| PÜSPÖKI HIVATAL | 90200 Bergszász (Berehove) Munkácsi út 83. Tel: 2-34-60 |
Püspök: Horkay László |
A kárpátaljai református egyház önálló története az első világháború befejeztével kezdődik. Ugyanis addig a Magyarországi Református Egyház Tiszántúli Egyházkerületének része volt a reformáció kezdete óta.
Az első világháború után a trianoni békeszerződés folytán sok magyarlakta terület, így Kárpátalja is idegen fennhatóság alá került. A Csehszlovák Köztársaság részeként, elszakadva az anyaországtól és az anyaegyháztól volt kénytelen önálló életet élni, mert ha nem, megsemmisül. Hála az Úrnak, az életet választotta, és lehetőség szerint szervezte a fennmaradás feltételeit. Az akkori politikai irányzatnak, mely ugyan a demokráciát hirdette, valójában azonban része volt az ateizmus és a kis népek beolvasztásának eszméje a csehszlovák közösségbe. Így az egyháznak nemcsak a hitetlenséggel és közömbösséggel kellett felvennie a harcot, hanem a nem hivatalos, de hivatalból irányított sovinizmussal és ateizmussal is. Ez a harc meghaladta az egyház erejét és lehetőségeit, de Isten gondoskodása folytán testvéri segítséget kapott a nyugat-európai hittestvérek részéről (Svájc, Hollandia). Így jött létre Losonc központtal a teológiai képzés, vált lehetségessé iskolák, szeretet-intézmények (árvaház, aggmenház) megszervezése, fenntartása.
Ebben az időben az egyház számára nagy veszélyt jelentett a szekták – különösen a Jehova tanúinak – megerősödése. Az ateista szellem és gondolkodás a szekták munkájában az egyház megsemmisítésének eszközét látta, így támogatta azokat. Sajnos az egyház nem volt felkészülve ezekre a megpróbáltatásokra sem szellemileg, sem fizikailag. Szellemiekben, lelkiekben megoszlottak a vélemények. Nem volt egységes a fellépés, védekezés a támadásokkal, megpróbáltatásokkal szemben. Ekkor alakult meg Kárpátalján a "Napkeleti Baráti Kör" mint ébredési mozgalom, melynek célja az öntudatos – igei alapon álló – református nevelés az egyházon belül. Ennek az irányzatnak voltak ellenzői és volt egy olyan csoport is, amelyik közömbös volt iránta. Ez az ébredési mozgalom hatással volt az egyetemes kárpátaljai református egyházra, de sok helyen ellenállásba ütközött saját vezetői, lelkipásztorai részéről. Némelyek úgy állították be a hívek előtt, mint egy új vallást, s nem mint megújító mozgalmat az egyházon belül. Sajnos – mint minden mozgalomnak – nemcsak jó oldala, hanem hibái is voltak, sokszor adott okot megérdemelt bírálatokra és elmarasztalásra. Látványosságra törekvés, felszínesség, külsőségesség, elbizakodottság, ítélkezés – sok ehhez hasonló hiányosságra akadt példa. Rosszindulattal tálalva ezeket a hibákat, melyek valóságosak voltak, torz képet festettek az ébredési mozgalomról. Így az egyház nem tudott kellően ellenállni az ateizmus és a szekták támadásának. Az eredmény az lett, hogy a fent említett két erő sok egyháztagot kiszakított a református egyház kebeléből. Itt említem meg, hogy a Kárpátalján működő más egyházak, a római katolikusok, görög katolikusok is ugyanilyen kísértésnek voltak kitéve, és nem voltak felkészülve a megváltozott körülményekre. Az egyházak tekintélye, hatalma, lehetőségeik csökkentek. Az egyházi iskolák nagy része megszűnt, államosították azokat, de azért az egyházak még így is elég nagy erőt képviseltek.
A református egyháznak akkoriban 90 temploma és számos imaháza működött több mint 100 lelkipásztorral és hitoktatóval. Ezekhez kell még számítani erősítésként a kántortanítókat, kik kántori szolgálatot végeztek.
