Véletlen Balett
Tartalom
Versek
Színmű
Esszé/Tanulmány
A szerzőkről

 

Jurij Andruhovics

Kis intim urbanisztika

1.

Bármelyik modern földrajzi térképről kiderül, hogy Lemberg északra és kicsit nyugatra fekszik attól a várostól, ahol lakom. Kijev viszont épp fordítva – északra, de nagymértékben keletre is. A második világháború egyik következményeként azonban úgy alakult, hogy az utazni szándékozó frankivszkiak számára ez a két város, úgymond, egy vonalban található. Ennek oka a – már nem is tudom, hogy a németek vagy az oroszok által – lerombolt Dnyeszter-híd. Ily módon – meghazudtolva a földrajzot – a 203-as számú Ivano-Frankivszk–Kijev utasszállító vonat először egy vargabetűt tesz, végcéljához képest északnyugati irányban. Lembergbe három óra utazás után koraeste érkezik. Szinte mindenki kitódul a peronra: az utasok még viszonylag frissek és kevésbé agresszívak. Azok, akik rögtön Frankivszk után kezdték, alkoholt és pályaudvari harapnivalót vesznek. Mások szintén hasznosan töltik a kiesett időt. Információkat adnak-vesznek, gyors találkozókat bonyolítanak, szívnak egy kis kinti levegőt. Kijevig még majdnem tizenkét óra, ami már nem is olyan sok.

Olyan tizenhét éves korom óta rendszeresen utazom ezen a Frankivszk–Lemberg–Kijev útvonalon. Biztos, hogy ezalatt már párszor megkerültem a földgolyót. Ez az útvonal azonban számomra nem csupán térbeli.

Időbeli kiterjedése is van. Lemberg volt az első város az életemben, ahova egy szép napon útnak indultam hazulról. Július eleje volt, hajnali öt óra, alig bírtam kivárni a vonatot a pályaudvar melletti harmatos füvön – nem a kijevit, a rahóit. A hegyekből jött: a vagonok zúzmarafoltos tetején túl ezt látszott megerősíteni a nagyszámú kárpátaljai cigány is, kivétel nélkül minden vagon előterében.

A világ képe tökéletes egységgé állt össze. Az elképesztően lassú, öreg hegyi vonat, Európa Középpontjának delejes közelsége, Galícia az ablakban, már maga a négyórás zötykölődés, s végül a megérkezés: ez az egész, együtt a villamosokkal, az utcakővel, az álgótikus Elzbietával és a Horodecka utca impozáns-elhanyagolt házsorával mind-mind arról tanúskodott, hogy célt értem (Európa! kultúra! szabadság! élvezetek!).

Sokáig tartott, több mint öt évig. Ezért is veszem néha a bátorságot, hogy ifjúkoromat “lembergi ifjúságnak” nevezzem. Pontosan tudom, milyen felelősség ez. Százezrek élnek időben és térben anélkül, hogy észrevennék, hogy egy: ez az ifjúságuk, kettő: ez lembergi ifjúság. A lényeg, hogy a kívülállóknak sohasem tudom igazán elmagyarázni, mitől olyan különleges is ez, mitől olyan más. Csak holmi orgonabokrok jutnak eszembe, egy üveg lőre a Magas Vár tetején, a régi tetők és falak látképe, meg a zene, például a Jethro Tull, bár hogy jön ez ide?

Egyetértek, nem túl meggyőző ez az egész, ez a “lembergi ifjúság”. Bár a “kijevi fiatalságomhoz” képest még mindig valami. Mert az csak pár évig tartó rémálom volt: ott magasodott fölöttem, az alvó fölött, ez a lidérc, hol csábítva, hol rémisztve, alkoholszagot árasztva, vagy ahogy a szavak valamelyik, nálam radikálisabb mestere mondaná – lelki halált.

Ennélfogva nincs is értelme tovább időzni nála.

 

2.

De mégis, milyen volt ez a lembergi ifjúság?

Mindenekelőtt keserű ízű. Ezt az érzést hívják csalódásnak. Nagyon jó érzés, rendkívül termékeny és gyümölcsöző, állítják az általam ismert “fejlődésregények” szerzői. A csalódás azon a láthatatlan határon keletkezik, ahol a képzelet összeütközésbe kerül a valósággal. S mert ez a határ valóban láthatatlan, néha a csalódás is átváltozhat észrevétlenül elragadtatássá, és fordítva.

A képzeletbeli Lemberg festői zöld dombokon terült el, tökéletesen megőrizve az alkalmasint még középkori város szerkezetét és architektúráját. A nyitott ablakokból nonstop zongoraszó áradt, de legalábbis jófajta szimfo-rock, a lányok hosszú hajjal, fejükön koszorúval vártak rám a füvön, a szökőkutak mellett. A képzeletbeli Lembergben kizárólag ukránul beszéltek, legfeljebb öreg varázslók és boszorkák engedtek meg maguknak holmi latint vagy görögöt. Ugyanígy mindenki kívülről fújta Antonics verseit, esténként pedig vándorzenészek adtak koncertet a szabad ég alatt. A város alatt járatok és termek kiterjedt rendszere húzódott, itt őrizték a kimeríthetetlen bor- és aranykészleteket, szöveteket, ősnyomtatványokat. Egyáltalán, végtelenül titokzatos város volt ez: nők, növények, esők mind-mind titoktól illatoztak itt. Tudtam, a lembergi patakot a föld alá rejtették, de benne igazi atlanti angolnák úsznak, minthogy a város valójában az atlanti zónában fekszik, sőt az sem kizárt, hogy a tengerparton.

A valóságos Lemberget kilencvenvalahány százalékban rémséges külvárosok és új épületek alkották. Egymás mellé zsúfolt ipartelepek, zegzugos gyárak és állomások káosza, a hetvenes-nyolcvanas évek egyhangú lakótelepbeépítései, vasbeton, panel, bűz és fogcsikorgatás. A városi hatóságok teljes tehetetlensége, hogy úrrá legyenek a vízzel, csatornázással, közlekedéssel kapcsolatos problémákon. A nyitott ablakokból ha áradt is valami zene, az kizárólag szovjet esztrád volt, a városban úton-útfélen orosz beszédet lehetett hallani. De ami ennél is rosszabb: az ukrán nyelv hordozói szinte kizárólag meglehetősen tompa és passzív falusiak voltak. Az egyetemi diákok egész megjelenésükkel, társalgási nívójukkal és életmódjukkal inkább valamilyen imbecilis tanárképző diákjaira emlékeztettek. Az úgynevezett nemzeti értelmiség pedig az alattvalói hűség és szervilizmus csodálatos mutatványait adta elő, egész ukránságát derűs pofává és hímzett parasztinggé szublimálva. Mindez együtt alkotta a szovjet ember általam ismert legocsmányabb alfaját – a szovje-tukránt.

Így hát nem maradt más a számomra, mint a valamiféle párhuzamos, titkos Lembergbe vetett hit. A város időről időre életjelet adott magáról. Ez néha egy-egy árnyék volt: a vándormadarak földjéről eltávozott, egykori személy árnyéka az óváros mocsoktól bűzlő kazamatáiban. Néha egy-egy hír az aktuális politikai perről, ellenzéki képzőművészeti kiállításról, a Sztepan Bandera című rockoperáról, vagy hippitalálkozóról a Szent Kertben. Néha a teljesen konkrét Dem, Valerij Demjanisin felbukkanása a láthatáron. Egy-egy Tarkovszkij-film, séta a Licsakivszkij-temetőben, éjféli száguldás a sötétbe a Magas Vár lankáin – mind-mind erősíthette ezt a másik Lemberget. A legborzalmasabb ifjúkori katasztrófák idején is elég volt elsétálnom a Főtérre egy megkezdett üveggel, vagy akár anélkül.

A legkülönösebb, hogy amint véget ért lembergi ifjúságom, mégiscsak eljutottam ennek a titkos Lembergnek a szívébe, borral, álmatlansággal, szerelemmel és nedvességgel áthatott, sűrű légkörébe. Meggyőződhettem róla, hogy nem voltak alaptalanok a sejtéseim. S noha már nem játszott a Vujki, Kalinec már nem írt, Csubaj pedig már nem élt, azért bizonyos mértékig mégis az ottani misztériumok részesének éreztem magam.

Akkoriban kénytelen voltam visszatérni szülővárosomba, jegyzetfüzeteimben hosszan rágódva életem e kudarcán, s felkészülve arra, hogy minden erőmmel ellenszegüljek hátralévő életem értelmetlenségének.

Rossz, hogy szinte semmi sem valósult meg abból, amit elképzeltem. Jó, hogy így történt minden.

 

3.

Jó, hogy nem Kijevben élek. Hogy csak a fiatalkor rémálma volt. Így aztán nem is ismerem. Lehetséges, hogy egyben-másban csak megérzéseim vannak. De számomra ez a város reggel fél hétkor kezdődik, amikor kiszállok a vonatból, és hallom – szemből, a hátam mögül – a taxisok semmi jót sem ígérő kiáltozását: “Muscsina, takszi nyedorogo!”

Sok ismerősöm abban látja Kijev legfőbb jellegzetességét, hogy nem ukrán. Mindenekelőtt a nyelvhelyzetről van szó, ami szerintem azért kilencvenegytől, sőt már kilencventől kezdődően folyamatosan ingadozik a két oldal – az ukrán és az orosz – között. De nemcsak erről.

Kijev általában is valamiféle más, “nem-ukrán” mentális-lelki hatásmezőben helyezkedik el. A közelebbi-távolabbi városokból és falvakból szüntelenül áramló tősgyökeres ukránság nem képes átformálni Kijevet, ellenkezőleg – Kijev formálja át ezt az ukránságot. Ennek legszembetűnőbb jele a kijevi városi lét teljes gépiessége. Kijevből, az összes európai fővárossal ellentétben, hiányzik az “örökké veled élő ünnep”, noha a városi lét látszólag tele van mindenféle népi mulatsággal. A személytelen emberáradatok hömpölygése, kölcsönös bizalmatlanság, elszigeteltség, harcra, erőszakra való örökös készenlét, ezzel párhuzamosan az improvizáció, az oldottság, az emberi viszonyok játékának a hiánya – mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a kijevi lakosság egymás számára idegen és felesleges emberek gigantikus, kaotikus tömegének tűnjék. Nem, Kijevben semmiképp sem érezhető a lét ama elviselhetetlen könnyűsége, ami Párizsban, Prágában, Belgrádban, sőt New Yorkban. A lét – sziszifuszi, az élet – csiszi-csoszi, hogy ezzel a nem túl bravúros rímmel éljek. Talán csak a foci lép fel időnként a katalizátor szerepében, aminek segítségével felszínre törhet a mélyen rejtező emberi, de ez annyira lényegtelen és változó tényező, hogy önmagában semmin sem képes igazán változtatni.

Barátom, Jurko Pozajak, azt hiszem, meg tudna cáfolni. Ő ismeri a másik Kijevet, mindenféle egzotikus enklávékat, a megőrződött belső kisvárosiasságot a maga reális ritmusával, törvényeivel, autonómiájával és nyelvével, mindenekelőtt a Zsidópiacot. Nem is annyira neki hiszek, mint inkább abban, hogy muszáj hinni neki. Különben semelyikünk sem bírná ki szemtől szemben ezzel az embermasszával.

Számomra Kijev kis sziget az óceánban, egy maréknyi ember, aki itt él, szerkesztőségekbe, műtermekbe, lakásokba, kávéházakba szétszóródva, azok, akik évek, évtizedek óta folytatják észrevétlen harcukat a kijevi gépiesség ellen, és megmaradtak eleven embernek. Köztük őrületes távolságok, amiket csak a metró képes legyőzni. Útjaim valójában egyik rejtekhelyről a másikig tartanak, vagyis Kijev nem más, mint több tucat miniatűr erődítmény. Kimerészkedni cseppet sem kívánatos, és roppant veszélyes. Kizárólag az alkoholkészletek pótlása végett szabad. Mindenfelé torz pofájú szörnyek ólálkodnak, és a maguk sajátos nyelvén vartyognak.

Az összes evilági szerep közül a mesélő szerepét érzem a legközelebb magamhoz. Ez azt jelenti, hogy a nyelv – nem az írás, maga a nyelv, az élőbeszéd – rendkívül sokat jelent a számomra. Ugyanígy fontosnak tartom, hogy hallgassak másokat: hogyan beszél valaki ezen a világon, és miről szövegel. Órák hosszat tartó esti-éjszakai odüsszeiáim során mindenféle talponállókban és kocsmákban szívesen meghallgatok bárkit – élettől megnyomorított részegest, megtört sportolót és üzletembert, művészt és művésznőt, vidám gazfickót, szentimentális szajhát, kurafit, nőstényfattyat, ezt az egész pereputtyot, amit tévedésből néha népnek neveznek. Nekem, mint a Bu-Ba-Bu csoport Patriarkájának, enélkül nem megy. A világ legtermészetesebb dolga, így van ez Frankivszkban és Lembergben, így volt Krakkóban, Prágában, Berlinben is.

De Kijevben ez szinte lehetetlen: angyalbarátaim visszarántanak minden alkalmi közeledéstől – a társalgásban, kitárulkozásban veszély leselkedik, kockázatos vállalkozás, minimum koponyatörés lesz a vége (már látom is a kijevi aszfaltot, beterítve a fogaimmal). Veszedelmes óceán ez körülöttünk, mondják barátaim.

Így hát Kijevben az írók kizárólag írókkal beszélgetnek. Vagy, ahogy ők érzik, Istennel társalognak. Hisz mi más marad?

 

4.

Jó, hogy nem Lembergben élek. Amennyire tudom, távollétem évei alatt még mindig nem sikerült megoldani a vízellátás problémáját. Bár az utóbbi időben érezhetően kényelmesebb lett az élet: a magánkezdeményezések a mifelénk krónikusan kedvezőtlen körülmények ellenére is képesek voltak valamelyest átformálni a város mindennapjait és arculatát. De jó, hogy nem Lembergben élek, mert számomra nem elsősorban a kényelem a fontos.

Lemberggel kapcsolatban a kilencvenes évek elején elterjedt, hogy a város pusztul. A romos város külsőleg is alátámasztani látszott ezt a vélekedést: az utcák, épületek állapota, a leszakadt erkélyek, ereszcsatornák és stukkók, a sötétség, szitáló köd és hideg, a káromkodással és szeméttel teli udvarok. Lemberg szó szerint haldoklott, egyetlen hatalmas pályaudvarrá változott, amolyan támaszponttá az Ukrajna nyugati határai felé tartó, nyúlszőrsapkás, sportruhás FÁK-os siserehad számára.

Ezzel párhuzamosan egy sor “kilencvenkettes vonatos” (van egy ilyen, félig kijevi, félig lembergi típus) hagyta el Lemberget (és hagyja el, mellesleg, mind a mai napig). Többségük – legalábbis ideiglenesen – Kijev mellett tette le a garast. Lemberg a szemünk láttára vesztette el fiatal, tehetséges, értelmes, rugalmas embereit. Ők döntésükért a begyöpösödött helyi hatóságokat okolták, noha az efféle migráció anyagi okai mindenki előtt nyilvánvalóak és világosak voltak. Kijevben lényegesen magasabb bér és szédületes karrier várta őket (felsőfokú végzettséggel és az államnyelv anyanyelvi szintű ismeretével az ember csak lefeküdt aludni mint reményteljes újságíró, és másnap már valamiféle elnökhelyettesként, de legalábbis annak titkáraként ébredt, ami lényegében ugyanaz). Egyesek bátortalanul azzal indokolták átköltözésüket, hogy “legalább egy kicsit ukranizálni kell Kijevet”, de őket – némi joggal – illett megmosolyogni.

Általában véve kirajzolódott valamiféle ördögi kör: Lemberg pusztul, mert távoznak belőle a legjobb erők, és távoznak a legjobb erők, mivel Lemberg pusztul.

Valójában – amint azt a következő évek megmutatták – Lemberg egyáltalán nem pusztul. Bár az is igaz, hogy bizonyos értelemben nem is fejlődik. Egyszerűen arról van szó, hogy Lemberg természeténél fogva konzervatív. Lembergben mindenfajta lakosból nagyjából mindig ugyanannyi marad: ugyanannyi gazember, őrült, hazafi, állampolgár, polgár, bohém, vaskalapos és muszka. Azaz többé-kevésbé változatlanok az arányok. Ez lehetővé teszi Lemberg számára, hogy mindig, még átmeneti, zavaros állapotában is önmaga legyen.

 

5.

“Lembergben azt beszélik, hogy K., a költő rettenetesen megharagudott rád” – közölte velem a szokás szerint kellemetlen hírt egy exegéta. “Ugyan már, Lembergben mindenfélét beszélnek” – válaszoltam erre.

Lembergben azt beszélik, hogy doktor C. lánya Amerikába ment szülni. Lembergben azt beszélik, hogy Scs., a fogorvos lehúzza a halottak fogáról az aranykoronát. Lembergben azt beszélik, hogy Je.-nek viszonya van B.-vel, H.-nak pedig P.-vel. Lembergben azt beszélik, hogy Cs.-nek a kisfiúk tetszenek. Lembergben azt beszélik, hogy Ju. kiállításának a megnyitóján rovarirtós szendvicset szolgáltak fel. Lembergben azt beszélik, hogy R. az utóbbi időben erősen kopaszodni kezdett, biztos teherbe esett a szeretője. Lembergben azt beszélik, hogy K....ckijék a múlt héten nem mentek templomba. Lembergben azt beszélik, hogy Ez lakást vett magának, Az egy óriássnaucert, Amaz egy zsidólányt. Lembergben azt beszélik.

Hogy megértsük, milyen jelentőséggel bír Lemberg számára ez a “beszélik”, mint tényező, meg kell szoroznunk hatását az összes korábbi korszak, különösen a legutóbbi politikai és egzisztenciális elnyomásával. A besúgások, koholt vádak, lélekhalászatok légkörével. Igen, Lembergben mondták először, hogy Dz. bevallotta, Dzs. tagadta, J. K.-t pedig megfeszítették.

Ennek köszönhetően a város túlélte, a legnehezebb időkben is megőrizte önmagát. A lembergi pletyka és csevely – egymás egyfajta támogatása. Mert a valódi lembergiek egyetlen nagy család, la familia, maffia, ahol mindenki támogatja a másikat az állandó pletykálással, érdeklődéssel, irigységgel és gyűlölettel, mely már-már szeretet, makacs figyelem. Elképesztően életrevaló ez a Lemberg, nemhiába tartozik a macskafélék családjába.

