd koránáért. Ám hamar rájöttek, hogy az eladott kötvények mögött nincs fedezet, úgyhogy a szerencsétlen flótás szerencséjéből most rendőrségi ügy lett.

    Elfelejteni, kicsoda ő? Mindössze annyit tudni, hogy Svédországból érkezett...? Mire emlékezném én magam, ha Göteborgban vagy Oslóban…?!
    Hogy Stockholmból jöttem? Stockholm lenne korábbi életem?
    Bukarest? Tamásváralja? Kolozsvár? Brassó?
   Mit akarok elfelejteni? Igen, azt, hogy Pókot viszi le a víz. Helyette azt szeretném látni lelki szemeimmel, hogy odakapok, amikor ráocsúdom, hogy a hátára fordított Pókot viszi le a víz a kád fenekén. Ha egyből elkapom a dugót, akkor azzal, ha nem, tenyeremmel zárom el a víz útját. Pókot bal kezem mutatóujjával óvatosan kiemelem, majd ujjam a falhoz érintem, hogy néhány perccel később arra átmásszon! Igen, ezt nagyon szeretném!
     Charlie...
    Keserű a szám íze, mert rájövök, hogy tévedtem: Misteriksztől nem azt kérdezték, hogy ki szeretne lenni. A helyett afelől faggatják: ki volt?
     Miszteriksznek emléke nincs magamagáról.
   Lenne, csak elnyomja őket? Bűnei elől menekülne? Úgy értem: megvan mindenkinek a maga Pókja? Ez csak úgy átsuhan az agyamon - annyi mindent olvas az ember. Frajd, Fromm, nem volt, hát lesz bajomm! Semmi sem az a mai világban, aminek látszik. Még akkor sem, ha meg vagyunk győződve róla.

    Megjátssza az amnéziást? Tisztára bűnűgyi regény!
    Mert mi mással lehetne magyarázni, hogy másnapra elfeledte, hogy a kockakövet a másik fejére ejtette? Azelőtt egyazon csoporhoz tartoztak! Szétválva viszont (ami itt következik, irónia) a szél sodorta le a mellvédről! Nem ő dobta...!
     Ha emlékszik, bezárják, ha nem, képtelenség rábizonyítani.
     De hát japánunkat (vagy kínai vagy ujgur…) semmivel nem vádolják.
   Charlie-t látom, neve ellenére szuka kutyánkat Terebesről. (Ahogy a Pók mentésének képzelt sikere ellazítja az arcomon haránt irányban szorító ideget, rám tekint Charlie.) Elmarasztal, amiért nem engedtem be a meleg lakásba. Hagytam, hogy Andris bácsi szánja meg.
   Készített neki egy vackot a fáskamrába. Lehet, hogy megfagyott volna különben.
    Elhittem nekik, a terebesieknek, hogy kutyának kint a helye, hogy keménynek kell lennem.
    Hogy keményszívűnek kell lennem.
    Hogy szerepet kell játszanom.
    Szóval ott álljon meg az emlékezet? Huszonhét vagyok, Tamásváraljáról már el, Bukarestbe még nem, Charlie vígan szökdellő süldő kutya, földieper illata terjeng Terebes felett…
    Vagy még előbbről? Hiszen nem kellett volna magunkhoz venni Charlie-t, tudtuk, hogy eljövünk onnan. Sejtettük, ha nem is tudtuk. Éreztük, hogy onnan előbb-utóbb el kell!
    Álljon meg tehát Váralján az idő? Huszonöt vagyok, Ella néniék házából figyelem az ugocsai ludak szeptemberi szállni tanulását… De hiszen ugyanaznap este színdarab szerepeit kellett volna kiosztanom. Szépekre és csúnyákra, fő- illetve mellékszereplőkre kellett volna felosztani a tamásváraljai fiatalokat. Nem mentem el, annyi mint… megfutottam.