Így érkezünk el az 1938-as esztendőhöz, amikor a müncheni egyezmény következtében Kárpátalja magyarlakta része újból az anyaországhoz került, majd 1939 márciusában az egész Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz. Öt év telt el az új körülmények között. Kárpátalja reformátussága ismét a Tiszántúli Egyházkerület része volt. Közben tombolt a második világháború, nagy volt a vérveszteség, növekedett a félelem az emberek körében. A sokat emlegetett szovjet és ateista uralom közeledte szinte megbénította az egyházi életet is. A félelem és kétségbeesés pánikszerűen terjedt. Így történt, hogy a szovjet csapatok elől nagyon sokan elmenekültek, köztük református lelkészek is. Ezáltal a református egyház nemcsak kisebb lett, hanem a 100 lelkész közül legalább 40 elhagyta gyülekezetét, szolgálati helyét. Az egyház helyzetében újból nagy változás állt be. Mindenki bizonytalan volt és Kárpátalján nem állt vezető az egyház élén. A három esperességre tagozódó Kárpátalja megbénulva, tanácstalanul várta a fejleményeket. A megfélemlítés nem maradt el. Három lelkipásztort – Narancsik Imre nagymuzsaji, Balogh Sándor eszenyi és Szutor Jenő beregszászi lelkészt – letartóztattak és a múltban kifejtett politikai tevékenység vádjával elítéltek. Ismeretlen helyen, ismeretlen körülmények között, fogolytáborban haltak meg.
Ebben a dermedtségben a Baráti Kör kezdte meg elsőként a vígasztalás és a megtartás üzenetét hirdetni. A megmaradt lelkipásztorok fele, körülbelül harminc személy az ébredési mozgalom híve lett. A dermedtség szűnni kezdett, az emberek újból reménykedtek. A templomok megteltek. A Baráti Kör szervezésében evangelizációk folytak, bibliaórákat és házi istentiszteleteket tartottak. Megindult a fiatalokkal való foglalkozás. Sajnos a hivatalos egyházi vezetőség, a három esperes – Bari Gyula, Gencsi Béla és Lajos Sándor – részéről tartózkodás, később ellenállás mutatkozott az evangéliumi mozgalom iránt. Közben az államhatalom a három esperessel szerződést, megállapodást kötött. Bari Gyula volt a rangidős az esperesek között. A megállapodások és utasítások főleg szóban történtek. Ami írásban rögzítve volt az egyházzal kapcsolatban, az csak kis részben valósult meg, inkább csak propaganda céljából készült.
Közben az államhatalom részéről folyt a pontos felmérés. Minden lelkészről adatokat gyűjtöttek, az aktívabb egyházi személyeket figyelték, kiválasztották a számukra megfelelő embereket, akik később végrehajtották utasításaikat. Ez mind csendben folyt, de köztudott dolog volt. A Baráti Körnek is tudomása volt minderről, de úgy látta, hogy a missziói munkát nem szabad abbahagyni, sőt minden percet ki kell használni, mert rövid az idő. 1945-ben Gecse községben Biblia-iskolát szervezett, melynek résztvevői, tanulói mind fiatalok, ifjak és lányok, kik segítettek a vasárnapi iskolai szolgálatban és a házi istentiszteletek megtartásában. Egyhónapos képzést kaptak. Az alkalmasnak látszó fiatalokat az igehirdetés szolgálatába is bevonták, mint legátusokat. Igaz, csak azoknak a lelkészeknek a gyülekezeteiben szolgáltak, akik támogatták ezt a munkát és szükségesnek látták biztosítani az utánpótlást. Ebben az időben történt, hogy az államhatalom összehívta a református lelkészeket Bátyúba, mivel a Moszkvai Babtista Egyház részéről csatlakozásra való felhívás történt. Az akkori moszkvai baptista vezetők, Ivanov és Andrejev személyesen jöttek el és felajánlották segítségüket, ha a kárpátaljai reformátusok csatlakoznak a Baptista Szövetséghez, mivel ők már regisztrált, az államhatalom által elismert és működő felekezet voltak.