Lemberg szemmel tartja az embert, helyesebben nézi, akárcsak a híres nietzschei szakadék. Nem titkolhatsz el előle semmit – csodálatos detektor, már-már detektív, mely előtt nem maradhat rejtve sem nemzetárulás, sem közönséges házasságtörés, de még a bridzselés közben elkövetett kisebb stiklik sem. A lényeg azonban, hogy Lemberg mindent megbocsát. Mert egy nagy családban sok minden előfordul. Ezért hát valójában nem is szakadék, csak amolyan családi barlang, közös völgy, az embermeleg párájával teli, történelmi ülepítőmedence.

És mi van Kijevben? Közöny? Senki nem kíváncsi senkire? Kicsiny közegek belső vihara miniatűr erődítményeik közepében?

 

6.

Nem szeretem Kijevet, írtam több mint két évvel ezelőtt. Személyes okok vezettek: a város brutálisan meggyilkolta a barátomat. Valójában bárhol megtörténhetett volna hasonló eset, bármelyik más városban, más országban, vagy akár más bolygón. De akkoriban valahogy annyira kijevi volt ez az egész, ez a gyilkosság, ez a képtelenség, ez a halál – semmiért!

Ez az, semmiért. Kijevben mindig érezni a Semmit – tévedhetetlenül kiszúr az emberáradatból mindenkit, aki más, aki különbözik, lesi a mozdulatait, füleli a nyelvet, megszimatolja a legkisebb lelki rezdülést, a hangulat legapróbb ingadozását. Nem is az a lényeg, hogy megsemmisítse a másmilyent, inkább (ha szabad értelmeznem) hogy ártalmatlanítsa, pontosabban betörje. Felveszi a listára, és többé már nem téveszti szem elől – amíg csak él. Ha már szakadékról beszélünk, ő az.

Aznap reggel épp frissiben érkeztem Kijevbe, mindenfelé elintéznivalók, találkozók vártak, már nyolckor a nyakamba vettem a várost, hogy a kismillió ígéretnek legalább a felét teljesíteni tudjam. Körülbelül kilenckor ért a szörnyű hír, ezután már csak a tehetetlenségi erő hajtott, minthogy az efféle hírek után az egész mindennapos rohangászás egy csapásra értelmét veszti az egyetlen, nagy számvetés fényében. De egyre csak gyűrtem a hihetetlen kijevi távolságokat – talán valamiféle önvédelem volt ez, esetleg a menekülés illúziója. Akárhogy is: különböző, egymástól rendszerint meglehetősen távol eső helyeken bukkantam fel a föld alól. És mindenhol ugyanaz a látvány fogadott: utcai standokon húst árultak. Valamiféle húsnap volt egész Kijevben – a metróállomások mellett, rögtönzött piacokon, lépcsőkön, parkokban, udvarokon emberek álltak, és húst árultak a fehér bádogborítású, boncasztalra emlékeztető standokon, jókora darabokat hasítottak, csontokat törtek, fölöttük virágpihék, darazsak, legyek keringtek, június volt, ragadós, fülledt minden, halálos kijevi por szállt a levegőben, megült a standokon, a tetemeken, az árusok és vevők arcán, de ők egyre csak tették a dolgukat, szorgosan, ütemesen trancsíroztak, méricskéltek, szagolgattak, árakat kérdezgettek.

Szerintem vicc volt az egész. Így tréfálkozott a Semmi. Amolyan film volt ez a barátom halálára. A Semmi elérte célját: ezután körülbelül egy héttel mintegy magától íródott le a mondat: “Nem szeretem Kijevet.”

 

7.

Mégis, kénytelen vagyok időről időre Kijevbe utazni, elkerülhetetlen, ez – amint már írtam – alapvető része az életemnek, ez az utazás Frankivszkból Kijevbe, a kötelező lembergi megállóval.

Akkor is nagyjából minden ugyanúgy történt, bár már a lembergi peronon erős lehűlés érződött, ami miatt nem tudtam rendesen elszívni a cigarettámat valamilyen távoli ismerőseim társaságában, aki a szomszédos kocsiban utazott. A vonaton szinte rögtön lefeküdtem aludni, mert tudtam, hogy már ötkor fel fognak kelteni – Kijev előtt még ki kell pucolni a vagont. A kalauznő valóban nem is hagyott heverészni, “Muscsina padjom”, ordította a fülembe a rettenetes szavakat. Órám számlapja világított a sötétben. Háromnegyed öt. Fogamat összeszorítva, magamban átkozva e létező világok legrosszabbikát, kikászálódtam a köpeny alól a hidegbe. A legfontosabb az volt, hogy az előteret megtisztítsam a rengeteg potykától, mely odafagyott az alvadt vértől iszamós padlóra. Eszembe jutott, hogy egy körül verekedés hangjait hallottam az előtér felől. Pech, gondoltam magamban. Vagy öt vödör jeges vizet öntöttem a klotyóba. Közben akadályozott a többi utas: holmi bolyhos kendős nénikék meg plecsnikkel teleaggatott, üvöltöző veteránok. A folyosót már azalatt fejeztem be pánikszerű gyorsasággal, hogy a vonat fékezett a Kijevi Központi Pályaudvaron.

Sötét volt, de ösztönösen éreztem, merre kell mennem, hogy bejussak az épületbe. Útközben taxisok állítottak meg, a könyököm és a kabátom szárnya után kaptak, gyufával az arcomba villantottak. Persze az is lehet, hogy nem taxisok voltak. Sorfalukon áttörve végre bejutottam a váróterembe, de ott annyi büdös hajléktalant, nyomorékot, purdét és őrültet láttam, hogy kénytelen voltam szinte a küszöbről visszafordulni, épp mikor észrevettem egy banditakülsejű rendőrt, aki határozott léptekkel megindult felém.

Tudtam, feszített napnak nézek elébe Kijevben: egyenes adás a tévében, kiadói értekezlet, amire nem volt időm átnézni mindenféle fontos papírt, beszélgetés a holland attaséval angolul vagy németül, koordinációs bizottság az összes belső intrikájával együtt, szerzői est meg “ami odalenn van”. Ezzel kapcsolatban muszáj volt valamennyire rendbehoznom magam ezután az elviselhetetlen utazás után. Ez kizárólag nyilvános illemhelyen volt lehetséges, ám a hatalmas, derengő “M” betűről, amelynek felszólítására megindultam, kisült, hogy a metróbejáratot jelzi. A tantuszért álló sor olyan lassan mozgott, hogy kényelmesen megfigyelhettem, hogyan dőlnek ki ájultan a terhes anyák, hogyan dolgoznak a zsebtolvajok (voltak vagy tízen, egyikük cinkosan megmutatta a kését, amikor véletlenül találkozott a tekintetünk), végül ahogy a feldühödött pénztárosnő a kassza ablakán keresztül az egyik fárasztó utas szemébe döfi a ceruzáját. Az illető az arcához kapott, az ujjai között folyt ki a szeme. Valahonnan ismertem. Azt hiszem, egy vonaton utaztunk.

Már a mozgólépcsőn vettem észre, hogy rohanok – a kijevi metróban ezekben a reggeli órákban (háromnegyed hét volt) folynak a razziák. S valóban – a mozgólépcső alját néhány tengerészköpenyes, drabális fickó ellenőrizte. Már fogtak is pár szerencsétlent a seregbe. Lázasan kutattam az emlékezetemben, melyik évben voltam katonai szolgálaton, hogy valamit azért mondhassak nekik, bár állítólag nem sokat szokott segíteni. Egyetlen megoldás maradt – visszafordulni, és a menetiránnyal szemben felrohanni a mozgólépcsőn. Filmen már láttam ilyet, azt gondoltam, meg lehet csinálni.

Másvalami tűnt lehetetlennek: átfurakodni a sötétségen, az emberek között, a testek és kabátok között, mankók, csonkok, csapok, széttárt tenyerek, tátott szájak, inas húsokkal teli zsákok között, a kemény, hideg levegőn keresztül. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy soha, soha többé nem jövök Kijevbe, de rémülten éreztem: késő az efféle fogadkozásokra.

“Utastársak, ébresztő, egy óra múlva Kijev!” – mondta nem túl bőszen a kalauznő. Visszatértem a testembe, akár a kupéba. Már egész világos volt, az órám fél hatot mutatott.

A legnagyobb élvezet a rémálmokban – amikor véget érnek. Te aztán tudod, Kijev.

 

Fordította: Körner Gábor

Jegyzetek:

1 Domb Lemberg belvárosában, kedvelt kirándulóhely.

2. Nonkonformista festő, grafikus, a 70-es évek Lembergjének kultikus figurája.

3 Ihor Kalinec és Hrihorij Csubaj, költők.

4 Fiatalember, olcsó taxi! (orosz)

5 Lefordíthatatlan szójáték: a város névadójának, Levnek a neve "oroszlánt" jelent.

6 Ébresztő, fiatalember (orosz)

7 Ami odalent van - Jurij Pokalcsuk író sokak által pornográfnak minősített novelláskötete


Volodimir Dibrova

A kortárs ukrán irodalom

Problémák a gyarmati lét után

 

A provincializmus átka

Ukrajna gyarmati státusát nem csak a lelkes hazafiak ismerték fel. Lenin is kijelentette egy 1914-es svájci beszédében (amelyet munkáinak szovjet kiadásai nem tartalmaznak), hogy “Ukrajna olyanná vált Oroszország számára, mint Írország Anglia számára: végletekig kihasznált terület, mely cserébe semmit sem nyer” (55, 269). Ezt a véleményt széleskörűen elfogadták Szovjetunió-szerte a 30-as évek elején. 1928-ban Mihajlo Volobujev, egy orosz kommunista közgazdász azt állította, hogy Ukrajna nem ázsiai típusú gyarmat (szegény és nem iparosított, amelynek erőforrásait egyszerűen elszívja a kizsákmányoló birodalom); hanem inkább az európai típusú gyarmatokhoz tartozik, azaz olyan iparilag jól fejlett terület, ami nem annyira forrásaitól volt megfosztva, mint inkább fővárosától és potenciális nyereségétől. A legfőbb bűnösök – véleménye szerint – nem a nyugati tőkések voltak, hanem Oroszország (55, 269).

Napjainkban számos nyugaton élő politológus és történész (V. Holubnyicsij, Z. Melnyik, B. Bandera, B. Kravcsenko, I. Koropeckij) ír a szovjet “központ” és a “peremvidékek” közötti gazdasági kapcsolatok gyarmati típusáról. A mai orosz közgazdászok majdnem kizárólag az átmenet általános tendenciáira összpontosítanak és nem látnak alapvető különbséget azon feladatok között, amikkel Oroszország, illetve a volt szovjet köztársaságok néznek szembe, míg ukrán kollégáik gyakrabban szólnak az “új gyarmati” szindrómáról, amely az ország fejlődését gátolja (47, 89).

Talán ezért nem véletlen egybeesés, hogy a feltehetően első támadás az orosz tőkés ideológia és politika ellen egy ukrán költőtől indult, Tarasz Sevcsenkótól (A Kaukázus-ban), 1845-ben. Ugyanilyen gyarmatellenes szenvedélyről, és Ukrajnának a geopolitikában és a kultúrában betöltött vezető szerepe felismeréséről tett tanúságot Mikola Hviljovij az “Ázsia reneszánsza” gondolatával. Bár látomása nem vált valóra, nem csak az 1920-as évek illúzióira és féktelen légkörére volt hatással, hanem az azt követő idők nemzeti felszabadítási mozgalmára és kulturális megújhodására is.

Nincs közvetlen kapcsolat a művészet és a gazdaság vagy politika között, az irodalom és egy nemzetállam megléte vagy hiánya között, mégis az ukrán történelem nagy mértékben megmagyarázza az új ukrán irodalom kínos helyzetét. Ivan L. Rudnyickij történész (49, 16–17) szerint a cárista kormány állandó politikája – mely ilyen szempontból teljes támogatásra talált az orosz nyilvánosság körében, beleértve a baloldalt – tagadni próbálta az ukrán nemzetiségnek még a létezését is. Az ukrán örökség azon alkotó elemeiről, amelyek asszimilálhatóak voltak, kijelentették, hogy a “Minden Oroszok” nemzetéhez tartozóak, melynek a “Kis Oroszok” csak egy törzsi ága; az ukrán örökség többi elemét, melyek hasonló kisajátítás céljának nem feleltek meg, rendszeresen elnyomták és irtották. Például, azzal a szándékkal, hogy az ukrán nyelvet egy paraszti nyelvjárás szintjére száműzzék, az orosz kormány két évszázad megszorításait és megkülönböztetéseit követően 1876-ban minden ukrán publikációt általánosan betiltott. Az óriási nyomással szemben az ukrán nyelvészek és néprajzkutatók az ukrán etnikai önállóság eszméjének védelmére keltek, a szláv nyelvcsalád más nemzeti csoportjaihoz hasonlóan; ukrán történészek – Kosztomarovtól Hrusevszkijig – demonstrálták az ország fejlődését a történelmi időktől saját korukig.

A különböző elnyomási kísérletek eredménye az lett, hogy minden új, ukrán irodalmi nemzedéknek be kellett bizonyítania, hogy irodalma nem “lengyel–osztrák konspiráció” vagy a “polgári nacionalisták” felforgató akciója, hanem egy természetes, bona fide kulturális valóság. Az Orosz Birodalom hivatalos kultúrpolitikája, mely magáévá tette a hármas vezérfonalat [nemzeti jelleg (narodnyiszty)–ortodoxia–royalizmus], az egységesítést célozta meg, nem hagyva teret a “nemzeti devianciáknak”. A népnyelven írt irodalom kérdése szinte azonnal politikai üggyé kovácsolódott és az ukrán irodalom lelkes képviselőit rendszeresen szakadár magaviselettel, felforgatással vádolták. Annak ellenére, hogy a XIX. századi ukrán szerzők nyugat-európai léptékkel mérve is a tehetség igazán meggyőző bizonyítékaival szolgáltak, az ukrán nyelvet “kulturális célokra” alkalmatlannak nyilvánították, melynek csak “konyhanyelv szintű használata” megengedett (17, 160). A többi tekintélyes és népszerű európai nyelvhez képest a tanulatlan ukrán nép nyelve nyersnek és használatát illetően korlátozottnak tűnt. Az ukrán nemesek csak olyankor használták, ha egyszerű, hétköznapi háztáji elintézendőiket beszélték meg parasztjaikkal, gyakran az orosz nyelvjárásának tekintve azt. Ez egyértelműen rányomta az alsóbbrendűség bélyegét az ukrán kultúra egész képére, másodlagos, eredetiségének híján lévő jelleget kölcsönözve neki más “történelmi nemzetekhez” képest.

A “házi használat” elmélete azon az eszmén alapult, hogy az ukrán irodalom az orosz irodalomnak egy mellékága, egy egyszerű rügy az éltető törzsön, nem eltérő változat, még kevésbé külön faj. Ez az ukrán szót hatásosan korlátozta volna a népmesék, az anekdoták és vígjátékok szintjére, és komoly lépést jelentett volna az ukrán nyelv lefokozása felé. Az ukrán egy elsődlegesen szóbeli kultúrává válhatott volna, mely “a fogalmakat szituációs és működési koordinátarendszeren keresztül határozza meg, melyek minimálisan elvontak, eszméik pedig vagy azok konkrét manifesztációján vagy szövegkörnyezetén keresztül értelmezhetők, de csak igen ritkán elvont ideák kifejezőeszközein keresztül; a szavak jelentéstartalma pedig közvetlen szemantikai megerősítés által ellenőrizhető, sokkal inkább megtapasztalás, mint logikai meghatározás útján” (25, 23).

A “házi használat” elméletének pontos megvalósítása elkerülhetetlenül az ukrán irodalom további peremretolódást eredményezett volna, kis(ebbségi) irodalmat hoz- va létre.

A XX. századi sztálini politika egyik eredménye a forradalom után kezdődött ukrán nemzetépítés folyamatának megállítása, sőt visszafordítása volt. Ennek egyik kifejezőeszköze a kétnyelvűséghez való visszatérés és a forradalom előtti dichotómia visszaállítása az orosz nyelvű városok és az ukrán nyelvű falvak, kisvárosok között. Az ukrán kulturális folyamatokat alárendelt, provinciális szintre fokozták le, míg az intellektuális munka legértékesebb formáit az “össznemzeti”, vagyis az orosz szférába áramoltatták.

A totalitarizmus idején a kötelező irodalmi kánon szovjet változata a szocialista realizmus világosan meghatározott formáját ölti: “a világirodalom egy új mozgalma, mely a kommunizmus esztétikai ideáljait szem előtt tartó szocializmusért folytatott harc során született, Lenin alapelveire épül, mely a nemzeti jellegre (narodnyiszty) és a pártideológiára (partyijnyiszty) vonatkozik, és amelyet a szocialista humanizmus és internacionalizmus ösztönöz” (39, 406). E kánon előírásinak megfelelően az irodalomnak tartalma szerint szocialistának, nemzeti formáját illetően sokszínűnek, jellege és szellemisége szerint pedig nemzetközinek kell lennie.

A Szovjet Írók IV. Kongresszusának (1967. május) határozata kimondja: “A szovjet irodalom össznemzeti és nemzetközi. A testvéri irodalmak mindegyike nagy sikereket ért el ideológiai és művészeti fejlődésében. A Kongresszus hangsúlyozza, hogy az ideológiai és alkotói hatások kölcsönösségének fokozódása és a testvéri irodalmak gazdagítása alapvető feltétele össznemzeti művészetünk egésze további fejlődésének.” A Kommunista Párt hangsúlyozta, hogy a szovjet népek egyre szorosabb összefogásra törekszenek, amíg a teljes egységet el nem érik. A párt ideológusai azon az állásponton voltak, hogy az össznemzeti szovjet irodalom hamarosan magába olvasztja majd mindazt, ami értékes és fontos a testvéri irodalmakban és így kizárólagos nemzetek fölötti irodalommá változtatja azt. Tehát a rendezőelv az volt, hogy a nemzetek halmazát egyetlen nemzetté (a szovjet néppé) olvassza, ennek kultúrája, gondolkodása és kormányzása eszközéül az orosz nyelvet téve meg.

