03.06.
Bernicky Éva
Honlap

Csúsztatott világok

Megint elkapkodtam egy találkozást. Mielőtt kitalálhattam volna a főmosó mestert, összeakadtam a valóságossal. Mit összeakadtam, egyenesen nekimentem. Gyakran ütközöm veszélyesen kiálló élekbe, anyám másokról azt szokta mondani ilyenkor, vesztét érzi. Rólam azonban nem is sejti, mert e tekintetben óvatos vagyok, fel sem szisszenek, csak érzékeny bőröm kék-zöld foltjai árulkodnak arról, itt-ott megfutott rajtam festőiskolánk hegyeinek tintája. Pigmentjeim többnyire alázatosan nyelik a színeket, néha azért egészen váratlanul visszavernek belőlük valamicskét. Így aztán a főmosó mester is biztonsággal befészkelhette magát terepmintámba.

Alig néhány méternyire a határátkelőtől a hatvanas-hetvenes férfiak különben sem grasszálnak festményformájú csomaggal a hónuk alatt. Azért nem, mert errefelé a leírtakhoz hasonlatos cselekvések értelmetlenek. A nyugdíjas stopposok kezéből kinövő szatyrok réges-rég felvették a cigarettablokk és a vodkásüveg formáját. Errefelé meglehetősen haszontalan és visszatetsző direkt intellektuális kiszerelésben császkálni. Egy ikoncsempész, az persze más, azzal a többség esetleg kiegyezne, de hősömmel – aki szembetűnően durva papírba burkolta az árut, sőt spárgával kötötte át, úgy vágott neki gyalogosan a határnak – már kizárt bármiféle együttérzés. Az előttem sorjázó kocsisor autósai közül nem is mutatott senki hajlandóságot arra, hogy felvegye. Így maradt rám, mert akitől mások tüntetve elzárkóznak, ahhoz számomra is érthetetlen okból valami visszamaradt kamaszi csököttséggel ragaszkodni kezdek. Varázsütésre gyűröm le csekélyke veszélyérzetem, véletlenül sem akarok biztosra menni, még annyira sem, mint a meggyőzött kismalac, mert annak legalább akad forró vize az utólagos korrigálásra. Most sem sokat méregettem, farkas vagy nem farkas, kinyitottam az ajtót.

Előbb a becsomagolt festményt helyezte el a hátsó ülésen, majd mellé telepedett, s azonnal nyugtatni kezdett, semmiség ez, mázolmány, ne aggódjak, nem Koczka, Kassai, Erdélyi, Manajlo. Közönséges mázolmány, megtapogathatom, ha nem hiszem, ragad. Tegnap festhette a névtelen piktor, s ő ma reggel vette az ungvári színháztéren, a hídnál. Jó lesz emléknek, mert az emlékek ilyen tökéletesre igazítottak, mint ezen a képen az a távoli szénakazal. A fűszálakat nagyító nélkül meg lehet számolni, sőt a boglyából, akár egy tűpárnából, kiáll a zsákvarrótű, keresni sem kell, kihúzzuk, s már semmi sem szúrhatja a szemünket, tomporunkat, elheveredhetünk. A mértékre azonban nem árt odafigyelni, nehogy eltúlozzuk a nyugalmat, akkor ugyanis kétségbeejtően lezuhan a koleszterinszint, s ebben a kánikulában nincs az a tojás, ami felturbózná.