A lelkipásztorok között nem volt teljes összhang ez ügyben, de a nagy többség és a Baráti Kör minden tagja elutasította ezt a szövetséget, mert látható volt, hogy ez a kapcsolat a kárpátaljai református egyház beolvasztását jelentené és a szekták szabad munkálkodását eredményezné, mivel a kárpátaljai baptista közösség (mely csekély számú és nem magyar nyelvű volt) minden szektás irányzatot befogadott, hogy létszámát növelje. Így ez a papi gyűlés az államhatalom ajánlása ellenére úgy döntött, hogy önálló, szabad egyház akar maradni, mivel a tagjainak száma a gyerekekkel együtt legalább 140 ezer volt, 90 temploma, 6 imaháza és szórványai voltak, s akkortájt 55 lelkésze szolgált. Így meghiúsult a reformátusok beolvasztásának terve. És most, 40 év múltán igazolódott, hogy ez volt a jó döntés. Utólag tudtuk meg, hogy a második világháború után dr. Ravasz László püspök kérte az Amerikai Baptista Egyházat, hogy a szovjetunióbeli baptista egyház legyen segítségére a kárpátaljai reformátusoknak, az egyházunknak. Így indult meg ez a kísérlet, de Isten más segítséget nyújtott.
Itt térek vissza az akkori egyházi életre. 1948 nyaráig az egyházi élet, eltekintve néhány személyes támadástól és több helyen az egyházi épületek, parochiák elvételétől (főleg ott, ahonnan a lelkész elmenekült) lényegében zavartalan, szabad volt. A felszámolás először azokat érintette, akik valamilyen politikai tevékenységet végeztek a múltban (bírók, elöljárók). De azzal kellett volna kezdenem, hogy mindjárt 1944 novemberében a magyarlakta vidékekről elvittek minden férfit 18-tól 50 éves korig, azzal az indoklással, hogy háromnapi munkára kell menniük. Ez szörnyű becsapás volt, mivel haláltáborokba hurcolták őket, ellenszegülni azonban úgysem lehetett volna. Az elhurcoltak egy része már a szolyvai gyűjtőlágerben vagy az úton meghalt. Megölte őket az embertelen bánásmód, az éheztetés, a hideg, a szomjúság, a tífusz és más betegségek. Most folyik az elhaltak összeírása, s máris a negyvenezernél tartanak. Sokan az elhurcoltak közül, akik 2-3 év múlva hazakerültek, rövidesen szintén meghaltak hazahozott betegségeikben. Az itthon maradt gyermekek, nők és öregek pedig félelem, fájdalom és bizonytalanság közepette éltek. A tehetősebb emberekre, gazdákra vagy iparosokra, kereskedőkre olyan adót, hadisarcot vetettek ki, melyet megfizetni nem bírtak. Az ilyenektől mindent elvittek és kilakoltatták őket saját tulajdonukból. Ahogy akkor mondták, "leseperték a padlást". Ebben a helyzetben csak az Istenbe vetett hit volt az egyetlen megtartó erő. A Baráti Kör ilyen körülmények között még inkább szükségesnek látta az evangélium vigasztalásának hirdetését és vállalta ennek kockázatát. Persze voltak olyan egyházi vezetők, akik azt mondták: Ne tegyünk semmit, ne hívjuk ki az államhatalom ellenszenvét, most csendben kell maradni. Ezzel szemben a Baráti Kör lelkészei úgy gondolták, hogy minden percet ki kell használni, mert rövidesen eljön az idő, amikor nem lehet majd semmit tenni. És így is történt.
Az 1947-es évben még egy esemény történt. A Baráti Kör vezetősége, látván a helyzetet, a jövendőt, levelet írt Sztálinnak, melyben az Úr szavára építve kérést és egyben figyelmeztetést fogalmaztak meg. Én magam ezt a levelet nem láttam, de a tartalmát azoktól ismerem, akik írták és nevük aláírásával meg is erősítették. Ma is él közülük három lelkész: Horkay Barna, Zimányi József és Kovács Zoltán. Ők több adattal tudnak szolgálni. Ez a levél nem volt sértő, sem ítélkező, inkább az Úr eszközének és ítéletének láttatta őt, mint amilyen Nabukodonozor volt a zsidó nép számára. De tudnia kell – írták –, hogy ő eszköz az Isten kezében, és neki is engedelmeskedni kell az Úr akaratának. Hogy meddig jutott el a levél és most hol van, nem tudjuk, de a következményei igazolták, hogy célba ért. Rövidesen letartóztattak a levélírók közül 2 lelkészt, Horkay Barnát és Zimányi Józsefet, majd Simon Zsigmondot és Fekete Gyulát is, azután pedig, 1949. március 19-én még hatunkat: Pázsit Józsefet, Györke Istvánt, Asszonyi Istvánt, Huszti Bélát, Kovács Zoltánt és engem, Gulácsy Lajost. Ekkor Munkácson voltam, mint kisegítő segédlelkész a három esperes engedélyével.