Érdekes mennyire erőteljes és hatásos lehet a szerető és gondoskodó pártállam mítosza. A. N. Ebeogu nigériai kritikus számára még 1983-ban is a Szovjetunió területén élő népek “az orosz nép alkotórészei”, és meggyőződése, hogy “az SzSzKSz célja a modern időkben a Szovjetunióban élő különböző népek irodalmainak támogatása… Hasonlóképpen, mint ahogy Jugoszláviában is négy nyelv által képviselt, négy különálló irodalom létezik és ezek mindegyikének virágzása legalább részben annak a határtalanul jótékony hozzáállásnak köszönhető, mellyel a hivatalos marxista-leninista doktrina a nemzeti kulturális különbözőségek megóvása fölött őrködött.” (20, 28)

A gyakorlatban a marxista-leninista doktrina által képviselt “nemzeti kulturális különbözőségek megóvása” azt jelentette, hogy mindegyik testvéri (azaz nem-orosz, határvidéki) szovjet irodalom a “mi életünk” bemutatásakor szigorúan követett egy hivatalosan jóváhagyott “központi” (azaz orosz) normatív modellt. Míg az ideológiailag biztonságos irodalmi minták minden köztársaság és etnikai kisebbség minden írója számára kötelezőek voltak, a “virágzó” nemzeti változatokat nem csak lehetségesnek, hanem fokozottan szükségesnek tartották. A központ–vidék kettős ellentét, mely a “össznemzeti” szovjet irodalom elképzelésének magja, mélyen a szovjet író lelkébe ivódott.

Ez a központ vidék ellentét még 1989-ben is továbbélni látszott. Vitalij Korotics kortárs ukrán költő és a népszerű moszkvai Ogonyok című kiadvány akkori szerkesztője számos interjút közölt Kijevben (Mology Ukrajini, Kijiv), azzal vádolva az ukrán írókat, hogy nem képesek olyan saját “nemzeti” művekkel előállni, amelyek megfeleltethetők lehetnének olyan orosz peresztrojka-regényeknek, mint A. Ribakovnak Az Arbat gyermekei, V. Asztafjevnek Szomorú detektívtörténet vagy Cs. Ajtmatovnak Vesztőhely című írásai (28, 137–140). Jellemző módon a Korotics vádaskodásaira érkező dühös elutasításaikban az ukrán írótársak számos okot hoztak fel mentségül (a fokozott ukránellenes elnyomást, a bürokratikus akadályok sokaságát, papírhiányt), de sosem merték tagadni magát a tényt. “Idősebb kritikusok – írja Bohdán Rubcsák emigráns ukrán költő – vagy türelmetlenül várták azt a pillanatot, amikor a kortárs ukrán irodalom utoléri orosz vetélytársát, vagy a tény fölött sajnálkoztak, hogy sok időnek kell még eltelnie, mire ez megtörténik... Ezek a párhuzamok, nem beszélve az irodalmi “versenyek” elméleteiről, nem csak nevetségesek, naivak vagy unalmasak. Nagyon kártékonyak és veszélyesek. Ezek egy gyarmatosított nemzet életjelei – lovagias verseny szolga és mestere között, amikor egy szellemileg visszamaradott fiú úgy tesz mintha vetélkedne az apjával csak azért, hogy újra kihangsúlyozza apja felsőbbrendűségét.” (48, 43)

A házi használat elmélete és a szocialista realizmus elvei (más “testvéreihez” hasonlóan) egyaránt provincializmussal, szolgasággal és a “központi” hatalom iránti teljes lojalitással átkozták meg az ukrán irodalmat. De vajon gazdaságilag, politikailag, kulturális téren stb. tényleg el vannak-e nyomva az ukránok? Bizonyos értelemben – hogy egy angol kritikusnak, Terry Eagletonnak az írekről szóló írását ide alkalmazzam (19, 29) – természetesen nem. Az orosz tőkéseket sosem érdekelte különösebben, hogy az ukránok valójában ukránok vagy eszkimók, fehérek vagy feketék, a természet isteneit imádják vagy a Szentháromságot. Nem az etnikai sajátosságaik, hanem területük és munkaerejük volt az, ami az oroszokat csábította. Az ukránok egyszerűen csak egy kényelmes, szomszédos földterület lakói.

Alighanem a kortárs ukrán irodalmat elemző kritikai írások legfontosabb kulcsszava a “provincializmus”.

Nem Párizsban halunk meg,
Ezt biztosan tudom –
Hanem egy könny-és-izzadság-áztatta provinciális ágyban.
Senki sem nyújtja majd oda a konyakot,
Tudom,
Senki csókja sem nyugtat majd.
A sötétség körei nem oszlanak el a
Pont Mirabeau alatt.
Túl keserűen sírtunk és agyonhasználtuk a természetet
Szertelenül szerettünk
Szégyellve szeretőinket.
Túl sok költeményt írtunk
A költőket semmibe véve.
Soha.
Nem hagynak minket Párizsban meghalni.
Körbeveszik majd a vizet
A Pont Mirabeau alatt súlyos úttorlaszokkal.

A téma, amit a fiatal költő, Natalka Bilocerkivec felvet korántsem új, az ukrán entellektüelek majd’ minden generációjának szembe kellett néznie vele és politikai vagy esztétikai menedéket keresnie a problémával kapcsolatban. Mikola Rjabcsuk kortárs kritikus “dupla provincializmusnak” nevezte ezt az egyoldalú orientációt Moszkva irányába (45). Azt mondja, hogy feltehetően nincs még egy hasonlóan nagy nemzet a világon, amiről ilyen keveset lehetne tudni. Nincs másik ország, melyet ilyen alacsony arányban képviselne a művelt réteg, egy iskolázott és kreatív elit, mely a nép nyelvét beszéli: az ukránt, nem az oroszt (44, 96).

Miroszvav Popovics ukrán filozófus (41, 74) a parancsuralmi rendszert hibáztatja, mely előmozdítja az asszimiláció folyamatát és aláássa az ukrán kultúra alapjait. 1920-ban egy jeles ukrán kritikus, Andrij Nyikovszkij azt fejtegette Pavlo Ticsina remek költőnek, hogy a modernista Európába vezető út nyugat felé tart, ezért senki se induljon észak-keletnek, Moszkva vagy Szentpétervár felé, ha Verlaine-t, J. Joyce-t vagy T. S. Eliot-ot akarja élvezni. De az állandó függőség érzete (ebben az esetben a domináns kultúra bölcseitől), mely oly jellemző volt a túlközpontosított Orosz Birodalomra, már a kommunizmus eljövetele előtt is nyilvánvaló tény volt. Vajon nem az új ukrán irodalom megalapítója, Ivan Kotljarevszkij volt-e, aki Éneász (1799) című komikus eposzát megírva nem közvetlenül Vergilius klasszikus művéről modellezte azt, hanem egy kisebb orosz költő, Oszipov változatát alkalmazta? Oszipov pedig a maga idején Éneászát írva nagy mértékben támaszkodott egy XVIII. századi hasonló című osztrák költeményre, melyet Aloize Blumaver írt.

Jurij Seveljov (Serech), a Columbiai Egyetem nyugalmazott professzora, aki a határon túli ukrán irodalom rendkívül aktív tagja volt évtizedeken át, úgy hiszi, hogy az ukrán emigráció tragédiája a XIX–XX. század ukrajnai mozgalmának egészéhez hasonlóan végtelen provincializmusában rejlik (52, 338). A világirodalom fő áramától történt állandó (vagy legalábbis az utóbbi három évszázadon át tartó) elszigeteltség elfogadható magyarázattal szolgál mindenfajta balsorsért, bár Seveljov más okát látja e szellemi kórnak. Szerinte a politikai gondolkodás két különböző nézet kialakulásához vezetett Ukrajnában: irodalmi-szóbeli (literáturno-szloveszne) és pragmatikus államépítő (reáljno-derzsávne). “A XIX. századi ukrán megújhodás az irodalom és a szó azon zászlaja alatt ment végbe, mely központi magja és megkülönböztető jegye volt az ukránságnak. Ennek első hajtásai nem politikaiak voltak. Tarasz Sevcsenko, a nemzet bárdja volt az, aki az ukrán szabadság őrzőjének nevezte a szót… De a politikai mozgalmak nem támaszkodhatnak pusztán irodalmi programokra és az állam sem épülhet a legdrágább nyelv legpontosabb helyesírási rendszerére. Az állam emberek millióinak ilyen vagy olyan fajta határozott valóságalapjain nyugvó létét jelenti, és ezeket az embereket nem kizárólag az irodalom élteti, nem fogják életüket áldozni a nyelvért vagy a helyesírási rendszerért akkor se, ha többnyire (bár nem mindig) a saját nyelvük használatát részesítik előnyben. Azok az emberek, akik kételkednek az »irodalmi-nyelvi« Ukrajna kialakulásának lehetőségében, csak a saját érdekeiket tartják szem előtt és nem állami léptékekben gondolkoznak. De ösztönösen érzik, hogy egy állam létrehozásához nem elég csupán az emelkedett hazafias buzgalom. Mint ahogy az sem ésszerű, hogy a több gyökerű nemzetet az ukrán szót imádók ezoterikus szektájának tekintsük.”

Az irodalmi Ukrajna nézetét az a Leninnek tulajdonított jelmondat söpörte el, miszerint “Adhatunk nekik tíz ukrán nyelvet is, feltéve hogy Ukrajna már a miénk.” Az irodalmi-nyelvi Ukrajna provincializmusunk egyik újabb testet öltése volt (51, 177–178).

Az efféle gondolkodás nyomai Grabovic professzor szerint Tarasz Sevcsenko (1814–1861) műveiben is megtalálhatóak. “Sevcsenko költészetének mitikus természete félreérthetetlen. Saját lelki- és létkörülményein keresztül zsenialitásának, és nem kevésbé kulturális üzenete aktualitásának köszönhetően képes volt létrehozni egy egyedül álló és időtlen rezonanciát, saját népe iránt táplált tudatos és tudattalan érzéseivel… Ezáltal megteremtette népének azt a képességet, hogy újra felfedezhesse önmagát és tudatára ébredjen újjászülető életképességének. De ezen adottság, ahogy az a mitikus adottságok esetében lenni szokott, nem volt hibátlan: a mítosz központi szerkezeti része, a közösségnek az apoteózisa és a szerkezet tagadása megkérdőjelezte szociopolitikai érvényességét. Ennél is kérdésesebb, sőt fatálisabb volt annak a mitikus gondolkodásnak az érvényessége, amit Sevcsenko az örökébe lépő honfitársai generációjának pszichéjébe vésett. A közösség apoteózisa és a szerkezet tagadása egyenes arányban van a kóros érzelmi megnövekedéssel és a racionális tényezők gátjával. Az ezredfordulós látomás részlegesen és a mítosz általában véve nem képes másra, mint hogy a metaforát és az eszményképet az elemzés és a gyakorlati megnyilvánulás fölé emelje. Míg az érvényes szociális és politikai hatás még további tanulmányozásra szorul, az olyan konkrét jelenségekre, mint a »jobbágymánia« (hlopománijá), illetve a népszerű anarchista tendenciák törvényesítésére tett hatás, az ideális közösség modellje részéről több mint valószínű.

A mítosz röviden szólva egy zavaros áldás volt és a rá adandó válasz elkerülhetet- len… Az ukrán kultúrában azonban a mai napig is a mítosz az uralkodó vonás.” (22, 161–162)

Ahhoz, hogy felmérjük e nézet helytálló voltát elég, ha meghallgatunk egyet az évente megrendezésre kerülő Sevcsenko-ünnepségeken tartott előadások közül, ahol a költőt állandóan úgy emlegetik, mint “a nemzet atyját” vagy “a nemzet megmentőjét”, vagy ha elolvassuk azokat a “hazafias” verseket, amelyek ma az ukrán sajtóban fellelhetők. Az ukrán irodalom intézménye számára “a haza szolgálata” még mindig nem a konstruktív, naprakész, legtöbbször gyakorlatias munkát jelenti, hanem a látványos kirakatsiránkozást. Álljon itt példaként egy ismert költő és politikus, Dmitro Pavlicsko verse, mely leírja mint találkozik a főhős teremtőjével, aki mint kiderül egy öreg újságárus, és a kék-sárga zászló árnyékában hazafias lapokat árul. (Literaturna Ukrajina, 1992. március 19.)

Hozzá léptem, elhagyva
kirakati mosolyomat és megkérdeztem:
ha a te teremtményed Ukrajna,
szabad általad miért nem lettem?
A hidegtől megremegett,
és könnyezett felköhögve:
Fiam, ha szabadság kell neked,
fogd ezt a zászlót, vidd előre!

Amit ez esetben Gabrovic professzor “jobbágymániá”-nak (hlopománijá) nevez a XIX–XX. század ukrán irodalmában “narodnyicsztvo” néven ismert és azt a próbálkozást képviseli, hogy minden kulturális jelenséget az Ukrajnával azonosított, elnyomott ukrán paraszt szemszögéből láttasson. A narodnyicsztvo időszaka beárnyékolta a városi és magasabb kultúrák olyan irányzatait, amelyek nem-ukránként, dekadensként és ártalmasként lettek bírálva és elvetve. De valóban azok? Egy, a Zustrichy (53, 120–130) lengyel folyóiratnak adott interjújában Jurij Seveljov kijelentette, hogy az ukrán kultúra sosem volt gyökeresen rusztikusnak (“rusztikáljná”) mondható. Ez a minőség sem nem valódi, sem nem természetes, hanem sokkal inkább a cári, majd később a kommunista politikának a nemzeti elit ellen irányuló fizikai és erkölcsi megsemmisítése és erőszakos eloroszosítása által kiváltott logikai eredmény. Az ukrán intellektualizmust a tudományban, az irodalomban és művészetekben kegyetlenül elszakították gyökereitől. A megüresedett helyeket könnyedén betöltötte ezek orosz megfelelője és ennek eredménye az ukrán kultúra tragikus fogyatékosságát és növekvő elmaradottságát hozta magával. Talán Iván Dzjuba volt az első olyan szovjet-ukrán, aki nyilvánosan felvetette az ukrán kultúra egységének problémáját és felhívta rá a figyelmet, hogy az ukrán nemzeti kultúra szerkezetében nagyon sok a hiány, az űr, a fehér folt. Számos eleme elsorvadt, mások teljesen hiányoznak, és az ukrán nyelv nem képes maradéktalanul ellátni minden szociális és kulturális feladatát (16, 313).

E tény felismerése biztos jele a felépülésnek. Úgyszintén vonatkozik az ukrán irodalom azon helyzetének a józan megerősítésére, amit a világ kulturális térképén elfoglal. Irodalmunk pillanatnyi állapotát Iván Dzjuba tévedhetetlenül a nemzeti kultúrák rehabilitációjának folyamatában jelöli ki. Szerinte ebben, a világot átfogó folyamatban “azok közé az országok közé tartozunk, ahol a következő tényezők a legmeghatározóbbak:

a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata;

az uralkodó kultúra és nyelv meghatározó szerepének továbbélése;

hozzáférés a különböző nemzetek kulturális területeihez.

Más szóval, azon vágyunk ellenére, mely az európai civilizációhoz való csatlakozásra sarkall, végig kell majd járnunk az útnak olyan állomásait is, amelyeket előttünk már India, Algéria és több afrikai ország taposott ki. Ha a függetlenségre irányuló békés mozgalmunk sikerrel jár, akkor az ukrán nemzet sorsának kovácsává válik és az európai közösség megbecsült és értékes tagja lesz. Értékes, de nem felbecsülhetetlen.” (18, 148)

Ezeket a szavakat két évvel azelőtt írták, hogy Ukrajna 1991. augusztusában kihirdette függetlenségét, ez a kiemelkedő fontosságú esemény azonban mégsem érvénytelenítette őket. Továbbra is vannak megoldatlan problémák, melyeket közvetlenül a nemzeti tudatosság és az ukrán irodalom elé kell tárni.

 

A nyelv kérdése

“A nyelv a nemzet pedigréje.” Nem is találhatnánk megfelelőbb példát Samuel Johnson ezen szállóigéjére, mint az ukrán irodalmat, amely nemzetállam híján hagyományos módon az anyanyelv megőrzésének ügyére helyezi a legnagyobb hangsúlyt és megteszi a nyelvet a nemzeti azonosság és örökség kizárólagos hordozójául. Központi jelentőséget tulajdonít a nyelv nemzetépítő szerepének és féltőn viszonyul e felbecsülhetetlen rendszerhez, az emberek világról alkotott gondolatainak megismerő és kifejező eszközéhez. Így már kevésbé meglepő, hogy szinte minden ukrán költő írt a “honi szó” szépségéről és kedvességéről. A tisztán nyelvi témák ilyen tobzódása, az állandó félelem érzése és a nyíltan didaktikus beállítottság könnyebben érthetővé válik miután elolvastuk Iván Malkovics versét.

A falusi tanító tanácsa

Talán nem ez a legfontosabb dolog, de neked,
gyermek,
apró, pici tenyereiddel védened kell azt az apró
gyertyát –
az “i” betű,
és lábujjhegyre állva
fölemelni félhold alakú sarlóját a “c” betűnek,
melyet az égboltból vágtak ki cérnástól.
Mert gyermek, azt mondják,
a nyelvünk olyan, akár a csalogány.
Bár tudnod kell, hogy lehetnek még idők,
amikor a legkisebb csalogány
sem emlékszik majd rá.
Ezért nem szabad másban bíznod,
csak a csalogányban, gyermek.

Bár nem ismerek a kortárs ukrán irodalom olvasótáborát felmérő-elemző szociológiai tanulmányokat, mégis biztonsággal állíthatom, hogy legalábbis Kelet- és Közép-Ukrajnában az olvasók nagy részét a vidéki emberek és hazafias gondolkodású városi értelmiség alkotják. Az ukrajnai középosztály, mely általában a modern nemzetek gerincét képezi, eloroszosodott. Érdemes ehelyütt Franz Fanont idézni, aki következőképpen festette le az Antillák középosztályának életét “Fekete Bőr, Fehér Maszk” című írásában: “Sosem beszélik a kreolt, kivéve ha a szolgálóikhoz fordulnak. Az iskolákban a martinique-i gyerekeket arra tanítják, hogy kigúnyolják a tájszólást. Igyekeznek elkerülni a kreolizmust. Egyes családok teljesen megtiltják használatát és az anyák kinevetik miatta gyermekeiket.” Ez a leírás Wystan Curnow új-zélandi író és kritikus (10, 166) szerint sokkal igazabb az ő országára nézve, mint ahogy az kívülről látható. Így van ez Ukrajnával is, tehetjük hozzá, más olyan országokhoz hasonlóan, akik az ex-gyarmatiság örökségének terhét hordozzák.