    Még előbb!
    Nem akartam Váraljára kimenni. Nem akartam franciatanár lenni. Nem akartam a Térre kimenni...
   Húzunk el Deménnyel a magyar színház felől a Széchenyi tér irányába, 2003 nyara van. Mondom, mi volt ott húsz évvel, lehet huszonöttel is korábban. Péter valamiféleképpen menteget, felhozza színesebb oldalát is annak a valóságnak. Sokkolnom kell, hát mondom „azt” a délelőttöt. A szél a transzparenseket szaggatta, a tribün a Patria mozi előtt volt, a diktátor arról harsogta, hogy Kolozsvár felveszi a Cluj mellé a Napoca nevet. Nem érezhettük másként, mint hogy a város végleg elesett, kínunkban pedig a transzparenseken röhögtünk. Elvonulásunkkal mondtunk véleményt, bár nagyon féltünk, amikor elhúztunk a szekusok orra előtt.
     (A torra, a diktá-torra, a diktátor torára nem hívtak meg!)
     Tovább! Meddig menjünk az időben vissza?
     Még melyik Gergely Tamás nem akarok lenni?
    A hatvankilenc éves öreget csendesnek, békésnek ismerték, rendőrséggel a baja soha nem gyűlt meg. És a gyilkosság pillanatában sem volt berúgva. Ivott, de be nem rúgott. Azután viszont ült a gyepen a halott mellett és a rendőröket várta.
     Ki voltam, ki vagyok, nem emlékszem…
    
    Ki vagyok?! Keresem Szabó Csabát egy kolozsvári szerkesztőségben. Régi vágású idős kolléga fogad, készséges. Megkérdi azért, hogy ki lennék.
     Gergely Tamás Stockholmból. Úgy gondolom, ezzel meg is mondtam. Válaszoltam kérdésére, tisztáztam, hogy lenni megbízható. Vagy mégsem? Miközben a telefonlistát elém teszi, megérkezik, mint hangsúlyból, mozdulatokból kiderül, a szoba gazdája, mire segítőkészünk rapportál:
     Szabó Csaba címét kéri „a tanár úr vidékről”.
     Elmosolyodom, azt hiszem tréfál.
     Majd azt, hogy rosszul hallotta, amit mondtam.
   Azután arra gondolok, hogy ezáltal próbálta zökkenőmentesen lezárni a jelenetet. Kevésbé feltűnő az, ugye, ha valaki tanár vidéken, mint hogy stockholmi egy kolozsvári magyar szerkesztőségben.
     Röhej, húsz-huszonötévvel azelőtt valóban vidéki tanár voltam. Mi az: elfogott kettőnket valamiféle kollektív amnézia? Elfelejtettük, ami velem azután történt?
     Elfelejtette, miért is akarta megölni. Illetve azt, hogy miért kezdte fojtogatni. Mert megölni bizonyára nem akarta.

     Emeliének úgy tűnt, hogy a rendőrség soha meg nem érkezik…
     Most már tudom, hogy készséges kollégának igaza van. Függetlenül attól van igaza, hogy a véletlen műve lehet frappáns válasza, én magam arra hajlanék – hogy tehát nem hallotta meg, amit mondtam, esetleg improvizált, vagy egyszerűen csak ráállott az esze a fordulatos megoldásra. Mert hogy a másodperc töredéke alatt teljesen ismeretlenül egy ilyen szubtilis minősítést produkáljon...?! Végül is nem ez a lényeg. Hanem az, hogy - meg se haragudjék Balla Dé: még ha ő az UngPartyban kiemelt helyen is szerepeltet - az öregúr szempontjából én stockholmiként is vidéki vagyok. Még az is meglehet, hogy úgy nézek ki, mint egy vidéki tanár, nem tudom már az ő szemével nézni magam... ki tudja... ehet a mosolyomban valami vidékitanáros, a mozdulataimban, ahogyan a fejem kissé megdőltve hordom...
     Viszont már megint nem ez a fontos. Hanem hogy valóban megesik, hogy elfelejtem (Amnézia! Amnézia!), hogy éppen stockholmi magyar vagyok, hogy körülöttem galamb helyett a sirály röpköd, őz helyett jávorszarvas legel... néha még ma is húszéves brassói lennék „odabent”, számomra is, akár az Öregúr számára, Kolozsvár továbbra is a központ.
     Amnézia vagy a meleg teszi? Amikor ez, amit leírtam, történik, Kolozsvárt árnyékban 30 fok van, amikor ezeket a sorokat beütöm a gépbe, Stockholmban 30 Celsius. És harminc fokon az ember agya másként viselkedik. Kopparbergen például nem jut eszébe, mert nemvcsak Pókja, mindenkinek megvan a maga Kopparberge, nem jut eszébe, miért fojtogatott. Továbbá nem érti, hogy annak, akit megölni nem állt szándékában, pulzusa miért nincs.