A vád ellenünk: szovjetellenes tevékenység, a néphatalom megdöntésére irányuló kísérlet, az emberek félrevezetése (butítása), s főleg szovjetellenes propaganda a fiatalság körében. Úgy ítéltek el bennünket kéthónapi vallatás után, mint a nagy szovjet nép ellenségeit, mint a szociális haladás akadályozóit, kik félrevezetik a haladó társadalmat, tehát nem kívánatos személyek. 1956 májusában tértünk haza mindnyájan a fogságból. Akkor is tudtuk, de most utólag különösen nyilvánvaló, hogy Isten jól cselekedett és az a hét és fél év javunkat szolgálta. Ott volt a mi helyünk is, ahová népünk ezrei ok nélkül elhurcoltattak. Szégyen lett volna az egyházra, ha nem veszi ki részét a megérdemelt ítéletből. A többi lelkész itthon élte át a megaláztatást, a parochiákról való kilakoltatást, felfüggesztéseket, eltiltásokat, fenyegetéseket és nagyon nehéz anyagi körülményeket. Még később is letartóztattak több lelkészt azzal a váddal, hogy az 1950-ben alakuló kolhozok ellen agitáltak és bírálták a szovjet politikai vezetést. Így ítélték el hamis váddal Forgon Pált, volt püspökünket. 4 évig tartották fogságban. Gönczi Pál nagydobronyi lelkész, Zsurki József nagypaládi lelkész, Vass József técsői lelkész és Tárczi Dániel kisdobronyi lelkész 3-4 év után hazakerültek, de csak a kijelölt helyen szolgálhattak. Papp Istvánt és Csik Józsefet felfüggesztették szolgálatukból 3 évre. Így megfélemlítve és fenyegetettségben végezték a többiek a szolgálatukat, de csak az állam által beregisztrált gyülekezetekben, tehát senki nem mehetett más gyülekezetbe igét hirdetni.
Ugyanebben az időben folyt a kárpátaljai görög katolikus egyház felszámolása is. Felső parancsra csatlakozni kellett a központi görög keleti egyházhoz. Azokat a görög katolikus lelkészeket, akik nem írták alá a csatlakozást, szintén letartóztatták, elítélték különböző hamis vádak alapján. A lelkészi kar nagyobb része nem írta alá a csatlakozást, ezeket elhurcolták. Velem is volt a lágerben a 7 év alatt több görög katolikus lelkész. A nép kénytelen volt a pravoszláv templomnak elkeresztelt templomba járni, de a gyülekezet tagjaiból sokan inkább a katolikus templomot választották. Így a római katolikus egyház tagjainak száma a duplájára növekedett. Közben a római katolikus egyház lelkészei közül is többet letartóztattak. Főleg az aktív szolgálatot végzőket és azokat, akik a múltban megjegyzést tettek a szovjethatalom ellen vagy valamely politikai csoporthoz tartoztak. Az emberek közül sokan besúgókká lettek, hogy magukat mentsék. Sokan érdekből, előnyökért vagy megfélemlítés hatására mindent vállaltak és az államhatalom hűséges kiszolgálói lettek. Az egyház megszorításával párhuzamosan megindult a nemzetiségi elnyomás. Magyarnak lenni szégyen volt és mindenekben hátrányt jelentett. A magyar nyelvű iskolákat orosz, illetve ukrán nyelvűvé változtatták, mondván, hogy csak akkor fog a gyermek boldogulni, ha orosz iskolát végez. Nagyon sok szülő adta be a gyermekét orosz iskolába, bár sok esetben kénytelen volt így tenni. Ekkor már nemcsak az egyházi irányítást nélkülözte a gyermek, hanem az anyanyelvét sem tanulhatta meg rendesen. Sok gyermek beszélt magyarul, de írni és olvasni nem tudott. Ez az internacionalista nevelés. A magyar ne legyen magyar vagy ne legyen képzett magyar, de az orosz orosz maradjon. A felső vezetés célja mind az egyházi élet, mind a nemzetiségi lét felszámolása volt. Az a nép, amely elveszti hitét és nyelvét, szolgává lesz. A népek felszabadítása itt csak lózung volt, a cél a népek leigázása, szolgává tétele és kihasználása. Ez a modern rabszolgatartás. Az egyház látta ezt a nagy veszélyt, harcolt is ellene lehetősége szerint, de csak temploma volt és azon kívül csak a temetéseket végezhette nyilvánosan. Ez azonban nagyobb megtartó erő volt, mint gondolták a felsőbbségben. Az elgondolás ez volt: az öreg papok kihalnak és a templomok elnéptelenednek, a modern embernek meg nem kell a vallásos hit, az egyház automatikusan megszűnik, győz az ateista világnézet.