Az Ukrán Nyelv Proszvita Társasága, mely szent kötelességének tekinti az anyanyelv ápolását, úgy tekint magára, mint egy régi nemes, de fenyegetett nyelv őrzőjére és védőjére. “Zberehti berehinyju” (megmenteni a talizmánt) – úgy hiszem, ez a szlogen-jellegű mondat, mely a Proszvita Társaság összejöveteléről szóló egyik újságcikkének főcíme, szintén az ott uralkodó általános védekező és megőrző irányvonalra utal. Úgy tűnik, mintha a legtöbb “kis nemzet” (vagyis azok az államok, amelyek területeit eltulajdonították vagy amelyeket megfosztottak államiságuktól) ugyanazon szabályok szerint fejlődik. Franz Kaffka, a németül író cseh zsidó ilyen módon írt a témáról 1911-ben: “Egy kis nemzet emlékezete nem kisebb, mint egy nagy nemzeté és így alaposabban fel tudja dolgozni a szükséges anyagokat. Biztosak lehetünk abban, hogy kevesebb irodalomtörténeti szakértőt alkalmaz, de az irodalmat kevésbé érdekli az irodalomtörténet, mint az emberek. A követelmények, amiket egy kis nép nemzeti öntudata támaszt az egyénnel szemben olyanok, hogy mindenkinek mindig felkészültnek kell lennie, hogy megismerje az irodalomnak azt a részét, mely eljut hozzá, hogy aztán támogathassa, megvédhesse – hogy megvédhesse még akkor is, ha nem ismeri és nem támogatja.” (27, 54)

Az ukrán olvasó imént említett csoportjai komoly érdeklődést tanúsítanak a tartalmi rész iránt és sosem mulasztják elítélni azokat az ukránul írt műveket, melyekből hiányoznak a következő szavak: “anya”, “Ukrajna”, “kenyér”, “nyárfa”, vagy az utóbbi időkben népszerűvé vált “Csernobil”, “Isten” és “spiritualitás”. Jó példája, sőt talán manifesztuma az efféle vulgáris hazafiságnak Valerij Heraszimcsuk költő-kritikusnak Ivan Malkovics költészetéről írt bírálata. Heraszimcsuk nem sokat törődik a versek elemzésével, hanem “az ügy elárulásáért” marasztalja el ifjú kollégáját, vagyis azért, mert nem hajlandó tematikus, “hazafias” verset írni. Mikola Rjabcsuk kritikus, aki elutasítja és kigúnyolja az efféle “nemzeti, erkölcsi parancsszavakat”, úgy véli, hogy “amíg a “nemzeti művészet” szókapcsolatban az első tagra, azaz a jelzőre helyezzük a hangsúlyt és figyelmen kívül hagyjuk a főnevet, addig sosem lábalunk ki a “szocialista művészet” mocsaras területéről” (43, 120–121).

Első pillantásra úgy tűnik, hogy a hazafias gondolkodású olvasók hadilábon állnak a kommunista irodalmi dogmákkal, de az új, korábban tiltott, most viszont hivatalosan áldott témák és eszmék azonnali, feltétel nélküli elfogadása még nem jelenti a régi, parancsuralmi minták elutasítását. Az ilyen típusú olvasónak sokkal inkább prófétára és mártírra van szüksége, mint szabad gondolkodású művészre. Ennek eredményeként az ukrán irodalom jó részét (elsősorban T. Sevcsenko, V. Szimonenko, V. Sztusz) oly módon tisztelik, sőt idealizálják, hogy közben meg sem próbálják közelebbről megismerni vagy megítélni.

A nyelvi kérdés elsődleges jelentősége nem kizárólag ukrán vonás. A XX. század eleji ír reneszánsz idején alapvető jelentőséggel bírt a kelta nyelv kérdése. Íme, hogyan írja le a szatirikus Flann O’Brien egyik nemzeti ünnepüket Corkado-ragha-ban: “Az elnök egy sárga karórát fektetett maga elé az asztalra. Hüvelykujjait mellénye hónaljkivágásába akasztva nemes kelta szónoklatba kezdett:

– Kelták! – mondta –, örömmel tölti el kelta szívemet, hogy ma itt keltául szólhatok hozzátok ezen a kelta ünnepen itt a Keltacht szívében. Azt mondom, én kelta vagyok. Kelta vagyok fejem koronájától a talpamig – kelta elől, hátul, alul és fölül… Jómagam egy szót se szóltam más nyelven, mint keltául születésem napja óta – ahogyan ti is –, és minden mondatnak, ami számat elhagyta kelta tárgya volt. Ha mi igaz kelták vagyunk, állandóan éltetnünk kell a kelta megújulás kérdését és a keltaságét. Nincs értelme a keltát használni, ha nem kelta témákról beszélgetünk. Ő, ki a keltát beszéli, de elmulasztja megvitatni a nyelv kérdéseit, a szívében nem igaz kelta... Nincs semmi más e világon, oly szép és olyan kelta, mint az igazán igaz keltán kelta, aki igaz kelta keltát beszél a kelta nyelv igazáról.” (35, 54–55)

De Ukrajna, de facto, legalábbis kétnyelvű ország lévén, sok más ex-gyarmati állammal osztozik a nyelv fontosságának kérdésében. Az egyénnek a nyelvhez fűződő viszonya itt a nyelvek egymásra rétegeződése miatt válik bonyolulttá. A nyelvek efféle lerakódása bonyolult helyzetet teremt az uralkodás, alárendeltség és gyarmatosítás megörökölt hierarchiáiban. Nigériában például “az angol nyelv szolgálójává tette az elitet és legalább ilyen mértékben szolgált az aluliskolázott nigériaiak bánatának forrásául. A zavart tömegek túlnyomó része legszívesebben az anyanyelvét vagy a pidgin-t (bennszülött–angol keverék nyelvet) használnák, de “hivatalos megkötések” miatt az angol nyelv használatára kényszerülnek” (36, 7).

Ez a probléma már Kaffka számára sem volt ismeretlen, aki naplójában külön részt szentel a “kis irodalmak” témakörének, ami később Gilles Deleuze és Felix Guattari “Mit jelent a kis irodalom” című esszéje témájául szolgál. Őket idézve a kis irodalmak három jellegzetessége: a nyelv függetlenné tétele a földrajzi területtől (“A prágai zsidók számára annak elképzelhetetlensége, hogy más nyelven írjanak, mint németül azt az érzést keltette, hogy határtalan távolságba kerülhetnek a egyszerű cseh földhözragadtságuktól. És annak elképzelhetetlen volta, hogy németül írjanak, magának a német népességnek a földrajzi egységtől független létéből fakadt, egy elnyomó kisebbség létéből, mely a tömegektől elszakítva használja nyelvét, mint egy “papírnyelvet” vagy egy mesterséges nyelvet; ez még inkább igaz a zsidókra, akik egy időben részei és kitaszítottjai is voltak ennek a kisebbségnek, mint a cigányok, akik ellopták a német gyermeket jászolából.” (12, 81); az egyén és a politikai közvetlenség kapcsolata (“A nagy irodalmakban az egyéni érdek (családi, házaséleti stb.) kapcsolódik a nem kevésbé egyéni érdekekhez, a szociális környezethez, melyek környezetként és háttérként szolgálnak. A kis irodalom ettől teljesen eltér. Minden személyes érdeket arra késztet, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a politikával, … így minden részük átpolitizálódik.” (12, 81); a kis irodalmak harmadik jellegzetessége pedig az, hogy mindennek közösségi értéket kölcsönöz (“mert a közösségi vagy nemzeti tudatosság külső megjelenéseiben gyakran tétlen az irodalom, az összeomlás folyamatában viszont mindig pozitív töltést nyer a közösségi, sőt forradalmi kinyilatkoztatás szerepében és funkciójában, azaz az irodalom a nép érdekévé válik”) (12, 82–83).

Fergusson és Gumprez kutatásait felhasználva Henry Gobard (12, 89–90) egy tetralingvisztikus modellt állított fel: hazafias, anyanyelvi és földrajzi nyelvet, melyet vidéki közösségekben használnak vagy melynek eredete is vidéki. A városi, a közlekedéssel kapcsolatos, a kormányzással kapcsolatos nyelv, sőt a világnyelv, az üzlet nyelve, a kereskedelmi cserefolyamatok, a hivatali kapcsolattartás stb. a nyelv földrajzi területtől történő elválasztásának elsőszámú eszköze; az utalásszintű nyelv, az értelem és a kultúra nyelve a földrajzi egységgel történő kulturális újraösszefonódást vonja magával; és a kultúra horizontján feltűnő mitikus nyelv a spirituális és vallási megkötöttségeket hozza magával. Miben rejlett a prágai zsidók különleges helyzete a négy nyelvhez fűződő kapcsolatukban? Az anyanyelv, a vidéki környezetből származó zsidók számára a cseh volt, de a cseh nyelv használatát az elnyomás és feledés korlátozta; a jiddis gyakran kóros vagy gyanút keltő volt – ez megrémiszt, amint azt Kaffka mondja. A német a városok közlekedésének nyelve, a hivatalok nyelve, a kereskedelem nyelve (de az angol már ezen a téren is nélkülözhetetlenné kezdett válni). A német nyelvnek – Goethe németjének – kulturális és utalásszintű szerepe van (mint kevesebb mértékben a franciának is). Mint mitikus nyelv a héber a cionizmus kezdetével volt kapcsolatba hozható, mint egy tovább élő álom minőségének hordozója.

G. Deleuze és F. Guattari úgy hiszik, hogy Kaffka és néhány írótársa számára két út létezett. Az egyik, hogy mesterségesen föltáplálják ezt a “papírízű” német nyelvet a szimbolizmus összes eszközeinek segítségével, az ezoterikus megközelítéssel, a rejtett jelentéstartalmakkal. Ez a prágai iskola megközelítése, akiket Gustav Meyring, Max Brod és mások képviselnek, de magába foglalja a szimbolikus területi újjáegyesítés kétségbe esett kísérletét, mely az archetípusokra, a kabbalára és az alkímiára épül, mely kihangsúlyozza az emberektől való elszakadást és melynek politikai végeredménye csak a cionizmusban lesz fellelhető. Kaffka ehelyett ügyesen egy másik utat választ vagy inkább egy másik utat nyit meg. Prága német nyelvét választja, amely igen erőteljes a csehvel és a jiddissel keverve, a hanyatló szókincset és szabálytalan mondattant, egyenesen haladva előre a területfüggőségtől elszakadás útján a józanság felé. A nyelvet, mely eddig száraz volt új áramlatokkal rezegteti meg. Ugyanezt tette Joyce és Beckett, hiszen G. Deleuze és F. Guattari szerint mindkét nagy ír a kis irodalmak természetes körülményei között létezett. De az előző, az angol nyelv felhasználásakor a vidámság eszközeivel és eltúlzott fogalmazásmóddal operál, területi újrafelosztást idézve elő. A másik az angolt és a franciát használva száraz, józan és szándékosan szegény nyelvvel operál, olyan szélsőségekig juttatva az elszakadást, hogy nem marad más csak a jelenségek intenzitása (12, 84).

Első pillantásra az ukrán irodalmat múltjával és hagyományaival együtt nehezen sorolhatnánk a kis irodalmak közé, mégis Ukrajnát de facto gyarmati helyzete miatt könnyen megfeleltethetjük G. Deleuze és F. Guattari három kategóriájának. A nyelv földrajzi táptalajától történő elválasztásának problémája már a XIX. században sem volt ismeretlen. Tarasz Sevcsenko egy helyütt így panaszkodik: “Miért írok én? Kinek írok én?” Felindulásában még ilyet is írt: “Mi az ördögért vesztegetem napjaimat ezzel a tintával és papírral?” Leszja Ukrajinka (1871–1913) így visszhangozta ezeket a szavakat: “Hogy tanítsam a közömbösöket a figyelemre? Hogy ébreszthetem fel az elmét, ami alszik?” Az utóbbi évtizedekben az eddig száműzött ízek az ukrán irodalom legalábbis egy részénél védjegynek is tekinthető, főként fiatal szerzők tartoznak ide – V. Holobrogyko, V. Portyák, M. Vorobjov, J. Paskovszki és O. Liseha – akik a politikai és társadalmi élet elől menekülnek és az esztétikai értékeket dédelgetik. Az ő elmozdulásuk a hanyatlásnak indult szülőfaluból a zsúfolt, nagyrészt eloroszosodott város felé egy másik kulturális környezet felvállalását jelentette.

Fergusson és Gumprez tetralingvisztikus modelljének kortárs ukrán változata a következőképpen néz ki. Anyanyelv – ukrán, hordozó és tájékoztató nyelv – orosz (a XX. század eleji Nyugat-Ukrajnában – lengyel, még korábban – német), tájékoztató nyelv – ószláv, a biblia és az egyházi szertartások nyelve (de a Szovjetunió mint ateista állam fennállása óta e nyelv jelentősége minimálisra csökkent). Mivel Ukrajna vidék volt, a Birodalom határvidéke, az angol nyelv itt nem vált a tájékoztatás és nemzetközi kapcsolattartás nyelvévé, így az író nem választhatott más nyelvet megszólalása eszközéül, mint az oroszt vagy az ukránt.

Az írói hang megtalálásának kérdése egyben egy kiindulópont megtalálásának problémája is volt (és többnyire még ma is az), mely kiindulópont a megszólalás során a nyelvészeti kifejező eszközök versenyképes változataihoz vezet. Az orosz és az ukrán egyazon keleti szláv nyelvcsaládhoz tartozik és sok bennük a közös, mégis a választási lehetőség, ami az ukrán író elé tárul sokban hasonlít ahhoz, amivel nigériai és algériai kollégái szembesülnek. Ott, “ha egy író úgy dönt, hogy a gyarmatosítók nyelvén szólal meg, írásai a gyarmatosítók hangvételének tekintélyét fogják magukban hordozni, mégis idegenek maradnak az író számára és egy idegen hagyomány súlyát hordozzák. Másrészről viszont, ha a szerző az alárendeltek nyelvét választja, a külső területek nyelvét – a bennszülött hangvételt, a tájnyelv és a pidgin esendő nyelvi formáit – munkái felforgatóan hathatnak az uralkodó nyelvre, de talán csak azon az áron, hogy a hang, amelyet megszólaltat az erőtlenek hangja.” (1, 3–4)

Hrihir Tyutyunnik (1931–1980) neves ukrán prózaíró, aki az 1960-as évek elején, még orosz íróként kezdte meg pályafutását bátyjával, az ismert regényíróval folytatott beszélgetésére emlékezik. H. Tyutyunnik őszinte rajongója volt E.-M. Remarque-nak, akit épp akkortájt fordítottak először oroszra, bírálta az ukrán irodalmat intellektuális és pszichológiai elmélyültségének hiányáért és melegen ajánlotta minden írónak, hogy tanuljanak Remarque-tól. Természetesen ezek a kijelentések bátyát is érzékenyen érintették, de megpróbálta nem kimutatni őket. Hosszú hallgatást követően válaszolt. “Olvastam Remarque-t és nagyra becsülöm … Talán egyesek (és nyomatékosan kihangsúlyozta az “egyesek”-et) szívesen borzolnák a művelt közönség idegeit magas tápértékű eledellel táplálva intellektusukat … – Egy darabig csendben maradt. – De ki ír majd ezeknek az embereknek? – és a falu felé mutatott. – Nekik és róluk. Remarque?” (59, 273–274)

Az ukrán értelmiség titkolt álma a XVII. századi egyházi íróktól Gogolig az volt, hogy “civilizálják” (azaz ukránosítsák) a tőlük elmaradt oroszokat, de a valóságban a Birodalom, melyet segítettek felépíteni és megerősíteni, egykor élénk kultúrájuknak még a létét is megkérdőjelezte. G. Deleuze és F. Guattari rendszerét Gogolra alkalmazva választását J. Joyce-hoz hasonlíthatjuk, hiszen elhagyta anyanyelvét és oroszul fejezte ki magát, “a haladóbb és piacképesebb” eszközt választva, mely alkalmasabb a virtuóz bosszúállásra.

A figyelemre méltó az ukrán irodalomban nem annyira elkötelezettjeinek visszataszító nyafogása és állandó zúgolodása, hanem meglepő életképessége. Az orosz szinte általános érvénnyel a városi Ukrajna nyelvévé vált, mindeddig mégsem sikerült jelentős orosz-ukrán irodalmat létrehoznia. Másrészről az ukránul írt ukrán irodalom minden balsorsa és pótolhatatlan veszteségei ellenére képes oly módon megújulni, hogy egyre sikeresebben térítse meg olvasóit és íróit egyaránt, nagyrészt elnemzetietlenedett tömegének soraiból. Századunk elején sokan azok közül, akiket ma az ukrán írásbeliség büszkeségeiként tartanak számon (M. Zerov, J. Pluzsnyik, P. Filipovics, M. Hviljovij, M. Szemenko – mindegyiküket a 30-as években végezték ki) oroszul kezdtek írni. A sztálini korszakot rövid életűen felváltó hruscsovi időben az ukrán H. Tyutyunnik, V. Kordun, V. Korotics és mások számára langue choisi volt. Most az új kijevi költészet, az “Elveszett Oklevél” (Propálá Hrámotá) Csoport, valamint Kelet- és Közép-Ukrajna urbánus prózája, “a fiatal hajtások” azok, akik Olekszander Hricenko költő, kritikus szerint “elkeseredetten rágják az aszfaltot”.

