Hogy kik, mik nők? Ezt én így határoznám meg: az emberiség fontosabb, értékesebb fele. Ámde tudom, hogy férfitársaim közül sokan tiltakozni fognak az iménti értelmezés ellen; föltámad hím önérzetükben, állítólagos uralkodni hivatottságukban a sértődött protestálás. Hát most megpróbálom bebizonyítani, hogy mégis így van.

Ezt támasztja alá, hogy a nőnek jut a legeslegfontosabb szerep: az élet továbbvitele. Persze, ebben mi, férfiak is részt veszünk, nélkülünk nem is volna megvalósítható, csakhogy a mi funkciónk csak asszisztensi, másod- vagy harmadhegedűsi. A hozzájárulásunk pillanatnyi, és ez is csupán kellemes pillanat azokhoz a hónapokhoz képest, amíg a leendő anya – olykor kellemetlenséget okozó – terhét viseli, nem is beszélve a végkifejlet szenvedéseiről. Ezzel, a nő nagy anyai áldozatvállalásával a férfiak is tisztában vannak, ki tudatosan, ki ösztönszerűen; és én innen eredeztetem a két elütő viselkedésmódot a szerelemben. A nő szerelme lehet forró, szenvedélyes, de még sincs meg benne az a túláradó rajongás, amellyel őt a társa ilyenkor körülveszi. És ezt igazolják a férfiak alkotta irodalmi művek is, amelyek valamely áhítatos imádattal, hódolattal jelenítik meg a nőt: Beatricét (Dante), Laurát (Petrarca), Lillát (Csokonai), Júliát (Petőfi) – és a sort még sokáig folytathatnánk. Sőt, erre a Bibliában is találunk példát (az ószövetségi "Énekek éneké"-ben). Hát a képzőművészet túlfűtött nőábrázolásai? Ezekről is szólni lehetne. Igaz, a nők is létrehoztak szerelmes alkotásokat, de nem oly sokat és nem olyan egzaltáltakat, mint a férfiak.

Nem akarok itt szót vesztegetni a nő anyaszerepére, hiszen erről sokat és kimerítően írtak. Itt csak arra térek ki, hogy az anyaélmény az embereket egész pályájukon végigkíséri; az anyai gondoskodás, szeretet egész életükre kihat, hosszú évtizedekre meghatározva azt – még az anya halála után is. A szerelemben, a párválasztásban is befolyásolja őket, a férfiakat is, a nőket is. Ami a férfiakat illeti: itt a feleség személyében valamiképp az anya is él, hiszen most női társunk képviseli azt a szeretetet, gondoskodást, amely gyermekként elkísért minket a nehéz életútra. Most a feleség az a legfőbb tanácsadó, jóra irányító, amely az anya volt. Vagyis: a nő. A férfi akkor érzi az élet harmóniáját, amikor a nő – felesége, lánya, menye – mintegy lélekben kiterjeszti föléje védő karját.

Tárcám elején azt mondtam, hogy a nő az emberiség fontosabb, értékesebb része. Csakhogy itt ellenem vethetik: hanem akkor mégis hogy van az, hogy a nagy találmányok, történelmi tettek, műalkotások oroszlánrészben férfiak nevéhez fűződnek. Hát mégiscsak ők a fejlődés motorjai? Csakhogy itt fel kell hívni a figyelmet egy fontos dologra. Hogy a férfivívmányok mögött szinte kivétel nélkül mindig ott van a nő, mint serkentő, bátorító, indítást-ihletet adó. Vagyis: mint a Múzsa. Persze, sok-sok nő is volt, aki nem mint a férfi "jószelleme" inspirált, hanem maga hozott létre nagy műveket, vitt véghez nagy tetteket. A nőkben ugyanolyan alkotó erő lakozik, de ezt hol egymaguk érvényesítik, hol lelki társként, az utóbbi esetben valami anyaszerephez hasonlót vállalva.

És a női szépség. Minden nő szép, az is, akit nem mondanak annak. Mert valami belső szépsége van, és az kisugárzik belőle. És ezt az öregkor sem tudja elvenni tőle.

Ilyen sok kiváló tulajdonsággal van megáldva. Ilyennek is akarjuk látni őt, mi, férfiak. Ha egy nyomorék férfival találkozom, nem buzog bennem föl az az indulat, amely akkor lesz rajtam úrrá, ha ilyen nő kerül az utamba. Mert micsoda gaztett a Sorstól, hogy így tönkreteszi a természetnek ezt a remekművét!

... Hát ez a nő!

Balla László