A lelkészek létszáma az elhalálozás és áttelepülés révén 20 főre csökkent. A templomi szolgálat 81 gyülekezetben volt végezhető. Több helyen csak egy vasárnapi istentisztelet volt vagy csak két hétben egy. Egy lelkésznek több gyülekezetet kellett ellátnia. A távolságok nagyok, az utak rosszak voltak, a közlekedés nehezen megoldható. A lelkész kerékpáron, motorkerékpáron, buszon vagy taxin tudta bejárni szolgálati helyét. Közben figyelték, ellenőrizték. Minden templomban volt olyan személy, akinek jelentést kellett tennie, miről beszélt a lelkész. Keresztelni csak a templomban lehetett. Ha a lelkész háznál keresztelt és kitudódott, két évre megvonták a szolgálati engedélyét (regisztrációt). Sajnos, több ilyen eset is történt. Enyhébb esetben megrovásban részesült és áthelyezték. Így telt az idő 1974-ig, amikor a református egyház engedélyt kapott 2 lelkésztanulót képezni a szolgálatra. 1977-ben újabb két személy kezdhetett tanulni, 1979-ben szintén 2, 1981-ben megint 2, 1983-ban ismét 2, 1985-ben és 1987-ben szintén 2–2 személy. Közben az idősebbek közül többen meghaltak, illetve volt, aki nyugdíjba ment, így a 20-as létszámot ismét nem haladta meg a lelkészek száma. Az utóbbi időben nyílt lehetőség több fiatal képzésére. Közben a szolgálat is megnövekedett. Az 1989-es évben visszaadtak 5 templomot. A gyülekezetek száma 86 lett. Ugyanezen év második felétől megindult a gyermekek lelki nevelése. A törvény még nem adta meg rá a lehetőséget, de hallgatólagosan eltűrték, és aki merte csinálni, az nagy eredményeket ért el a gyermek-munkában. Több mint 15 gyülekezetben szerepeltek a gyerekek a karácsonyi történettel, verssel, énekkel 1989 karácsonyestéjén.
Egyházi életünkről elmondhatjuk még, hogy 91 gyülekezetben jelenleg is 27 lelkipásztor szolgál és kisegítőként Magyarországról három lelkész jött egy esztendőre. 1995. október 1-től 5 fiatal állt be a lelkipásztorok közé, akik a debreceni és budapesti teológiákon végeztek. Viszont a jelenleg szolgálatban lévők között három is a 80. életévét tapossa és több gyülekezetben szolgál. Októbertől ismét 5 fiatal kezdte meg tanulmányait Budapesten, Debrecenben, Sárospatakon, Kolozsváron és Komáromban a teológián. Nagy segítségünkre vannak a katekéták, kik főleg a hittan-tanításban és az ifjúsággal való foglalkozásban segítenek, de beteglátogató szolgálatot is végeznek. Szeretnénk, ha a diakóniai munka még jobban felfejlődne. A presbiterek is lelkesedéssel állnak be a szolgálatba. Különösen nagy segítséget jelentenek az építkezéseknél, javításoknál.
Még szólnom kell a nagyberegi református gimnáziumról és az 1995 szeptemberében megnyílt tivadari és nagydobronyi református gimnáziumokról. Fiataljaink itt az életre készülve igyekeznek az európai tudásszinthez felzárkózni.
A rólunk való híradásból nem szabad kihagyni az idén is működő keresztyén ifjúsági táborokat, a 14 éven felüli ifjaknak, 5 napos turnusokban hétfő déltől szombat délig való foglalkoztatását. A táborokat már három éve működtetjük és tapasztaljuk: "A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban." I. Kor. 15:58.
Anyagiakban bizonytalanságban, szegénységben élünk, de megtapasztaljuk szép énekünk valóságát: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van." Ebben a reménységben hálát adunk a máért és imádkozunk a holnapért.
Ezt kívánjuk minden testvérünknek.