 

Az író szerepe

A kommunista ideológusok nézőpontjából az író elsősorban katonája (vagy inkább tisztje) az ideológiai harctérnek, egyfajta politikai biztos, a humán lelkek tervezőmérnöke. Az állam csak úgy fogad el valakit íróként, ha az illető az Írók Szövetségéhez tartozik, ehhez a sztálini felépítésű, egyeduralmi szervezethez, mely a vezetők számára talán meglepő módon Ukrajnában a nacionalizmus melegágyává vált. Az Írók Szövetsége valójában amolyan “aranyketrec”, mely lehetővé tette a párt ideológusai számára, hogy eredményesen ellenőrizzék a nemzet írástudóit és elszigeteljék őket a társadalom többi részétől. Egy kívülálló könnyen nyomon követheti azon írók gettólétének és vérmérsékletének jeleit, akik sajátságos “írói” lakótömbökben vedelik a vodkát és a kávét, melyet a Szövetség pincéjéből szereznek be… “A hivatalosan elismert írók”-at támogatva az állam viszonzásul “kreatív engedelmességet” vár el és a pártos eszmék mesteri szintű dicséretét. A szelíd művész hasznavehető lehet az aktuális politikai döntések magasztalása során. Nemzeti viseletbe lehet öltöztetni és mint egzotikus példányt, “kulturális vívmányaink” eleven bizonyítékát mutogatni lehet a külföldi baráti küldöttségeknek.

Egy kortárs ukrán író (azaz az Írók Szövetségének tagja) úgy tekint önmagára, mint a nemzeti identitás utolsó és egyetlen tartóoszlopára, mint a nemzeti öntudat és szellemiség őrzőjére. Nem ok nélkül. A Ruh és más új pártok társadalmi, kulturális szervezetek megalapítói között és a felsővezetőség soraiban számos neves ukrán írót találhatunk.

“Mindennek ellenére az írónak olyan polgárnak kell lennie – hangoztatja Jevhen Szversztyuk költő és kritikus – aki, mint országának nagykövete felelős a becsületéért, anyaföldjéért, nemzetéért az egész emberiség előtt. Országát a legmagasabb megfigyelő pontból kell szemmel tartania – azaz az ország legmagasabb pozíciójából.” (55, 112) Az írók azok a különleges egyének “akik az Isten és a nép előtti tanúságtételre hivatottak” (Pavlo Movcsan). A legtöbb ukrán kritikus számára az irodalom még mindig szent tevékenység, az igazság birodalma és egyfajta “éjszakai szellemi munka” (2, 129). Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, a kánon, amelyet betartanak a szocialista realizmus szerkezetét őrzi, csak éppen a kommunizmus jelszó helyett könnyedén használja az “Isten”, “igazság”, “Anya-Ukrajna” kifejezéseket.

Az egyeduralmi irodalmi mentalitás elemzése folytatódik azzal a céllal, hogy elkeseredett vitákat provokáljon az egykori SZSZKSZ-en belül. Néhány orosz kritikus (B. Kazanov, V. Jerofejev, A. Agejev) állítják, hogy a szovjet irodalom “az egyetlen valódi örököse a néhai orosz irodalomnak”, és hogy az Isten, Igazság, Jóság, Jog, Nép hierarchikus értékeit teljesen törvényszerűen váltotta fel a Forradalom, Párt, Lenin, Kommunizmus, de sosem a Személyiség, Szabadság, Törvény, Kultúra. Ellenlábasaik azzal érvelnek, hogy “az Isten és a Jóság behelyettesítése a Párttal és a Forradalommal érthető, viszont a Személyiség és Szabadság szembeállítása az Istennel és Jósággal a kultúra teljes széthullását jelenti… Amikor a Személyiséget és a Szabadságot Isten ellentettjeként kezelik annak egyetlen természetes következménye az lehet, hogy elveszünk az eszmék forgószelében és újra látjuk Krisztust, amint a harcos tömeg élén menetel… A mai szélsőséges kritikaírás egy új (de a régivel megegyező) forradalmiság puszta terméke és az egyeduralmi kultúra a forradalmi öntudat képződménye.” (13, 240).

Bizonyos eszmék szakrálissá tétele és az a gondolkodásmód, amellyel ellentétpárokba állítják e fogalmakat, nem a kelet-európai kommunizmus előjoga, hanem – mint kiderült – egy olyan szindróma újabb megtestesülése, mellyel szemben a nyugati “szabad világ” egyes gondolkodói is védtelenek. Lássuk például miként támadta Jonah Raskin amerikai “progresszív” kritikus Joyce Cary “maradi imperialista írót”. “Egy tipikus forradalmi vezető (akit J. Cary példaként elénk állít) egy misztikus fanatikus, … embertelen, veszélyes, Isten ellensége …, akire nem hat a józanság, mert fantáziavilágban él; az emberi értékek közömbösek számára, önző, kegyetlen, mert a valódi ember létezését nem ismeri el, csak az Elvont Forradalomét… Ez egy groteszk portré, egy olyan tükörkép, mely eltorzítja a valóságot. Napjaink forradalmi vezetői – Ho Shi Minh, Fidel Castro, Che Guevara, Mao Ce Tung – annak szentelték életüket, hogy véget vessenek az éhezésnek, a tudatlanságnak, az elnyomásnak, a betegségeknek, az igazságtalanságnak, népük szolgálatában éltek. Áldozatot hoztak a tömegekért. Érdeklődésüket nem az absztrakciók világa, hanem a hétköznapok gondjai felé fordították… mert látomásaikban egy olyan világ szerepelt, ahol nincs úr sem szolga, nincs gazdag sem szegény, nincs kizsákmányoló sem kizsákmányolt.” (42, 314–315)

Sűrűn találkozhatunk olyan költők, prózaírók, irodalomkritikusok által szerzett cikkekkel, melyek tárgya az írói szerep, s amely a kortárs ukrán irodalomban betöltésre vár. Sokan közülük egyetértenek azzal a nézőponttal, hogy e szerep nem különbözik lényegesen a szocialista realizmus “elítélt és megtagadott” dogmáitól. “Ebben a drámai környezetben – írja Jurij Kovaljiv (30) ukrán kritikus – az ukrán irodalomnak égető esztétikai problémákkal kell szembenéznie, de ezzel egyidejűleg szociális és nemzeti ügyek is megoldásra várnak: tehát egy olyan mély nemzeti öntudattal rendelkező, új típusú személyiséget kell kialakítani és formába önteni, mely több évszázados eltörölhetetlen hagyományaink forrásaiból táplálkozik.”

Az elmúlt évben Ivan Dracs jeles költő és politikus írótársaihoz intézve szavait elmarasztalta őket, amiért nem voltak képesek létrehozni egy aktuális, modern politikai színművet, mondjuk a diákok tavaly őszi éhségsztrájkjáról a Függetlenség téren vagy a Sztepan Harma és Hrihorijev ezredes közötti verekedésről (egy sikeres KGB-provokációról, melyben a Parlament egyik szélsőséges tagja is érintett volt – V. D.) (14).

Ma az Írók Szövetségének ülésein új problémák kerülnek napirendre (mint a nemzeti kultúrát érintő nehéz idők), de a felszólalók még most is elégedetlenek, ha régi, jó hazafias párthagyományokhoz méltóan nem “kritizálhatják” azokat, akiknek kisebb bűnök terheli lelküket, és azokat, akik a Szentírás ellen vétenek. “Érthető – mondja egy középkorú író – hogy A (egy fiatal regényíró) még nem érte el azt a mesterségbeli tudást, ami B (egy ismert szerző) stílusára és írásmódjára oly jellemző. Az ő alakjai nem a történelmi időben élnek … Ami az irodalomnak egy olyan, feltehetően kortárs csapdáját jelenti számára, melynek következtében a szavak a lét felszíne fölött kezdenek bolyongani, mitológiai dimenziókat próbálva megidézni. Mindez azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy a nép elöljárójának szerepében kíván tetszelegni.” (31)

Időnként egy-egy ukrán író a körülmények által kényszerítve vagy mert kötelességének érzi néptanítóvá, történésszé, néprajzkutatóvá, politikussá válik. Lina Kosztenko figyelemre méltó lírikus a Szkíta Odüsszeusz című verses balladájában több oldalon át fejtegeti saját elméletét a szlávok eredetéről, miközben a klasszikus görög történelembe és mitológiába is bepillantást enged. Művészeti célnak tekinti, ha “legalább egy morzsányi igazságot talál”.

Valerij Sevcsuk a pszichológiai próza mestere az Elme fája című regényében fáradtságot nem kímélve vitázik az ókori és középkori szláv történelem fennálló elméleteivel, vitatja a kereszténység nevelési és szellemi erejének szerepét, megpróbál rávilágítani a “szép, új” vallás által állítólagosan lerombolt ős-ukrán kultúrára. Az Elme fájá-ban V. Sevcsuk megpróbálja életre hívni a keleti szlávok ókori (trójai) hőseposzát, melyet ő “a föld eposzának” nevez, megpróbálja megmenteni azt a feledéstől és továbbörökíteni az eljövendő nemzedékeknek.

Azon írók közül, akik az írást egyfajta szent tevékenységnek tekintik, a leginkább flamboyáns és távolba ragadó Oles Berdnyik, aki azt állítja, hogy az ukrán bárdok és kobzárok, a nemzeti írók e modelljei időtlen idők óta léteznek, mindig az etnikai öntudat szószólói voltak és hamarosan “elfoglalják világteremtő helyüket hallhatatlan népünk lelkének, egy új szintjén”. O. Berdnyik az Építsük fel Lelkünk Templomát című kiáltvány szerzője és az Ukrajnai Szellemi Köztársaság alapító atyja elutasít minden államot vagy törvény általi rendszabályozást, mint egy démonikus gondolkodás termékét, és célul tűzi ki az Anya-Ukrajna Templomának és Alternatív Akadémiájának megalapítását, mely paradox irányú tudományos és technológiai kutatásokat hivatott végezni. Igaz, hogy kevés olyan író van, aki a változatos vallásszerűségek, babonák és keleti típusú ezotéria efféle tarkabarka zagyvaságait komolyan venné. Ennek ellenére O. Berdnyik írásai jellegzetes példái az ukrán utópizmusnak és ezredvégiségnek. Emellett a történelem előtti örökségek effajta kutatása és a lankadatlan érdeklődés a miszticizmus és az okkultizmus iránt szintén, jellemző a legtöbb korábbi gyarmati rendszer kultúrájára.

 

A nemzeti megújulás másik oldala

“A gyarmatosítás – írja F. Fanon – nem elégszik meg azzal, hogy markában tart egy népet és megfosztja a nemzet elméjét minden alakjától és tartalmától. Egyfajta torz logikát követve megpróbál eggyéolvadni az emberek múltjával, elferdíti, átalakítja és megsemmisíti azt.” (21, 92) Seamus Deame Dublin egyeteme Modern angol és amerikai irodalom karának professzora meg van győződve arról, hogy ereje teljében a gyarmatosítás nem más, mint egy szélsőséges fosztogatási folyamat, a gyarmatosított nép híján marad önálló történelmének, sőt mint Írország és más országok esetében is, önálló nyelvének (11, 10). A módszer, mely arra irányul, hogy megfosszák az őslakosokat örökségüktől, Ukrajnában is meghonosításra került. Olekszander Dozsvenko író és filmrendező mondta egyszer, hogy Ukrajna talán az egyetlen olyan modern ország, ahol az egyetemeken nem tanítják a nemzet történetét és ahol az iskolák tanulói számára nem kötelező az ukrán nyelv elsajátítása.

A gyarmati rendszer megszűnését követő folyamatok lezajlása közben érdemes figyelemmel kísérni, miként reagál az ukrán költészet (mely az irodalmi műfajok közül a legkevesebb kárt szenvedte) a szociopolitikai környezet változásaira. A 80-as évek költői (Az Ukrán Tudományok Kanadai Egyesületének Nyomdája, Albertai Egyetem, Edmonton, 1990) című új ukrán költészeti antológia, melyet Ihor Rimaruk szerkesztett és Mikola Rjabcsuk írta hozzá a bevezetőt, kitűnő alkalmat ad arra, hogy nyomon követhessük a legújabb áramlatokat. Bármely felszabadítási folyamat rendszerint azzal kezdődik, hogy meg kell oldani a nemzet történelmének és nyelvének visszahonosítását, az egyedi vonások feltárását ahhoz, hogy a gyarmatosítók által tálalt történelem helyett egy annál alkalmasabb nemzeti eredetűt hozhassanak létre. A szerzők legnagyobb része komoly érdeklődést mutat a történelem iránt, a pogány és a korai keresztény századokon elmélkedve (Pavlo Hirnik, p. 40, Sztaniszlav Visenszkij – p. 17, Okszana Pahljovszka – p. 147, Viktor Kordun – pp. 81–84), a kozákok dicsőséges idejét vizsgálva (Vaszil Holobrogyko – p. 51, Vaszil Oszadcsij – p. 144), az elnyomók neveit gyűjtögetve (Vaszil Oszadcsij – p. 142) egészen az utóbbi időkig tilalomlistán lévő nemzeti hősök tanulmányozásáig (Sztaniszlav Visenszkij – p. 20).

A költők számára az elveszett terület visszakövetelésének problémája csak konkrét földrajzi identitás kialakításán keresztül oldható fel, miközben megszüntetik azt az űrt, melyet a betolakodók bitoroltak és céljaik szolgálatában felhasználtak. Ezért van az, hogy az “Ukrajna”, “szülőföld”, “anyaföld”, “a nagy veszteségekkel járó, de mégis dicsőséges történelem földje” témái uralkodnak a költők többségének írásaiban. Az ifjabb nemzedék, mely az 1950-es évek végén s a 1960-as évek elején született kulturális vákuumban találta magát, minek következtében verseik cselekménye nagyrészt a “sötétségbe” (J. Andruhovics – p. 7.) vagy a “sivatagba” (O. Zabuzsko – p. 67) tevődik át, sőt egyfajta nemzeti és genetikai feneketlen mélységgel néz szembe (P. Halics – p. 30).

ez biztos nem az Éden az alma nem mosolyog
nem látszanak az ösvények és eltűntek a nyomok
nincs más csak az a váraljai lámpás
odamegyünk

(J. Andruhovics)

A mi esetünkben a traumatikus eltorzulásnak ez az érzése a csernobili események során testet öltött általános ökológiai katasztrófa képzetével párosul.

Ne fordulj meg. Sosem láttál ehhez hasonlót.
A fű és a gyom olyanok mint máskor.
De milyen rémisztő ez az új falu.
És ezek az örökre kiürült városok!

(O. Pahljovszka)

Az elnyomott nemzet nacionalizmusa talán több szimpátiát ébreszthet a külvilágban, mint a “sérült elnyomó”, ám mindketten egyazon mítosz részei. Számos tudós vonta le már ezt a következtetést, amikor a nacionalizmusról mint a gyarmatosítás végét okozó folyamat hajtóerejéről írt ázsiai, afrikai, dél-amerikai, sőt európai országok kapcsán. S. Deame úgy hiszi, hogy az ír nacionalizmus létrejöttekor brit ellentétpárjából született. Szerinte “minden nacionalizmusnak megvan a maga metafizikai dimenziója, hiszen mindegyiket az a törekvés hajtja, hogy valódi lényegüket egyfajta sajátos és megfogható alakban valósítsák meg. A szóban forgó alak lehet politikai szerkezet vagy irodalmi forma, bár az effajta törekvés által kiváltott problémák önmagukban meglehetősen kezelhetetlenek, az abszurditásig képes önmagát felnagyítani mihelyst a nacionalista önmeghatározás a közösség számára kizárólagos érvényű mintaként látja önmagát. Ez jellemző a gyarmatosító és imperialista nemzetekre. Mivel egyetemes jelentőségűvé nagyítják föl önmagukat, úgy gondolják, hogy minden ellenük irányuló lázadás szükségszerűen provinciális. Erre adott válaszként a lázadó nacionalizmus kísérletet tesz történelme saját változatának megalkotására, melyben a valódi lényege állandóan testet ölt, a múlt olyan olvasatait teremtve meg, melyek legalább annyira egységesek, mint azok, amiket kiszorítani próbálnak.” (11, 7–9)

A nacionalizmus “kulturális horizontját – írja Edward W. Said, a Columbiai Egyetem Angol és összehasonlító irodalom szakának professzora – fatálisan korlátozza a gyarmatosítók és gyarmatosítottak közös történelme, melyet maga a nacionalista mozgalom alakít. Az imperializmus mindent egybe véve egy közös vállalkozás. A mester és a szolga egyaránt részt vesz benne és együtt is nőnek fel benne, igaz, egyenlőtlenül.” (50, 74) De kik azok az undok imperialisták vagy gyarmatosítók, akik egyszerre brutálisan és gyengéden próbálják elnyomni a gyarmatosított kultúrát? “Elborzasztó számunkra – jegyzi meg E. Said – a felismerés, hogy a társadalom azon elemei, melyeket hosszú időn át haladónak véltünk, amíg a birodalom létezett, egységesen haladást gátlók, mégsem félhetünk bevallani ezt. Amikor azt mondom »haladást gátló«, a dolgozó osztály és a női társadalom jelentős íróira és művészeire gondolok… és valóban a brit irodalom történetében Coleridge-tól Arnoldig, Eliotig, Leavisig hosszú sora van az első osztályú brit regényíróknak (Conrad, Kipling, Ford, Foster, Lawrence), akik a tisztán angol erkölcsiség hanyatlását tárják elénk a gyarmati területeken.” (50, 72–73)

Nem meglepő, hogy azon orosz entellektüelek között, akiket a különböző “nacionalisták” és “szeparatisták” élesen támadnak “hálátlanságuk” miatt, nemcsak zugírókat találunk, hanem olyanokat is, mint V. Raszputyin, V. Belov, L. Gumiljov és sokan mások. Meggyökeresedvén a tőkés hatalom szerepében a maga “előnyös helyzetéből szemlélve a helyzetet képtelenek találni egy meggyőző észérvet miért is esik hirtelen minden darabokra, és hajlamosak az orosz nacionalista mitológiába kapaszkodni. Borisz Mozsajev orosz író Ivan Dracshoz (33) intézett nyílt levelében arra szólítja fel az ukrán kollégát, foglalkozzon az örökös és csodálatos jelenségekkel, mert “a politikai ügyeket a politikusokra kell hagyni”, “nem szabad felkavarni az érzelmeket”, és egyúttal tisztán politikai követelésekkel él (olyanokkal, mint az államhatárok visszaállítása és az ukrán függetlenség felülbírálása).