Egy órája ücsörögtünk, amikor arra a megállapításra jutottam, ha a nosztalgia határtalan mozdulatlanságába kényszerítenek, idővel a vágott fűnek is kórházszaga lesz. Az illat a ruhánkban szilárdult szaggá, hasonlítani kezdtünk, egyre kevésbé különböztünk egymástól, végül egyformák lettünk. Hiába mesélte a főmosó mester, hogyan vergődött át hozzánk hajnalban a határon, úgy éreztem, nagyzol, mindig is itt élt, ahol én, talán a forróság miatt hiszi azt, számít valamit az a néhány kilométer. Csak a sógorát akarta még életben találni a kórházban, odafenn a BAM-on. Nem kérdezte meg, miért nevezik az ungváriak ezt a kísérteties városszéli dombot így, s ezzel újra elárulta magát. Velem aztán nem eteti meg, hogy idegenként leszállt a buszról és elindult torony helyett a Bajkál-Amúr-Vasútvonal iránt. Rá is lelt betegére abban a hatalmas kriptában, amely úgy tört fel a magaslaton, akár egy óriás vakondtúrás. A főmosó mester szerint a hatalmas földszag miatt betonozhatták be ilyen eszeveszetten, kapkodva, egyenetlenül, gondosan eltűntetve a kies részen az utolsó biológiai jeleket. És most a sógora szitává vékonyodott tüdejével ott pihegett a tetejében, mint akit elevenen a csúcsra ravataloztak, legalább magasra tornyozott párnáin szuszoghassa ki maradék fullasztó életét. Hát beült ő is a hozzátartozók közé, és igazán nem tehettek róla, de továbbra is szép szál férfira emlékeztek, hiába sípolt, fújta le ez a hitvány hasonmás – mint szigorú bíró a futballmérkőzéseket – folyton a játékukat, hiába izgett-mozgott az idétlen csontváz, mert minden belőle meredező szálkát felvállalt valaki. Csövek híján emberek lógtak a haldoklóból, szótlanul vettek helyette levegőt. Különben üres és sivár volt körülötte a „kórterem”, előrelátóan eltüntettek a színről gépet, infúziót, Eutanázia nővért, s a felszabadult tereken kényelmesen elfértek az emlékek, vagy inkább, amit sorsnak szokás nevezni. És azokat a főmosó mester úgy mesélte el, hogy közben egymásra helyezte a világokat, akár a csúsztatott palacsintát, nem emelt közéjük semmiféle határ, ha mégis átnyúlott a szomszéd fájának a gyökere, hát finoman kihúzkodta, betömte precízen a visszamaradt lukakat, s ettől azért szomorú lett, úgy látszik, a gyökértömésről mégis csak az elmúlás jutott eszébe.

Leintette a nyarat, és elkomorodott, télen nehezebb, majd derűsen hozzátette, de Brueghel bravúrosan megfesthetné a kórházhoz vezető korcsolyapályává változó úton botladozókat, a miniatűrcsúszkálókat, a parányi autóbuszt, amely csak az emelkedő aljáig közlekedik. Libasorba állítaná az épkézláb betegeket, akik gyalogosan vágnak csapást a hóba, menedéket taposva a mankóknak, botoknak, hogy nyomukban elindulhassanak a felkötött karú, begipszelt lábú társaik. A főmosó mester utánuk meredt a semmibe, mint akinek többé már nem adatik meg, hogy megvásárolhassa ezt a képet a színháztéren, mert télére meghal a sógor, nem lesz kit látogatni. Ráadásul a kocsisor is lódult egyet.

Amikor átléptük a hídon a határvonalat, akkor mondta először, hogy ő főmosó mester a városi kórházban. Három mesterlevele van aranykeretben a falon, náluk ez már legalább főiskolának számít. Kell is abban a hatalmas mosodában, ahol harminc nőnek dirigál. Kár volt említenie a kórházi mosodát, meg a kollegáit, akiket tündérkémnek vagy nagyanyámnak szólít. Ez teljesen kiábrándított, olyan kisszerű lett az egész, összement, miközben a tűző napsütésben a mosoda összes forró vize átfutott az agyamon.

A visszapillantó tükörben ott csillogott a főmosó mester kopasz feje, szájában egyetlen fog világított. Az is csak akkor, ha beszélt. Ez a maradék csontszilánk azonban félelmetesen villant elő sötét ínyéből, és pimaszul szikrázott, mintha leheletének melegével dacolva állt volna meg rajta egy mákszemnyi hó, s azzal együtt az idő. A foghíja fölötti részen sírósan süppedt be az álla, megroggyant ábrázatát a lemondás és bizakodás keveréke uralta. Ez a születésébe beleöregedett csecsemőarc mindenáron rám akarta erőltetni az illúziót, mely szerint, aki átverekszi magát ezen a határon, azon többé nem talál fogást a halál. A cigányasszonyok kínálják megvásárlásra a fakanalakat olyan erőszakosan a piacon, hogy először meg akarnak ajándékozni vele.

A visszapillantó tükörre kiültek a szeplőim, a tűző napsütésben mindig megerősödnek. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra azt gondoljam, nem számítanak ezek az aprócska foltok, a főmosó mester egyszer majd úgyis mindent tisztára mos.