A különleges ereklyéket gyűjtők számára ma már féltve őrzött kincs egy OC betűjelzéssel kezdődő rendszámtábla. Pedig a "népnyelv" által e betűkből kreált magyarul: Szabadka meghódítói – jelzés mintegy húsz évvel ezelőtt szinte minden kárpátaljai személygépkocsin ott virított.

Igen, a közel húsz évvel ezelőtti jugoszláviai bevásárló turizmus emlékét idézem, amikor a csapi határátkelő előtt a Latorca-hídig ért a várakozó sor vége, s a 200 rubeljét 316 amerikai dollárra váltó takarékbank jóvoltából a kárpátaljai magyarok és nem magyarok tömegével vették az irányt a Vajdaság felé, hogy a nagy lehetőséget kihasználják és az addig soha nem látott mennyiségű valutájukat műszaki cikkekre és egyéb vásárfiára költsék.

Két évtized alatt azonban nagyot változott a világ. Ma nem mi, hanem inkább a vajdaságiak jönnek hozzánk, felfedezni a Kárpátok szépségeit, megismerni az itt élő népeket, köztük természetesen a magyarokat.

A magyar határtól alig 30 kilométerre fekvő, mintegy kétezer lélekszámú színmagyar településről, Tornyosról érkezett Kovács Konráddal – aki a sors fintora által tanáremberből magánvállalkozóvá vált – Terebesfejérpatakon (Gyilove) hozott össze a véletlen. Fülét megütötte a magyar szó:

– Tanár szerettem volna lenni, el is végeztem 1975-ben a Szabadkai Tanítóképzőt, de az alacsony fizetés miatt kénytelen voltam átnyergelni a volán mögé, azóta gépkocsivezetőként járom a világot – mondta el bemutatkozásként, hogy képben legyek. – Számtalanszor jártam külföldön, beutaztam szinte egész Nyugat-Európát, de Kárpátalján most vagyok először. Egy népi zenekar tagjait hoztam, akik szerbiai huculok lévén meghívást kaptak a krumplifesztiválra.

– Milyenek az első benyomások?

– Több mint négyszáz kilométert hajtottam le, ezért egy kicsit fáradt vagyok és az utak minősége is megviselt, de a táj szépsége lenyűgözött. Az emberek pedig rendkívül kedvesek, segítőkészek. Amikor meglátták a magyar rendszámot, jöttek azonnal és útba igazítottak. Komolyan mondom, tapasztalataim szerint Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban, vagyis a határon kívül kell keresni az igazi magyarokat!

– Ezek szerint nincs jó véleménnyel az anyaországiakról?

– Ők valamiért egy kicsit másmilyenek. Hűvösebbek, tartózkodóbbak, talán irigyek, féltékenyek, valami tüske maradhatott bennük a korábbi évekből, amikor mi, vajdaságiak, szabadon járhattunk-kelhettünk a világban. Mintha csak hallanám: no, most legalább már ti is tudjátok, milyen a bezártság! És különben is, valahogy nem szívesen fogadják a határon túli magyarokat, mintha nem is magyaroknak, hanem idegeneknek tartanának bennünket.

– Kárpátaljával minden klappol?

– No, azért azt nem mondtam! A határátléptetés számomra például a régi bürokráciát, a kommunista rendszert idézte. Félreállítottak a sorból, számos apró betűs okmányt kellett kitöltenünk, öten-hatan kérdezgettek, kutatgatták, hogy mennyi valutánk van. Legalább két óráig tartott az átvizsgálási hercehurca. No, ne már! Ehhez Európa nincs hozzászokva és mi sem. Váltani illene Ukrajnában is!

Nigriny Szabolcs