A “nacionalizmus” jelzőt eddig is a legkülönfélébb hanyag és megkülönböztetést nélkülöző módokon használták. Jelentett mozgósító erőt a felszabadító harcok szolgálatában éppúgy, mint “burzsoá-nacionalista” értelmezést a szovjet propaganda terminológiája szerint. Az aktuális ukrán helyzetről szólva olyan politikai és irodalmi erőkre utalnék, akik számára a “nemzet” eszméje szigorúan etnikai jelentéssel bír, nem pedig egy modern állam szerkezete és szövete felépítésének összetett, jól átgondolt folyamata. A mai ukrán irodalmi tapasztalat megmutatja a gyarmatosítás utáni létnek azokat a csapdáit és kelepcéit, melyeket nehéz elkerülni.

Egyaránt találkozhatunk ilyenkor imperializmusellenes pátosszal és egy rokon szellemű nemzet eredete utáni kutatással, melyekről S. Deane vagy E. Said beszélnek. Ami elsőként nyilvánvalóvá válik olyan történelmi regényeket vagy költeményeket olvasva, mint amilyeneket L. Kosztenko, V. Sevcsuk, I. Bilik, J. Orosz írásai példáznak, az, hogy e szerzőknek a történelemhez fűződő kapcsolata nehezen nevezhető tudományosnak vagy tisztán ésszerűnek. Magukon viselik az ezredfordulós látomás jellegzetes vonásait abban az értelemben, hogy a távoli múlt, az ókori, történelem előtti, kereszténység előtti idők leírása a könyvekben idealizált, idilli, édeni tulajdonságokkal bír; az erőteljes elégedetlenségre okot adó jelen pedig úgy van feltüntetve, mint erőszakos merénylet eredménye, melyet a dolgok régi rendje ellen és a hagyományos életmód ellen követtek el, és a jövő, ha helyesen “élnek vele” a millennium apoteózisa lehet egy egyetemes közösség formájában (egy spontán, azonnali, konkrét struktúra érvényes kategóriája, szemben az intézményesített parancsuralmi struktúrával) (22, 138–149).

Az elveszett Paradicsom képei, a földé, ahol az erős, munkaszerető, mélyen erkölcsös és egészséges emberek békében élnek, sikeresen megvédve országukat – ezek a képek uralkodnak Jaroszlav Orosz és O. Brednyik a Szkíta Odüsszeusz, az Elme fája, a Fehér Horvátok testamentuma című regényeiben.

J. Orosz:

“Ott fönn a hegyvidéki országban fehér emberek éltek, akiket horvátoknak hívtak. Teljes harmóniában éltek ők a madarakkal, vadakkal, a fákkal és a fűvel. Tejen éltek, mely folyton csöpögött a Tejkő résein. Időről időre elhagyták nedves barlangjaikat és elindultak juhaikat legeltetni.” (37, 131)

L. Kosztenko:

Itt gazdag a föld. Itt mérhetetlen a folyók száma.
Mindenfelé források töltik tele a Föld edényét. (29, 72)

 

Van mindenük – búza, szőrme, pamut,
és hal, és méz és tiszta vizű folyó. (r 77)

Meseország, sosem látott vidék!
S ha leszáll az est, csak vigyázz.
Lányok dalolnak, akár a szirének… (r 103)

V. Sevcsuk:

“Az emberek a visén (népszerű gyülekezőhely) szoktak összegyűlni… megbeszélni aktuális gondjaikat és törvényt hozni.” (p. 260) “A nők gyermekeknek adtak életet, bölcsődalokat énekeltek nekik. A nagypapák szülőföldjük történetéről meséltek a csemetéknek… Ifjonti éveikben az emberek dolgozni tanultak, szántani, bőrt cserzeni, vásznat szőni. Építkeztek, ékszert készítettek, fát hántoltak és faragtak, legelni terelték a csordát, tehenet fejtek, mézet ittak, ünnepet ültek… De mindenhol és minden alkalommal szólt ajkukon az ének… Így jött létre az ő Paradicsomuk, és így nőtt föl életünk gazdag fája.” (54, 269)

O. Brednyik:

“Emlékszem rá, amikor még gyermekkoromban a Dnyeper folyó partján játszottam. Csillagos volt az ég és csillagok látszottak az öböl vizén is a vízililiomok között. A lányok virágfüzérrel a fejükön és a fiúk hímzett ingeikben egy közös kört alkottak, és szomorú vallomásos dalokat kezdtek énekelni.” (6, 3)

A jelen idők erkölcsi és fizikai leépülésével vagy utalás szinten vagy bőbeszédű leírások során szembesülhetünk. O. Brednyik a fenti esszében elmondja, hogyan érkeztek egy nyári estén egy falusi házhoz, égve a vágytól, hogy népdalt halljanak. “Ó jaj, kék képernyők villogása festett baljós árnyakat az ablakokra, és úgy tűnt, hogy a démoni TV hegesztőszerű fénye kegyetlenül és gonoszul elhamvasztja szívünkben a népiesség utolsó gyökereit. A falusi kultúrház felé vettük utunkat, ahol elborzadtunk a külföldi műzene üvöltésétől. Gyermekeinknek, örököseinknek, jövőnk építőinek sápadt árnyai hajladoznak és rángatóznak a durva, visongó, nyögdécselő, bömbölő és üvöltő hangfalaktól hipnotizáltan.”

Kit hibáztassunk? – kérdezi O. Brednyik, és válaszában a földön kívüli befolyást sem zárja ki (6, 5). Bár vannak földi erők is, melyek “kegyetlenül megsemmisítették őseink nap erejű hitének minden jelét”, és ezek között az első a kereszténység.

V. Sevcsuk az Elme fájában sokkal alaposabb támadást indít a kereszténység ellen. Szerinte a kereszténység megsemmisítette a keleti szlávok ősi pogány kultúrájának minden nyomát, és így lerombolta az emberek közötti elsődleges spirituális egységet, felszabdalva pszichéjüket (p. 9). A kereszténység a félelem, bűn és engedelmesség vallásaként megtanította az embereket, hogyan gyűlöljék a világot, annak szépségét, vidámságát, hogyan gyűlöljék önmagukat, történelmüket és hagyományaikat (p. 248). Akárcsak L. Kosztenko és O. Brednik, ő is egyértelműen a kereszténység elé helyezi a pogány világrendet. L. Kosztenko folyton összehasonlítja a helyi pogány istenségeket görög kollégáikkal, az előzőek mellett téve le a voksát:

Az istenük nem tesz rosszat nekik.
Vitázó vagy durcás istennőjük nincsen.
A reményt testesítik meg az ő isteneik,
Az Olümposzon emberül érez minden isten.

A Szkíta Odüsszeusz központi mitológiai eszméje az, hogy minden embercsoportnak vagy nemzetnek saját istengárdája kell legyen, mely visszavezeti őket a totemek és tabuk világába. Az “Elme fájá”-nak érvelése és eszméi kevésbé “költőiek”, mégis ugyanarra a célra irányulnak. V. Sevcsuk kereszténységellenes beállítottságának oka nemcsak a nosztalgia a zöldellő évek iránt. Inkább arról lehet szó, hogy a történelem/mitológia, közösség/szerkezet ellentétpárjaiból szándékosan a mitológiát és a közösséget választja, melynek hátterében Ukrajna áll, mint a világ, a kollektivizmus, az egyenlőség és az ezredfordulós látomás mitológiai központja.

A kereszténység számára egyenlő az államisággal (önkényuralmat értve ez alatt, mely az ukrán pszichétől teljesen idegen rendszer), a törvénnyel, az egyetemes kitekintéssel, és erkölcstelen ideológiával. Ezzel szemben a másik véglet a pogány életforma – leszűkített, helyi jellegű, ahol az emberek egy kezdetleges világban élnek, szokásjog által kormányozva, teljes harmóniában egymással és a természettel. Íme egy tipikusan totalitárius társadalom “sátáni mítosza”, mely nem létezhet valós vagy képzelt ellenségek nélkül, akik a hátunk mögött összeesküvést szőnek, rosszra csábítva a naiv és barátságos bennszülötteket.

Gyakorlatilag bárki és bármi ellenségévé válhat a “mi” tisztes és dicső népünknek és kultúrájának – az agyafúrt idegenek, akik bevándoroltak, becsapták az időseket, bűnbe vitték a törzs ártatlan ifjoncait és ellopták legértékesebb vívmányukat (37, 120–160); a kijevi Volodimir fejedelem, “az ördög”, aki a kereszténység felvételével kegyetlen ütést mért az ukrán spiritualizmusra, megsemmisítette “a világ legszebb és legtökéletesebb abc-jét” és háborút indított az ukrán parasztság ellen, “a világtörténelem legrégebbi, 1000 éves háborúját” (40, 3). Valerij Illja ukrán költő, egy nemrég megtért keresztény buzgalmával, a fentiekkel ellentétben, kétségek nélkül állítja, hogy “a legfőbb ellenség” a reneszánsz, “mely örökre eltérítette az európai kultúrát fejlődésének igazi és egyedi ösvényéről, és lehetetlenné tette, hogy a keresztény világnézet természetes manifesztációjaként létezhessen” (24).

Az ukrán irodalmi sajtó közelmúltbeli publikációiból ítélve az efféle elméletek leginkább a vidéki írók között népszerűek, akik közül sokan a demokrácia támogatását hangoztatják, miközben rettegnek az ésszerűségnek, kozmopolitizmusnak, a szkepticizmusnak, a hedonizmusnak és a “lelketlen fejlődés” más természetszerű velejáróinak puszta képétől. Ha a kortárs ukrán nacionalizmus alapvető, dogmatikus iratait kutatjuk, nem mehetünk el Vel Szilenko 1428 oldalas Maha Vira-ja (A Szabadság Ragyogó Fénye, A Vallás, Tudomány, Filozófia, Történelem kölcsönössége) mellett, melyet 1979-ben adtak ki az Egyesült Államokban. Ebben a könyvben “A Természetes Ukrán Hit Társaságának alapítója, spirituális mestere és Elnöke megfesti az ősi kultúrák és civilizációk fejlődésének történetét, a világvallások történetét, a klasszikus szanszkrit történetet, és az egyistenhitű RUNVira vallás eszméit hirdeti.” Szilenko úr szerint sok történész, archeológus és nyelvész meggyőződése, hogy mintegy 7-8 ezer évvel ezelőtt a mai Ukrajna területén hatalmas civilizáció létezett, mely eredően ősi kultúrájával és elsődleges indoeurópai nyelvével a modern kori ukránok közvetlen őse volt. Valójában “az indoeurópai faj első, szivárványszerűen elbűvölő nyelvének gyökerei e területen jöttek létre 25 ezer éve” (58, 67), és így az ukrán nyelv a világ arisztokráciájának nyelve” (p. 27) sokkal régebbi, mint mondjuk a héber (p. 242).

Az ukránok (vagy pontosabban árjánok vagy oriánik (ezt a kifejezést használja Lev Szilenko, hogy elkerülje a hitleri doktrinákkal vonható párhuzamot) az Indo-Európai civilizációk alapítóinak, a suméroknak, etruszkoknak, szkítáknak és szlávoknak jogos örökösei, ennek köszönhetően sikerült megnyitniuk az emberiség számára a világűrbe vezető utat (Szilenko úr szerint minden rakétatervező ukrán volt). “Őseink, akik itt éltek a Dnyeper folyó partján a világnak ajándékozták alapvető vallási elképzeléseiket (p. 118), a naptárat (p. 60), a Védákat (p. 118). A világ legjobb éghajlata, legjobb ételei és legjobb dalai itt találhatóak Ukrajnában. Buddha és Zaratusztra valójában ukránok voltak, Kijev pedig a fehér faj legrégebbi (20 ezer éves) városa. Ezért kell az embereknek nem csak elméjükben, hanem minden ösztönükkel szeretni a szabad Ukrajnát.” (p. 120, 90).

Miért szorult akkor Ukrajna a peremvidékre, és vált északi szomszédainak gyarmatává? Azért, mert Ukrajna elfeledkezett dicsőséges múltjáról, más népek isteneit követte (a görögök, zsidók, rómaiak és oroszok mindenféle isteneit), a ravasz idegenek által kijelölt ösvényeket követték, kisebbrendűségi érzésük szolgáivá, áldozataivá váltak. Hogyan törhetik meg a szegény ukránok ezt a gonosz, bűvös átkot? Csakis Szilenko úr Természetes Ukrán Hitének elfogadása által és hódolva az igaz Ukrán Dazsboh Istennek, Rusz-Ukrajna Mesterének (p. 271), aki a Fény, az Önteremtés, a Kiolthatalan Energia, aki az ukrán nép spirituális és anyagi létének veleje. “A RUNVira nemzeti tudatosságunk útja, eredeti igazságunk alapvető, mélyreható pszichológiája, az őszinte ukrán jószívűség, a mély népi szenvedések és vigaszságok kifejezője.” (p. 1368) “A RUNVira győzni fog Ukrajnában, amikor híveinek Szent Hadserege kiűzi földünkről a csalók idegen seregét és megadásra kényszeríti őket. Ukrán föld nélkül nincs ukrán nép sem. RUNVira nélkül ukrán nép nem lehet önálló, egyedi államépítő szellemi erő.” (p. 495)

Valójában furcsa vallás ez. “Ez egy fogalom, egy eszme, szentebb egy egyszerű vallásnál, tudomány ez, mely a nemzeti büszkeség vállalására tanítja az ukránokat, ez az ukrán lélek szent menedéke, ez egy egyedi Ukrán értelmezése az egyetlen, igaz Dazsbohnak (p. 972), az Ukrán Erő mindent átfogó világának.” (p. 985) Furcsa módon ennek az utópikus nonszensznek a szerkezeti elemei megdöbbentően hasonlítanak azokra az egyeduralmi rendszerekre, amelyekre Oroszországtól és Olaszországtól Kambodzsáig eddig már sok példát láttunk. “A RUNVira nem dogma.” (p. 972) Egy a marxizmusról szóló Lenintől vett idézet, mely ugyanezekkel a szavakkal kezdődik, így folytatódik: “…hanem egy irányvonal a további lépések megtétele felé”. Szilenko úr változata ez: “…azt tanítja, hogy csak a természetes hit természetes, csak a természetes rokonok természetesek, csak a természetes anyaföld természetes” (p. 972).

A Maha Vira az igaz hívők számára bizonyos viselkedési szabályokat ír elő, a Nemzet Vezetőinek kultuszát táplálja (pp. 1007–1025), a fegyelmet és a rendet, szigorú alárendeltséget követel, az oktatás és az említett felfogás belenevelésének folyamatát “az ukránok nemzeti nevelésének” minden stádiumában kívánatosnak tartja, mert célja “egy új ember – a szellemiekben szabad Ukrajna arisztokratájának megteremtése” lesz (p. 1098). Az emberi példányoknak ez a változata “szent és nemes vérű” kell legyen (“amikor vérzik, a birodalmak remegjenek” – p. 1097). Ennek az új hitvallásnak a hangsúlyozott célja “vigyázni, hogy ne virágozzon a kettős hit (dvoviria), hogy az emberek jól szervezett, megfelelően felépített lelke, egységes jelleme, formája, jellege és tartalma alapján is érvényes spirituális kultúrája legyen” (p. 1291). A RUNVira legnagyobb és legszentebb eszméje az állam. “Enélkül a legragyogóbb boldogság egyáltalán nem boldogság, sőt a legnagyobb szabadság sem szabadság.” (p. 992)

Röviden: ha ez vallás, akkor ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Lenin vagy Hitler tanai. Sajnos ez a szélsőségesen nacionalista ideológia hatással van az írók egy részére, egykori kommunista párttagokra és disszidensekre egyaránt. Néhányat közülük magába szippantott a szellemi vákuum, mely a hivatalos ideológia bukását követte, érthető módon, hiszen nem tudtak úrrá lenni illúzióik elvesztése fölötti elkeseredésükön. Ilyen például az egykori disszidens költő Vaszilj Ruban, mindenféle vallásnak tűnő vállalkozással próbálkozott már, “megpróbálva összefogni az ukrán népköltészet világteremtő energiáit, lerázni a keresztény varázslat rabigáját és ily módon elérni a pogány paradicsomot” (60).

A szélsőséges nacionalizmusnak az efféle felszínre törése nem kizárólagosan ukrán jelenség, ugyanez virágzott Írországban, Afrikában, Nyugat-Indiában, a Közép-Keleten, a gyarmati csatározások közvetlen eredményeként. E. Said természetiségnek nevezte ezt, és figyelmeztetett rá, hogy “a természetiség… megerősíti a különbségeket a gyengébb vagy alárendelt partnert újraértékeli. Ez gyakran kényszerű reakciókhoz vezetett, gyakran pedig a természetes múltra, történelemre vagy jelenkorra vonatkozó demagóg megállapításokhoz… Elfogadni a természetiséget annyit jelent, hogy túl készségesen fogadjuk el az imperializmus következményeit, elfogadjuk a rendkívül szélsőséges vallási és politikai megosztottságot, amit az imperializmus Írországra, Indiára, Libanonra és Palesztinára rákényszerített. A történeti világot, mint a színes bőrű létet, az írséget, az iszlámot, a katolicizmust a metafizika lényegére bízni, bizonyos értelemben egyenlő a történelemről való lemondással. A posztimperialista szereposztásban ez az elidegenedés, amikor tömeges alapokon nyugszik, többnyire egyfajta ezredforduló központúsághoz vezetett, ellenkező esetben alacsony fokú egyéni őrületté degenerálódott, vagy sztereotípiákhoz, mítoszokhoz, gyűlölködésekhez és a hagyományok meggondolatlan elfogadásához vezetett.” (50, 82)

 

Vissza a normához

De vajon hol a határ az “alacsony fokú egyéni őrület” és a “tömeges méretű ezredforduló-központúság” között? Vajon tényleg elborítja az ukrán irodalmat az unalmas hivatalos patriotizmus hatalmas hulláma? Léteznek olyan erők, melyek készek kitörni ebből a “gyarmatosítás utáni” paradigmából? Ha az íróknak, kritikusoknak azokból a reakcióiból indulunk ki, melyeket a fent említett művek váltottak ki, akkor azt láthatjuk, hogy a helyzet nem reménytelen.

M. Rjabcsuk talán az elsők között jelentette ki, hogy valójában nincs különbség a totalitárius és a “nemzeti hazafias” beszédmód között, mindkettőt komolyan sújtja “a dialektikus megközelítés hiánya a művészet, a korlátoltság, a tolerancia hiánya és a harcos utilitarizmus kapcsán” (43, 121).

