Akár hiszi a fiatalabb olvasó, akár nem, de így igaz: gyermekkoromban koldusnak lenni még tisztességes foglalkozásnak számított.

A kéregetők általában rokonszenves, bizalmat gerjesztő szerény öreg emberek voltak, mint az a patriarkális aggastyán, akit Móricz Zsigmond rajzolt meg oly sok szeretettel a "Hét krajcár"-ban és aki a gazdasszonyt is egyszerűen "lányom"-nak szólította. S az ilyenek nem árasztották el a városokat-falvakat; nem tudom, valami "terület-felosztási" megegyezés lehetett-e közöttük (ez nem valószínű) vagy magától alakult így, de minden régiónak megvoltak a maga koldusai, "idegenek" nemigen tévedtek be erre a területre.

Az én szülőfalumat három kéregető kereste föl, de nem zaklatták örökké az embereket; úgy két-háromhetente állt meg egyikük-másikuk az ajtó előtt. Kérnie sem kellett. Az akkori idők szokásai szerint járt neki az alamizsna. Rendszeres megjelenésük olyan volt, mint a kor vándoriparosaié: az ablakos tótoké, a drótosoké – ez is, azok is, amazok is a kenyerüket keresték. Mi, gyerekek, tiszteltük a koldusokat – valami misztikum lengte körül őket.

Mindez most azért jut az eszembe, mert napjainkban a városban egy lépést sem tudunk tenni anélkül, hogy valaki a markát ne nyújtaná felénk. Egykettőre elosztogathatná az egész keresetét egy nagyobb jövedelmű ember is, ha mindig mindegyiknek adna, csak valamicskét is.

Persze, a mai gazdasági helyzetben nem csodálkozhatunk azon, hogy elszaporodtak az alamizsnából élők, s ehhez a jelenséghez jóindulattal kell viszonyulnunk, csakhogy akad itt egy elgondolkoztató momentum. Mert a segítséget kérők legtöbbje nem is elesett öreg ember, akadnak közöttük szemtelenül jól öltözött fiatalabbak is, s ezek a legtolakodóbbak.

Ma már a koldulás nem okvetlenül egy támasz nélkül maradt, elhagyott valakinek az utolsó megélhetési esélye, hanem sokak számára ipar, s mondják: jól jövedelmező. És ha a járókelő alamizsnaadásra nyújtja a kezét, sohasem tudja: egy valóban rászorulón segít-e, vagy annak a maffiának a millióit gyarapítja, amelynek ez vagy az a koldus a szolgálatában áll. Sok olyasmivel találkozunk mostanában, ami valaha egyértelmű volt, ma meg kibogozhatatlanul szövevényes. Így ez is. Ki tudja, a Nyomor áll-e valamely utcasarkon, vagy a Gátlástalan Harácsolás.

Két ismert ungvári kéregetőt láttam egyszer beszélgetni, s véletlenül elcsíptem pár szavukat. Épp búcsúztak egymástól. "Idu na robotu" ("Munkába megyek") – mondta az egyik, és indult elfoglalni a standját. Ezt tehát munkahelynek tekinti, napi tevékenységét pedig munkának, amiért valaki fizet neki.

De volt ennél sokkal szomorúbb megfigyelésem is. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt idős asszony jött velem szembe az utcán, lerítt róla, hogy jobb napokat látott értelmiségi. Több arra járót elengedett maga mellett, végül engem szólított meg. Egy kenyérre való pénzt kért. S talán azért választott ki engem a tömegből, mert rólam feltételezte, én is úgy vélekedem majd: nem az ő szégyene, hogy kéregetésre kényszerül, hanem a társadalomé, amely sok évtizedes munkáját most így hálálja meg, a legelemibb életlehetőségtől is megfosztva őt.

Balla László