Valerij Illja cikkét, amiben többek között azt állítja, hogy az ukrán népdal “az alapja a teljes európai zenei kutúrának” Jurij Csekan művészettörténész úgy jellemzi, mint a provincializmus és a kisebbrendűségi érzés előtörésének újabb példáját. “Véleményem szerint – írja J. Csekan (9) – a materialista, a marxista és a hivatalos tudományos megközelítéssel való látszólagos szembehelyezkedése ellenére Valerij Illja esszéje a totalitárius gondolkodásmód gyümölcse. Utalási rendszerében minden jelenséget ellentétpárokra épülő rendszer alapján elemez; így a világ fehérré és feketévé válik, ahol nincsenek félhangok, színek, finom eltérések és jelentésárnyalatok. A forma változott, de a lényeg ugyanaz maradt.”

V. Bazilevszkij költő, kritikus szarkasztikusan így összegzi benyomásait V. Illja esszéjéről: “Csupa újat tanulhatunk az utóbbi idők írásaiból! Például azt, hogy Homérosz ukrán volt és nyelvünk 7500 éves. Öndícséret és szégyentelen hencegés jelzi ma a mércét. Írók, történészek, politikai elemzők, irodalomkritikusok halmoznak fel neveket, dátumokat és alakokat fürgén elutasítva a jól megalapozott elméleteket, fittyet hányva a szakértőknek, a vad képzelgéseket axiómákként, a mítoszokat tényekként tálalva. Olyan hiperhazafisággal vakítanak el minket, mely képessé tesz a helyes kórkép felállítására, nemzetünk betegségeinek meghatározására… De semmilyen politikai megfontolás – bármennyire nemesnek vagy hasznosnak tűnjön is – nem igazolhatja ezt az ábrándos gondolkodásmódot.” (3)

Az efféle vágyálmokkal teli megközelítések fő oka – hagyományunk kirekesztése a világirodalmi folyamatokból, mely ellehetetleníti a valós önértékelést – természetesen sok kritikusunk (J. Sereh, I. Dzjuba) előtt nyílt titok. Érdekes ilyen szempontból megfigyelni az ukrán irodalmi gondolkodást, most, hogy nincs többé elnyomva és a világ elé tárhatja magát.

A világháború utáni első ukrán, nem kommunista irodalmi csoport, a MUR 1945-ben alakult meg Nyugat-Németországban. Alapítói, Ukrajna különböző vidékeiről menekült írók, arra törekedtek, hogy szerves nemzeti stílust hozzanak létre, “nem néprajzi értelemben vett nemzeti stílust, hanem olyat, amely méltó egy szuverén európai nemzethez” (51, 197). Meg voltak róla győződve, hogy “az ukrán irodalmi mozgalmaknak két irányzata létezik: a) az egyetemestől a nemzeti felé; és b) a nem-szubjektívtől, az örökérvényűtől, az ésszerűtől, a mélyen személyes, egyedi és helyileg behatárolt felé” (51, 233). A MUR elveit vallók hitték, hogy csak saját, “szervesen” nemzeti hitelsségük ápolása nyithat utat az ukrán írók számára ahhoz, hogy elnyerhessék a világ elismerését.

Nagyon is jellemző, hogy húsz év elteltével Jurij Sereh, a MUR egyik vezéralakja megjegyzi: “A sokéves elnemzetietlenítés után termszetes reakcióként hat a nemzetiesség szorgalmazása. De a művészet nem engedelmeskedik ilyen reakcióknak, bármennyire logikusak legyenek is, ehelyett saját törvényeinek és esetleges külső hatásoknak veti alá magát. A művészetben időről időre markánsan felszínre törhetnek bizonyos nemzeti elemek, mégsem beszélhetünk nemzeti stílusról olyan értelemben, mint a barokk vagy klasszicista stílusról. A kínai stílus is csak Amerikában vagy Európában jelenthet önálló stílust. A szervesen nemzeti stílus eljövendő időszákáról szóló tézisek is csak édes színlelést és önámítást jelentettek, mely a múltba vezetett és nem a jövőbe. A múlt nem ismétlődik meg.” (51, 25) Úgy hiszem, ez az a következtetés, amivel az ukrán irodalomnak szembe kell néznie.

Az 1991. december elsejei népszavazás nyomán Ukrajnának nem maradt más választása, mint hogy teljesen önálló országgá váljon. Leszámítva a nemzetállam több évszázados álmának megvalósulása miatt érzett egyértelmű örömöt, az új idők születését vegyes érzelmek fogadták. Az írók (vagyis az Írók Szövetségének tagjai) elsők között kényszerültek felismerni, hogy a kommunizmus bukása a hazafiasság és a régi struktúrák végét is jelenti egyben. Jelenleg a Szövetség még tartja magát, de súlyos gazdasági válság, papírhiány, irodalmi lapok és kiadók megszűnése teszi “rendes”, a la ancien regime működését erősen kérdésessé. “Lesz-e még holnap ukrán irodalom” c. cikkében Volodimir Drozd író azt jósolja, hogy a piacgazdaságba történő átmenet következő évtizedei kritikus idők lesznek az ukrán művészek és művészetek számára. Az írói szakma, mint olyan, eltűnik társadalmunk térképéről. Először a költők vesznek ki, azt követik majd a kritikusok és az írók. Az új és durva gazdasági valóság fájdalmasan sújtja majd a legjobbakat, a legtehetségesebbeket és a leggyengébbeket is, azokat, akik eddig a könyörtelen ideológiai rombolóerőt táplálták. A túlélésre azok az erkölcsileg és esztétikailag mobil mesteremberek lesznek a legesélyesebbek, akik bármilyen igény kielégítésére képesek. “Házi használatú klasszicizmusunkra” vagy idegen giccsek meggondolatlan utánzására nem lesz kereslet. Legvalószínűbb, hogy a kultúra kommersszé alakításának első áldozatai között az úgynevezett nemzeti irodalmat is megtalálhatjuk majd, mely korábban a nemzet spirituális energiáit összpontosította. Röviden: az az idő, amikor az írás glassperlenspiel-lé, a magányos különcök időtöltésévé válik, már itt van a kertek alatt.

Jurij Musketik (34), az Ukrán Írók Szövetségének elnöke, még sötétebb képet fest a papírhiányról, a könyvkiadás korlátozott lehetőségeiről, a papírgyárak bezárásáról, a moszkvai könyvügynökségek és a helyi könyvkereskedők munkájának szabotálásáról. Követeli, hogy a papírt nyilvánítsák stratégiai árucikknek és az állam vezetősége azonnal dolgozzon ki az ukrán kultúra védelme érdekében egy átfogó programot.

Volodimir Bazilevszkij mindenütt a kereskedelmi diktatúra baljós jeleit látja. Az emberek saját fizikai túlélésükkel vannak elfoglalva és közben megfeledkeznek saját isteni természetükről. Az emberi élet elértéktelenedik, az erkölcsi értékek elhalnak. Az irodalomkritikusok érzelmektől mentes költészetet követelnek, pedig az már így is amorf és minden lényegi elemétől meg van fosztva. A pátosz, eufória és az érzelmes tömegek ideje lejár, és akkor az irodalomnak meg kell majd válaszolnia a kérdést, mit képes létrehozni a demokrácia feltételei mellett. Vár bennünket a szabadság próbatétele.

Ez megegyezni látszik azzal a helyzettel, amiről Italo Calvino írt: “Ez az irodalom hatalmának paradoxona: úgy tűnik, hogy csak akkor mutatja meg igazi erejét a hatalmat provokálva, ha elnyomják, míg a mi engedékeny társadalmunkban úgy tűnhet, mintha csak egy esetleges jóleső kontraszt létrehozását szolgálná, a szószaporítás általános kidomborítására. (És mégis, legyünk-e olyan bolondok, hogy panaszkodunk emiatt. Még a diktátorok is rájöttek, hogy az írott szó fenyegetése alól úgy szabadulhatnak meg leghatékonyabban, ha nem vesznek tudomást róla!)” (8, 9–100) Az irodalom és a politika kapcsolatáról elmélkedve arra a következtetésre jutott, hogy “politikának akkor van szüksége az irodalomra, amikor hangot ad bárminek, aminek nincs hangja, megnevezi azt, ami addig névtelen volt, különös tekintettel arra, amit a politika nyelve kizár vagy megpróbál kizárni. Olyan nézőpontokat, helyzeteket és beszédmódokat értek ezalatt, melyek egyszerre érintik a külső és a belső világot, az egyén és társadalom elfojtott tendenciáit. Az irodalom olyan fül, mely meghallja azokat a dolgokat, amik már kívül esnek a politika hallásának határán, és olyan szem, mely a színek szélesebb skáláját látja, mint amit a politika befogad. Egyszerűen csak munkájának magányos individualizmusa az oka, hogy a író esetleg olyan területeket tárhat fel, amit előtte még senki sem tárt fel, önmagában és azon kívül, és olyan felfedezéseket tehet, melyekről előbb vagy utóbb kiderül, hogy a kollektív tudatosság létfontosságú területének részei.” (8, 101)

Az ukrán irodalomban a tisztán esztétikai és a politikai kérdések annyira összevegyültek, hogy a felszabadulás folyamata természetszerűen elvezet egyfajta alapvető megnyugváshoz. G. Grabovic professzor a huszadik századi ukrán irodalom krízisének több okára is rámutat. Az első, hogy több mint hetven éven át a szovjet totalitárius rendszeren belül kellett működnie, és mivel a totalitárius korrupció egyetemes és mindent átfogó, az irodalom, mint annak része nem tehetett mást, mint hogy elértéktelenedik és (gyarmati, provinciális helyzetéből fakadóan) alkalmazkodik a létezés konzervatívan-védekező modelljéhez. Ami még fontosabb, G. Grabovic szerint az a jelentős szerep, amit a kollektivista pszichológia továbbra is betölt az ukrán irodalomban. “A népieskedés és a populizmus halálos bosszújának” nevezi ezt, ill. “a tradicionalitás és a modernizmus közötti utolsó akadálynak, mely összeomlik az őszinte modernség felé vezető úton. Az ebbe az irányba tett lépések pedig már most láthatók.” (23, 43–44)

Mindez talán a költészet területén érzékelhető a legpontosabban, hiszen túlélés szempontjából minden műfaj közül a költészet bizonyult a legerősebbnek. Nem igényel bonyolult felszerelést vagy színpadi teret, nem függ oly mértékben a cenzor szeszélyétől. A próza vagy a dráma kevésbé szerencsés. Az előbbi szorosan kötődik a nemzet strukturális fejlődéséhez, intenzív városi környezetet igényel és publikálási lehetőséget, míg az utóbbi mindmostanáig a “kultúrbürokrácia” szoros megfigyelése alatt állt és alig tudott bármit tető alá hozni nagyvonalú szponzorok és állami támogatások nélkül.

A próza és különösképpen a regény “történelmileg végigkíséri a nemzet felemelkedését az ’egy, mégis sokszínű’ nemzeti élet tárgyiasítása és a nemzet struktúráját utánozva, a nyelvek és stílusok pontosan körvonalazható kuszasága által. Társadalmi szempontból a regény felzárkózott az újság mellé, mint jelentős nyomtatott nemzeti médium, mely segít egységesíteni a nyelvet, ösztönzi az írás-olvasást, és próbálja kiküszöbölni a kölcsönös meg nem értést. “Ha a nyelv nemzeteket foglal magába – írja Timothy Brennan, aki a Perduei Egyetemen angolt és összehasonlító irodalmat tanít –, a reményvesztett többnyelvű létezés végeredményeként hány nemzet virágozott volna ki a középkori Európa birodalmainak hanyatlását követően? Ha a pápai vagy dinasztikus tekintélyen alapulók helyett új közösségek jönnének létre, milyen alapokon nyugodnának? Hogyan előzhető meg a folyamatos kaotikus szétszakadozás? A regény megválaszolja ezeket a kérdéseket, értelemszerűen már formája által kivetítve a nemzet összetett természetét: az osztályoknak megfeleltetett, látszólagosan elkülönülő »stílusszintek« zagyvasága; a költészet, dráma, riport, önéletírás és előadás zűrzavara; fajok és etnikumok zsargonjának keveréke.” (7, 49–51)

Az ukrán nemzetállam közelmúltig tartó hiányát és az irodalom nemzetformáló szerepének hiányát szemügyre véve, azt gondolhatnánk, hogy az ukrán nemzeti élet nem volt elég érett ahhoz, hogy egy tekintélyes, nemzetközileg is elismerést kiváltó regényt eredményezzen, illetve azt, hogy ezen új európai nemzet építésének folyamata még kezdeti stádiumában van.

Talán a legfőbb különbség a hagyományos ukrán irodalom képviselői és azok között, akik a Nyolcvanas évek költői c. antológiában jelentkeztek, hogy az ifjabb generáció nagyobb jelentőséget tulajdonít az esztétikai értékeknek, mint a politikaiaknak. Különböznek elődeiktől kulturális érdeklődési körükben (sokan közülük idegen nyelveket is beszélnek, sőt fordítanak azokból), nyitottságukban a világ felé és felsőbb végzettségükben (a tudományos fokozattal rendelkező író, legalábbis a nagy városokban, kezd megszokott jelenséggé válni). Néhányan közülük mohón vetik magukat olyan felfedezésekbe, melyekre a világ kultúrái és más nyelvek megismerése révén nyílik lehetőségük. Írásaikban számos olyan ógörög és bibliai utalást találhatunk, ókori és modern szerzőktől kölcsönzött neveket és közvetlen idézeteket, melyeket egy kevésbé elszánt és neofita író elkerült volna. De ahogy annak lennie kell (vegyük példának Oleh Liseha vagy Ihor Rimaruk legjobb verseit, rejtett asszociációival, anyagának alapos ismeretével), ezek az utalások és az összetett képi világ már a posztmodern életérzés meghonosodásának határozott jelei.

E generáció szerzőinek legjobb írásait nem hatják át a hagyományos értékek elvesztése fölötti sirámok, annál inkább az urbanizmus és a magas fokú individualizmus, mely nem tesz különbséget egyetemes és helyi jelleg között, sőt nem is törődik ezzel a szembeállítással. A fentiek bizonyítására Vaszil Portyak elbeszélésére, a “Szombaton kora reggel” címűre hívnám fel a potenciális olvasó figyelmét (Szvitovid, 3, 1990, Kiev–New York). Ezt az ukrán irodalmi nyelv és a hucul (mi lehet ennél helyi jellegűbb) tájszólás nyelvének keverékével alkotott meg, és egy a szovjet titkosrendőrség büntetőosztaga elől bujdosó paraszti családról szól. Nagy pontossággal áttekinthető elbeszélőmód, már-már becketti sziporkázás és nyelvi kontroll jellemzik a történetet.

Mégis igazságtalan lenne azt állítani, hogy a gyarmatosítás hulladékának elsöprését az ukrán irodalomban kizárólag a fiatal generáció végzi. Marko Pavlisin, az ausztráliai Monash Egyetem professzora, már az eljövendő változások jeleit vette észre Valerij Sevcsuk “peresztrojka előtti” A ház a hegyen és a Három levél az ablakon túl című regényeiben. “Gyarmatosítás utáni”-nak nevezte őket, mert 1) egyértelművé teszik a kultúrák hierarchiáját – orosz, azaz központi, fővárosi és ukrán, peremvidéki, provinciális; 2) megmutatja az ilyen hierarchiák igazságtalan és idejétmúlt voltát; 3) összetett, teljes fegyverzetben pompázó, más szóval “helyes” esztétikai struktúrákat hoz létre, melyek önmagukban hirdetni képesek az ukrán kultúra érvényét és érettségét.

Hogy a gyarmatosító és gyarmatosított paradigmájától elszakadhassunk, nem annyira elkötelezettségre és pátoszra van szükség, mint inkább bizonyos fokú függetlenségre és iróniára. Nagy örömünkre, néhányat az új generáció legérdekesebb költői közül (V. Neborak, O. Irvanec, J. Andruhovics, O. Hricenko, I. Malkovics) azért marasztalják el folyamatosan a “nemzeti erkölcsök” őrzői, mert túladagolják “romboló iróniájukat” és a klasszikus örökség ellen lázadnak. Ők készek friss nézőpontból szemlélni az ukrán történelmet, a nemzeti jellemet, az utópista ideológiát, az írótársakat éppúgy, mint önmagukat és ezeket a törekvéseket ambivalencia és életenergia kíséri.

Rendkívül kritikusan állnak hozzá az ukrán mentalitás bizonyos “sztereotip” elemeihez és gyakran kigúnyolják a nemzeti romantikus beállítottság mindenféle zajos összejövetelét és díszegyenruhás parádéit. Aligha nevezhetjük őket idealistáknak, hiszen már sikerült megvalósítaniuk a teljes szabadság álmát, amiről a “földalatti” generáció álmodozott (46, 117–119).

“Az ügy iránt való elkötelezettség” hiánya, és a fiatal írók függetlenségének változatos kifejeződése nem mindig talált pozitív fogadtatásra az idősebb kollégák körében. Jevhen Szversztyuk kritikus azzal vádolja az új lázadókat, hogy figyelmen kívül hagyják, sőt elutasítják az 1960-as évek eszméit, amikor a költők még “óvták a kultúra alapvető eszméit, a kultúra közös nyelvét, a szent dolgokat” egy szörnyű ideológia fenyegetése közben.

Vjacseszlav Medvigy író (pp. 31–41, V. Medvigy, Vidrodzsennyja V. Szlovi, Szvitovid, 3, 1990) meggyőződése, hogy a fiatal városi költők, akik dicsekedve állítják, hogy ők teljesen apolitikusak, modernek és elitisták, valójában megvetik a “csiszolatlan vidéki népséget” és nagyon kényelmetlenül érzik magukat a nemzet életének színterén. Ők (“új” városi írók “akik megnyomorított lélekkel és hasadt tudattal bírnak”) arról ábrándoznak, hogy kilábalnak ebből a “mocsárból”, miközben nincs merészségük sem tehetségük ahhoz, hogy papírra vessék népünk életét. Az effajta tudat, mondja V. Medvigy, az abszolút tagadás szörnyetegének adhat életet, ami ennek a generációnak és az egész kultúrának a végét jelentené.

Eddig a “fiatalok” és “öregek” közötti kritikai csatározások nem vezettek háborúhoz, nem provokáltak felkelést a fennálló irodalmi rend ellen, nincs szó elfajult vitákról vagy a generációk közötti kommunikációs vonalak megszakításáról. Valójában egyik fél sem akar nagy lármát csapni. A fiatalok be szeretnének jutni az Írók Szövetségébe, mert még mindig ez a legbiztonságosabb út a könyveik megjelentetéséhez és ahhoz, hogy egyfajta társadalmi védettséget élvezzenek. Az “elismert profi” írók nem engedhetik meg azt a luxust, hogy újabb generációnyi rés támadjon, a további eloroszosodás és az olvasótábor csökkenésének fenyegető veszélye közepette.

Bár tettek kísérleteket arra, hogy létrehozzák és kritikailag megalapozzák egy új ukrán irodalmi hullám valamiféle manifesztumát (lásd O. Hricendo vagy H. Szirokin cikkeit az avantgarde-ról vagy I. Malenykij ellentmondásos filippikáit a Literáturná Ukrájiná-ban 1990.; 46. szám), aligha vonatkoztathatjuk rá a hagyományos avantgárd fogalmait, egy merész, bomlasztó mozgalomét, mely megátkoz mindent, amiben a nyelv stabilitása és hagyományai megnyilatkoznak. Aminek jelenleg szemtanúi lehetünk, az első olyan szovjet (vagy legalábbis részben vagy poszt-szovjet) ukrán írógeneráció feltűnése (legtöbbjük az 1950-es évek végén vagy az 1960-as évek elején született), akik nem ízlelték meg a (változatos) elnyomást.

Viszonyuk a nyelvhez és saját művészetbeli missziójukhoz sokkal evilágibb, mint a közvetlenül utánuk jövő 1960-as és 1970-es évek íróié. “Felszabadító” előadásmódjuk ellenére gyanítom, hogy az említett “kánontiprók” közül sokan továbbra is szent alakot tisztelnek a művészben, olyasvalakit, akit megjelöltek, kiválasztottak és még mindig bárdi alapállást őrzik. Jurij Andrjuhovics, a Rekreációk című kisregény szerzője elmondta, hogy a könyv megírását részben az ösztönözte, hogy lebonthatja azt az ártalmas nemzeti sztereotípiát, mely szerint a költő a nemzet és a világ megmentésére is képes messiás. A valóságban – mondja a szerző – a költőnek senkit és semmit nem muszáj “szolgálnia”, társadalmi és politikai eszmék mellett sem kell elköteleznie magát, kizárólag a művészetért felelős. A regénye azonban ennek szöges ellentettjéről tanúskodik. A Rekreációk hősei (mind könnyen felismerhető prototípusok), fiatal zsenik egy csoportja “a Teremtő Szellem társaságá”-t látogatja. Eközben megpróbálják kellemesen eltölteni az időt, vedelni, flörtölni barátaik feleségeivel és – bármilyen helyzetben és tekintet nélkül aktuális alkoholszintjükre – saját verseiket zengeni.

Az olvasókat Ukrajnában és a határokon túl felbőszítette J. Andruhovics blaszfémiája, ami a számos nyílt leírásnak és a káromkodások használatának köszönhető. Dühös levelek szerzői vádolták rágalmazással, és azzal, hogy aláássa az ukrán lélek és a társadalom tartópilléreit. Azzal is fenyegetőztek, hogy lemondják előfizetésüket a Szucsasztiszty folyóiratra, amelynek volt bátorsága leközölni egy ilyen pimasz holmit. Mégis, a könyvet olvasva, akaratlanul az az érzésünk támad, hogy “a felborzolt tollak” alatt rendkívül megindító és naív meggyőződés rejlik arról, hogy a művész egy felsőbbrendű lény, és ennek az egész világ is tudatában van. A Rekreációk mindig magabiztos főhősei (akárcsak a szerző maga) biztosra veszik, hogy mindenki – a lelkes diákok, a pénzbehajtók, a szajhák, a rendőrség vagy a svéd iparmágnás, aki a társaságot pénzelte – mindig kész mohón inni és bőséggel dicsérni lenyűgöző költészetüket. Egy katonai puccs esetén pedig a költők lennének az eljövendő diktatúra elsőszámú, legveszedelmesebb és leginkább körözött ellenségei.

Tudományosabban, sőt pragmatikusabban közelíti meg napjaink szent eszméit a legújabb irodalomkritika. Olekszander Hricenko a Harkovi Ödipuszok és moszkvai szfinxszek-ben c. szociológiai tanulmányában, mely az 1920-30-as évek ukrán íróiról “a kivégzett Reneszánszról” szól (26, 136–164) megpróbálja a pszichoanalízis szabályait érvényesíteni. Arra a következtetésre jut, hogy az ukrán irodalom összetettsége és egyenetlen színvonala, különösképpen a prózáé (és nagyrészt ez még ma is érvényes) az akkori fiatal írók kulturális személyiségében jelenlévő három alkotóréteg által magyarázható. Az első réteg a családi háttér: legtöbb esetben lényegét tekintve mélyen ukrán, de saját természetét illetően öntudatlan. A második réteg a teljesen eloroszosodott iskolai vagy (néha) egyetemi oktatás: nem rosszabb vagy néha még jobb is, mint bármi, amit Európa kínálhat e téren. A harmadik, legfelső réteget “a tudatos ukránság” alkotja, mely az írók nagy részének inkább ideológiai, mint kulturális és művészeti kategóriát jelentett. Hogy szemléltesse egy ilyen heterogén művész személyiség működését, O. Hricenko a “tudatalatti” (az elsődleges, spontán, anyai, ukrán elem), az “ego” (az eloroszosított oktatás, az orosz kultúra rendkívüli befolyása) és a “szuper-ego” (a tudatosan választott ukrán eszme) freudi kategóriáit használja. O. Hricenko ezt a sémát kivetíti Sevcsenko idejére, az első irodalmi megújulás idejére, felfedezi ott az Ödipusz-komplexus egyértelmű manifesztációját, és megáll mielőtt még elérné az ukrán irodalom jelenlegi állapotát – a burkolt célzások mégis világosak.

Számos kérdés nyitott marad. Vajon képes lesz-e az ukrán irodalom valaha is felülemelkedni gyarmati örökségén és a vele járó, szinte antagonisztikus versengésen, ami a “tudatalatti” és az “ego” között zajlik? Mennyi időre van szükség mindehhez? Az új politikai valóság ennek végzetét vagy elhomályulását hozza majd el? Nehéz megmondani. De legalább már vannak akik felteszik ezeket a kérdéseket.

Az biztos, hogy a kemény munkának, amelyre szükség van, ha túl akarunk lépni a gyarmati lét lebontásán, egy korai szakaszában járunk, amikor a nemzeti és hazafias mítoszokat, íróink és politikusaink még egyaránt széleskörűen használják. Szerencsére Ukrajnában sokan látják ennek veszélyét és késlekedés nélkül szóvá is teszik. “A modern szellemi világ – írja Ivan Dzjuba – nem fogja elfogadni kritikátlan gondolkodásmódunkat és azt, hogy készek vagyunk bármiben hinni, ami pillanatnyi igényeinknek megfelel. Ha a bolsevik dogmatizmus, intolerancia és vérszomj helyett, egy új dogmatizmust, intoleranciát és vérszomjat teszünk magunkévá, még ha a felszabadítás és a demokratikus változások zászlaja alatt tesszük is ezt, sosem csatlakozhatunk a világ demokráciáinak családjához.” (18, 144)

Ha az ukrán irodalom azt az ösvényt járja, amit a posztgyarmati kultúrák mostanra kitapostak, biztonsággal megjósolhatjuk, hogy a nacionalista mítoszok lerombolása előkelő helyen szerepel majd a napirenden. A nacionalista tőkésellenesség időszakát alighanem a felszabadító jellegű tőkésellenesség fogja felváltani, mely “a társadalmi tudatosságnak a nemzeti tudatosság elé helyezését” vonja magával (F. Fanon). Ez nem egy különösen előnyös időszak az ambiciózus és túlfűtött művészek számára. “Legfőbb ideje – figyelmeztet M. Rjabcsuk – őszintén bevallani, hogy nem számíthatunk »új« irodalomra a közeli jövőben. Sem itt sem a világ más részein.” (45)

Az ilyen időkben az író felelőssége vagy kötelessége (ha még egyáltalán beszélhetünk ilyenről) nem “az ellenség ostorozása” vagy “a nemes ügy dicsőítése”. Annál sokkal célszerűbb, józanabb és fontosabb. Franz Fannon így ír erről:

“A gyarmat-anya megvédi gyermekét önmagától, saját egójától, saját pszichológiájától, saját biológiájától és saját boldogtalanságától, mely annak legbelső lényege.

Ilyen helyzetben a honi értelmiség igényeit nem a luxus, hanem a szükség szabja meg, bármely következetes program viszonylatában. A honi értelmiségi, aki felemeli szavát a nemzet legitimitása érdekében, aki hajlandó lecsupaszítani magát, hogy testének történetét tanulmányozhassa, az köteles népének szívét boncolgatni.” (50, 92–93)

Fordította: Lengyel Tamás

 

Felhasznált irodalom

1. Ariel. A Reviev of International English Literature, v 15, a4, Oct 1984, The University of Calgary Press.

2. Bazylevs’ky Volodymyr, “Ekologija poeziji”, in: Dnipro mag., 1, 1990, pp. 121–131.

3. Bazylevs’ky Volodymyr, “Z Hospodom! Ale bez lukavoho”, in: Literaturna Ukrajina,

p. 6, Oct. 3, 1991.

4. Bazylevs’ky Volodymyr, “Xlib duxovnij: vyprobuvannia svobodoju”, in: Vechirnij Kyjiv, p. 4, March 10, 1992.

5. Berdnyk Oles’, “Budujmo Xram Dushi”, in: Literaturna Ukrajina, Feb. 8, 1990.

6. Berdnyk Oles’, “De vy, kobzari?”, in: Kyjiv mag., Dec. 1989, pp. 3–10.

7. Brennan Timothy, “The National Longing for Form”, pp. 44–71, in: Nation and Narration, ed. by Homi K. Bhabha, Routledge, London and New York, 1990.

8. Calvino Italo, “Right and Wrong Political Uses of Literature”, pp. 99–102, in: Literature in the Modern World. Critical essays and documents edited by Dennis Walker, Oxford University Press, 1990.

9. Chekan Yurij, “Vyvilniajuchys’ vid kapkaniv dumky”, p 5, in: Literaturna Ukrajina, Nov. 21,1991.

10. Curnow Wystan, “High Culture in a Small Province”, pp. 155–170, in: Essays on New Zealand Literature, ed. W. Curnow, Heinemann Educational Books, 1973, Auckland, New Zealand.

11. Deane Seamus, “Introduction”, pp. 3–19, in: Nationalism, Colonialism and Literature, Terry Eagleton, Fredric Jameson, Deward W. Said, A Field Day Company Book, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1990.

12. Deleuze Gilles and Felix Guattari, “What is a Minor Literature”, pp. 80–94, in: Reading Kafka. Prague, Politics and the Fin de siecle., ed. Mark Anderson, Schocken Books, NY, 1989.

13. Dobrenko Yevgenij, “Levoj! Levoj! Levoj!… Metamorfozy revolutsionnoj kul’tury”, pp. 228–240, in: Novy Mir, March 1992.

14. Drach Ivan, “Vystup na zasidanni spilky pys’mennykiv”, pp. 1–2. in: Literaturna Ukrajina, March 21. 1991.

15. Drozd Volodymyr, “Chy bude ukrajinska literatura zavtra?”, in: Literaturna Ukrajina, Jan. 24, 1991.

16. Dziuba Ivan, “Chy usvvidomliujemo natsional’nu kul’turu jak tsilisnist’?” pp. 309–326., in: Nauka i kul’tura. Ukrajina., v 22, Znannia, Kiev, 1988.

17. Dziuba Ivan, “Doviku nasustshnij”, 155–168, in: Suchasnist’ mag., May 1989 (337).

18. Dziuba Ivan, “Ukrajina i svit”, pp. 134–150, in: Suchasnist’ mag., Jan. 1991 (357).

19. Eagleton Terry, “Nationalism: Irony and Commitment”, pp. 23–43, in: Nationalism, Colonialism and Literature, A Field Day Company Book, Introduction by Seamus Deane, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1990.

20. Ebeogu A. N., “African Literature: Regional, National and Ethnic Imperatives”, in: Ariel. A Review of International English Literature, v 14, a2, April 1983, University of Calgary Press.

21. Fanon Franz, from: “The Wretched of the Earth”, pp. 92–93, in: Nationalism, Colonialism and Literature, T. Eagleton, F. Jameson, E. Said, Introduction by Seamus Deane, A Field Day Company Book, Univ. of Minnesota Press, Minneapolis, 1990.

22. Grabowicz George, The Poet as Mythmaker. A Study of Symbolic Meaning in Taras Shevchenko, Harvard University Press, 1982.

23. Grabowicz George, “Pytannia kryzy j perelomu v samousvidomlenni ukrajins’koji literatury”, pp. 38–45, in: Slovo i chas, Jan. 1992.

24. Illia Valerij, “Z Hospodom chy bez nioho”, in: Literaturna Ukrajina, Sept. 12–19, 1991.

25. Jan Muhammed Abdul, “Sophisticated Primitivism: The Syncretism of Oral and Literate Modes in Achebe’s ’Things Fall Apart’”, pp. 20–61, in: Ariel. A Review of International Englich Literature, v 15, a4, Oct. 1984, The University of Calgary Press.

26. Hrytsenko Olexander, “Xarkivs’ki edipy ta moskovs’kyj sfinks”, pp. 136–144, 162–164. in: Suchasnist’, Jan. 1992.

27. Kafka Franz, “Iz dnevnikov. Pys’mo otsu”. Moscow, Izvestija, 1989.

28. Korotych Vitalij, “Interviews to Molod’ Ukrajiny”, Jan 7, 1988 and Kyjiv mag. March 1988, pp. 137–140.

29. Kostenko Lina, “Sad netanuchyx skul’ptur”, Radians’kyj pys’mennyk, Kiev, 1987.

30. Kovaliv Yury, “Pidsumky ta perspektyvy”, p. 5, in: Literaturna Ukrajina, Feb. 27, 1992.

31. Medvid’ Viacheslav, “Vystup na zborax pys’mennykiv”, in: Literaturna Ukrajina, March 28, 1991.

32. Medvid’ Viacheslav, “Vidrodzhennia v slovi”, pp. 31–41, Svitovyd, Kiev–New York, v3, 1990, publisher M. P. Kots.

33. Mozhajev Boris, “Rezat’ po zhyvomu, Otkrytoje pis’ni Uvabz Drachu”, p 13, in: Literaturnaja Gazeta, March 4, 1992.

34. Mushketyk Yury, “Vystup na zborax”, in: Literaturna Ukrajina, Jan 21, 1991. 35. O’Brien Flann, The Poor Mouth. A Bad Story about the Hard Life. (An Beal Bocht). A Richard Seaver Book, The Viking Press, New York, 1974.

35. Okeke-Ezigbo Emele, The Strangling Hold of Zurrjir: Nigerian Writers and the Burden of the “Half-Bodied Baby”, pp. 3–18, in: Ariel. A Review of International English Literature, v 15, a4, Oct 1984, The University of Calgary Press.

36. Oros Yaroslav, “Zapovity bilyx horvativ”, Molod’, Kiev, 1991.

37. Pavlyshyn Marko, “Chy spravdi v ukrajins’kij literaturi vidbuvajetsia perebudova?” pp. 27–37, in: Suchasnist’, Jan. 1990.

38. Petrov S. M., “Sotsialisticheskij realism”, Sovetskij pisatel’, Moscow, 1984.

39. Plachynda Serhij, “Stcho bude?”, Literaturna Ukrajina, Oct. 31, 1991.

40. Popovych Myroslav, “Bijmosia provintsializmu”, pp. 73–76, Kijiv mag. Aug. 1989.

41. Raskin Jonah, “The Mythology of Imperialism”, Delta Book, New York, 1971.

42. Riabchuk Mykola, “Stche raz pro ’sotsial’nu funktsiju’ poeziji”, pp. 115–124, Zhovten’mag., Lviv, Aug. 1989.

43. Riabchuk Mykola, “We’ll die not in Paris…” New Ukrainian Poetry, pp. 95–100, in: Edinburgh Review, v 86, 1990.

44. Riabchuk Mykola, “Vozvrastchenije k norme”, in: Literaturnaja Gazeta, Nov. 27, 1991.

45. Riabchuk Mykola, “Zamist’pisliamovy do ’Rekreatsij’”, pp. 113–119, Suchastnist’, Feb. 1992.

46. Rozputenko Ivan, “Neokolonial’nij syndrom”, pp. 88–98, Suchasnist’, Feb. 1992.

47. Rubchak Bohdan, “Bo v nas nemaje chasu”, pp. 37–67., Suchasnist’, Jan. 1990.

48. Rudnytsky Ivan. L., “Modern Ukrainian History”. Essays in Modern Ukrainian History, Canadian Institute of Ukrainian Studies, University of Alberta, Edmonton, 1987.

49. Said Edward W., “Yeats and Decolonization”, pp. 69–99, in: Nationalism, Colonialism and Literature, T. Eagleton, F. Jameson, E. Said, Introduction by Seamus Deane, A Field Day Company Book, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1990.

50. Sherekh Yury, “Ne dlia ditej”, Literaturno-krytychni statti i esseji, Prolog, New York, 1964.

51. Sherekh Yury, “Druha cherha”, Literatura- Teatr- Ideologiji, Prolog, New York, 1978.

52. Sherekh Yury, “Vidpovidi na zapytannia”, pp. 120–130, Zustriczi, Warsaw, 1/2, 1990.

53. Shevchuk Valerij, “Myslene derevo”, Molod’, Kiev, 1989.

54. Subtelny Orest, “Ukraine”. A History, University of Toronto Press, 1989.

55. Sverstiuk Yevhen, “Sobor u ryshtovanni”, Kijiv mag., Oct. 1989.

56. Sverstiuk Yevhen, “Stcho take evropejs’kyj kontekst?”, in: Literaturna Ukrajina, June 20, 1991.

57. Sylenko Lev, “Mha-Vira, Society of the Ukrainian Native Faith (RUNVira)”, New York, 1979.

58. Tiutiunnyk Hryhir, “Korinnia”, in: Tvory, v2, Molod’, Kiev, 1985.

59. Vyshensky Stanislav, V. Rubanu – 50, p. 6, Literaturna Ukrajina, Feb. 20, 1992.